Levéltári Közlemények, 70. (1999)

Levéltári Közlemények, 70. (1999) 1–2. - MÁLYUSZ ELEMÉR (1898–1989) : MÁLYUSZ-EMLÉKÜLÉS, MAKÓ - Blazovich László: A forrásfeltáró és oklevéltár-készítő Mályusz Elemér / 197–202. o.

200 Mályusz Elemér (1898-1989) Imre szerkesztette Anjou-kori okmánytár első kötetének megjelenése (1878) után éppen 100 évvel került sor az első megbeszélésre, és maga a vállalkozás 1983-ban indult a „Kulturális és történelmi emlékeink feltárása, nyilvántartása és kiadása" című tárcaszintű kutatási főirány kereteiben. Az elképzelés szerint a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Középkori Magyar Történeti és Történeti Segédtudományok Tanszéke szervezik és irányítják a munkát. Szerkesztőbizottság alakult, amelynek tagjai Érszegi Géza, Kristó Gyula és Makk Ferenc lettek, később kooptálták e sorok íróját, a főszerkesztő pedig Kristó Gyula lett. A tervezet szerint 1301-től kezdődően az első évtizedek kivételével, amikor még kevesebb oklevél keletkezett, minden év anyaga egy füzetben jelent volna meg, amelyekből négy év anyagát fűzték volna össze egy kötetbe. így az oklevéltár 22 kötetből (7 Károly Róbert-kori, 13 I. Lajos korabeli, 1 Mária-kori, 1 faximilék) állt volna a kötetek végén szereplő hely- és névmutatóval. A munka előrehaladtával annyit módosult a fenti elképzelés, hogy az egyes füzetekből kötetek lettek, amelyek tartalmazzák a mutatót is. A munka 1998 végére, tehát 15 év után a következőképpen áll: Elkészült az I-V. (1301-1320) kötet, és nyomdába adás előtt áll a VI. (1320-1322) Kristó Gyula munkájaként. A VII. (1323) Blazovich László és Géczi Lajos, a VIII. (1324) Blazovich László, a IX. (1325) Géczi Lajos és a XI. (1327) Almási Tibor fáradozásaként látott napvilágot. 2000-ben várható a X. kötet (Blazovich-Géczi) megjelenése is, amellyel az említett szerzők kötetei „elérik" egymást, és ilyen módon az ezredfordulóig 1301-től 1327-ig, Almási Tibor munkálkodása nyomán talán 1328-ig az Anjou-kor az oklevéltárból tanulmányozható lesz. Piti Ferenc kötete, amely az 1339. év „oklevéltermését" dolgozza fel, 1999 első félévében jelent meg. Ma reménykeltő jelei láthatóak annak, hogy 2005-re a Károly Róbert-kor teljes okleveles anyagát eme oklevéltár köteteiből tanulmányozhatják a magyar medievisztika kutatói. Amikor forrásgyűjtemény összeállítása kerül napirendre, mindenekelőtt a források körét kell meghatározni. Az Anjou-kori oklevéltár szerkesztősége a közlendő oklevelek területi illetőségéről az alábbi módon döntött: A korabeli magyar állam területén keletkezett minden oklevél regesztáját elkészítik, Dalmácia tekintetében pedig csak a magyar vonatkozású oklevelek szerepelnek az oklevéltárban. Ám a magyarságra és államára utaló bárhol külföldön megjelent oklevelek az oklevéltár gyűjtőkörébe tartoznak, kivéve a magyar pénzekre vonatkozó adatokat. A szerzők az oklevélregesztákból nem hagynak ki semmiféle adatot. Ha nem is teljesen fényképszerűén készítik a regesztákat, követik az oklevelek fogalmazásának menetét, abban összevonásokat tesznek, de a sztereotípiákon kívül semmiféle eseményt, pl. dicső tettek leírása, eljárásjogi lépés, szavatossági záradék, nem hagynak el. Lehetővé tette mindezt, hogy a korszak oklevelei még kevésbé bőbeszédűek és terjedelmesek, mint a mintaként vett Zsigmond-kori oklevéltár időszakáé. E sorok írójának egyébként az a meggyőződése alakult ki: célszerűbb a későbbi korszakok forrásaiból is az adatok teljességére törekvő regesztákat készíteni, mert azok csak így tudják korrekten kielégíteni az előre sokszor nem látható igényekkel őket kézbe vevő kutatókat. A Zsigmondkori oklevéltár történetének egyik nagyon megszívlelendő tanulsága ez számomra. Az oklevelek regesztái magyar nyelven készülnek. A királyi oklevelek intitulatio-ja és a keltezés latin nyelven rövidítve szerepelnek, akárcsak a magyar fordításban nehe-