Levéltári Szemle, 53. (2003)
Levéltári Szemle, 53. (2003) 4. szám - HÍREK - Szabó Bence: Levéltári Nap Bács-Kiskun megyében / 78–83. o.
LEVÉLTÁRI NAP BÁCS-KISKUN MEGYÉBEN Méltán el lehet mondani azt, hogy ebben az évben a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára hagyományt teremtett a levéltári napok szervezésével. A Magyar Tudomány Napjához kapcsolódva 2003. november 3-án Vétkek, bűnök, büntetések címmel immáron negyedik alkalommal rendezte meg tudományos konferenciáját, amelynek tematikája — az intézmény eddigi törekvésének megfelelően — kapcsolódott egy kiemelt országos eseményhez. Az idei rendezvény témaválasztásával a kétszáz évvel ezelőtt született Deák Ferenc emléke előtt is tisztelegni kívántak a szervezők. A konferencia Szabó Károlynak, a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés alelnökének köszöntőjével kezdődött. Az ülésszakot két országos kitekintésű előadás nyitotta meg, melyből az elsőt Nánási László, Bács-Kiskun megye főügyésze tartotta Magyarország ügyészségének vázlatos története a kezdetektől 1953-ig címmel. Az előadó tömören így definiálta az ügyészi munka lényegét: „Az ügyész, illetve az ügyészség a köz érdekét kifejező törvény képviselője a jogalkalmazás során." Magyarországon az ügyészi szervezet legkorábbi előzménye a 15. századra nyúlik vissza, a királyi jogügyigazgató, majd a Szent Korona ügyészének működéséig, akik az uralkodó és a kincstár anyagi érdekeinek képviseletét látták el. A törvényhatóságok által megválasztott tiszti ügyészek a 17-18. századtól működtek. Az előadó hangsúlyozta, hogy a modern, közvádi feladatokat betöltő jogi fórum a polgári korszak beköszöntével, fokozatos fejlődés folyamán valósult meg. A reformkori elgondolások alapjaiban nem változtatták meg a jogszolgáltatás architektúráját. A fő hatalmi ágakat azonban szétválasztották, 1848^9 során pedig kialakult a közvád intézménye is. A szabadságharc viharában Deák Ferenc igazságügy-miniszter rendeletei nyomán rendkívüli bíróságok alakultak és létrejött a minisztérium kebelében működő „álladalmi ügyészi osztály". 1849 után — francia mintát követve — sor került az elméletileg a társadalom érdekeit képviselő, a törvények és törvényesség felett őrködő államügyészség kialakítására. Annak okát, hogy ez az intézmény nem mindig volt hű ezen vezérelvéhez, a közép-európai régió sajátos történelmi fordulataiban kereshetjük. A kiegyezésig az ügyészi tevékenységet a politika népszerűtlen, illegitim szerepre kárhoztatta, mígnem 1867 után a felülről, oktrojált formában kialakított szisztémát modern, polgári jogrendszer váltotta fel. Az ügyészség a társadalom által elfogadott, a közösség jogaiért fellépő állami hivatallá formálódott. A „boldog békeidők" állami főügyészét, korabeli nevén a korona ügyészét csak az igazságügy-miniszter felügyelte. Lehetősége nyílott az ország bármely bíróságának jogerős ítélete ellen eljárást kezdeményeznie. A Tanácsköztársaság alatt megnyirbálták szuverenitását: az ügyészek kötelesek voltak együttműködni a forradalmi törvényszékek vádbiztosaival. A náci Németország nyomására 1939-ben sor került az igazságszolgáltatás faji alapú „megtisztítására". Gyorsított eljárások, statáriumok, cenzúra jelezték, hogy a polgári értékeken alapuló jogszolgáltatás jó időre letér útjáról. 1945 után államügyészség néven, de már más hatalmat szolgálva folytatta útját. Hatáskörében korlátozva, az 1945-ben létrehozott népügyészségekkel együttműködésben kellett feladatát végeznie. Az 1940-es évtized második felében a kommunista osztályharc érdekébe állított, és a nem kívánatos, „reakciós elemektől" megszabadított ügyészi szervezet hatékony eszköznek bizonyult a társadalom féken tartására. 78
