Levéltári Szemle, 54. (2004)

Levéltári Szemle, 54. (2004) 2. szám - LEVÉLTÁRTÖRTÉNET - Lakatos Andor: A katolikus levéltárak. Múlt és jelen / 51–59. o.

nítve, külön nyilvántartással tárolták. A 13. század közepén a hiteleshelyek működése általánossá vált, saját pecséteket kezdtek használni, oklevélkiadásuk egyrészt magánfelek kérésére történt, másrészt a királyi udvarból érkező parancsokra is állítottak ki hiteles másolatokat. Az egyre gyakoribbá váló oklevélkiadáshoz megszülettek a latin nyelv megfelelő alkalmazását segítő első formuláskönyvek, az iratok kezeléséhez pedig az első nyilvántartásokjegyzőkönyvek is. 1240-ben pl. másolati könyv (chartularium) készült a pannonhalmi Szent Márton monostor legfontosabb jogbiztosító okleveleiről. A színéről Liber rubernek (vagyis vörös könyvnek) nevezett kötet ma is megtalálható a Bencés Főapátság Levéltárában, számos oklevél szövege csak ebben a formában maradt ránk. A 14. század elején formulagyüjteményt állítottak össze a székesfehérvári ferences kolostorban. A 126 formula a ferences rendben leggyakrabban előforduló hivatalos ügyek gyors intézéséhez adott segítséget. Ekkoriban már a királyi tanács határozott a hiteleshelyi oklevelek kiállításának díjáról. Az uralkodók a későbbiekben is rendszeresen szabályozták a hiteleshelyek körét, pecséthasználatát, díjszabását és szigorúan büntették az oklevelek hamisítását is. Ezek a szempontok azután beépültek az egyházi szabályzatokba, pl. a káptalanok működését szabályozó statútumokba is. A jogbiztosító iratok fontossága miatt tehát külső és belső szabályzatok sora írta elő az oklevelek kiadásának, tárolásának, nyilvántartásának rendjét. Sajnos az iratok fontossága, megkülönböztetett kezelése sem nyújtott védelmet az elemi károk, pl. villámcsapásból származó tüzesetek vagy éppen a tatár pusztítása ellen. Ezenkívül a levéltárak szándékos rongálása is előfordult egy-egy hatalmaskodás esetében, amikor egyesek az új — gyakran önkényesen kialakított — birtokviszonyokat a régi jogbiztosító iratok elpusztításával próbálták meg „legitimálni". Már 1276-ban feljegyezték, hogy Csák Péter rablótámadása következtében nagy kárt szenvedett a veszprémi püspökség levéltára. Hasonló károkról beszámolójelentések a 14. század első feléből is ismertek. Ezek az események természetesen aggasztották az uralkodót is: 1322-ben pl. Károly Róbert jelentést kért a nyitrai káptalantól arról a tűzről, amely a levéltárban pusztított és amelyben több oklevél elégett. A hiteleshelyi levéltárak és más egyházi iratok (amelyeket gyakran a magánlevéltár kifejezéssel különböztettek meg) jellemző tárolási helye egyébként a középkorban (és még jónéhány évszázadon keresztül) a templomok sekrestyéje, tornya volt. 1526 után a törökök által tartósan uralt területeken megszűnt a hagyományos egyházszervezet, a régi iratok általában elvesztek. A megmaradó iratok számára ugyanakkor „vándorévek" következtek, megkezdődött ui. a levéltári anyagok török veszély előli menekítése. A következő évszázadokban szinte valamennyi levéltár többször is „útra kelt", sajnos számos el is pusztult közülük útközben. A háborús események sohasem kedveztek a levéltári anyagnak, ezenkívül a költözések következménye kézenfekvő módon iratvesztés, keveredés lett. Időnként ui. gazdátlanná, elhagyatottá válhattak levéltárak, vagy éppen több levéltár egy helyen őrzött anyaga keveredhetett (vármegyei, családi és egyházi anyagok közös tárolására, keveredésére is gyakran volt példa). A törökök kiűzése után a levéltárak visszaköltözése sem ment egy csapásra, hanem esetenként még hosszú évtizedeket vett igénybe. Annak ellenére tehát, hogy módszeres és szándékos iratpusztításról a törökök részéről nem beszélhetünk, ez az időszak mégis jelentős károkat (nagymértékű iratvesztést, keveredést) okozott a levéltárakban, amelynek következményei a másfél évszázados megszálláson jóval túlmutatnak. A 18. század a katolikus egyházszervezet újjáépítésének kora volt. Végre „hazaköltözhettek" a püspökségek és káptalanok régi székhelyeikre, folytatódhatott a megszakadt 52