Levéltári Közlemények, 75. (2004)

Levéltári Közlemények, 75. (2004) 2. - IRODALOM - Kis Péter: Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzattörténet / 233–235. o.

234 Irodalom zolása a mű első részében (48-58. és 77-100.). Történetírásunkban utoljára Györffy György foglalkozott részletesen a Székelyföld területi szervezetének középkori alakulásával (Székelyek eredete és településük története. Erdély és népei. Szerk.: MÁLYUSZ ELEMÉR. 1941. 35-86.) Röviden úgy summázhatjuk Györffy megállapításait, hogy a középkor végén hét föszék (Udvarhely-, Maros-, Csík-, Sepsi-, Kezdi-, Orbai- és Aranyosszék) és az ezekből kivált öt-hat fiúszék (Csíkszékből Kászon- és Gyergyó-, Sepsiszékből Miklósvár-, Udvarhelyszékből Bardóc- és Keresztúrszék, valamint esetleg Marosszékből Szeredaszék) jelentette a székely közigazgatást. Ezt a képet történetírásunk és jogtörténetírásunk is kritikai észrevételek nélkül átvette, ráadásul érvényesnek tekintette az kora újkori Erdélyre is. Pál-Antal Sándor a korábbi szakirodalmat mérlegre téve a Szédeczky-Kardoss Lajosnál (A székely nemzet története és alkotmánya, 1927.) megtalálható elemek egy részét továbbfejlesztve a következőképpen határozza meg a székely székek fejedelemkori beosztását. A 15. század második felétől egységesülő Sepsi-, Kezdi- és Orbaiszék által létrehozott Háromszék a 17. század közepén Miklósvárral együtt valójában négy egyenrangú társszékből állt. Ebben az időszakban ugyancsak négy társszék alkotta az egységes igazgatású Alcsík-, Felcsík-, Gyergyó és Kászonszéket. Csak Udvarhelyszék volt ún. anya- (vagy/ó-) szék, amelynek két fiú széke volt: Keresztúr- és Bardócszék. A forrásokban előforduló marosszéki Szeredaszékről pedig leszögezi, hogy az nem közigazgatási, hanem törvénykezési alegység. Fontos kiemelni, hogy a szerző az intézményrendszer struktúrájában az anya- (vagy fő-) és fiúszék fogalma mellé bevezette a társszékét is. A most csak nagy vonalakban összefoglalt bonyolult folyamatot érzékletesen mutatja be a kötet első, illetve hátsó borítólapjának belső részén található térkép, amelynek adatai remélhetőleg minél hamarabb utat találnak a történelmi atlaszok megfelelő oldalaira is. A második és harmadik tartalmi egység közép- és a török kori alfejezeteiben sorra megismerkedhetünk Marosvásárhely (Székelyvásárhely), Kézdivásárhely (Törj avas ára), Székelykeresztúr, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Nyárádszereda, Felvinc, Bereck és Illyefalva kiváltságszerzésével és védelmével. Ugyanígy nyomon követhetjük a falvak sorában (a részletesebben ismertetett és Szentegyházas-, Kápolnás-Oláhfalu, továbbá Zetelaka históriáján túl) a szolgáltatásokhoz kötődő, a vásártartási jogot szerzett mintegy tucatnyi privilegizált települést. Hasznos összeállítást közöl a szerző arról, hogy az egyes székelyföldi falvak mikor szereztek vásártartási jogot, és mely napokon tartották sokadalmaikat. Külön alfejezet tárgyalja Marosvásárhely 17. századi (1616 utáni, szabad királyi város státusú) önkormányzatának fejlődését. A Habsburg periódusnál más módszert alkalmazott Pál-Antal Sándor: a városi önkormányzat fontosabb szervei és intézményei (képviselőtestület, tanács, főbíró) felől közelítve alkotott képet az előzőekben felsorolt városok autonómiájáról. A szfragisztika és a heraldika művelői számára külön is kiemelendő a székelyföldi helyhatóságok címeres pecsétjeivel foglalkozó zárófejezet (322-341.), illetve a mellékletben ehhez csatlakozó tíz tábla, ahol a székely nemzet, az egyes székek, városok és falvak összesen 60 címeres pecsétjének fényképe, illetve rajza található (401-412.). A munka értékét tovább növeli az ugyancsak a mellékletben hozott 21, közöttük 19 elsőként itt publikált, 1581 és 1800 között keletkezett forrás (353-400.), amelyeket PálAntal Sándor három levéltár (Magyar Országos Levéltár, Románia Országos Levéltára-