Levéltári Közlemények, 60. (1989)

Levéltári Közlemények, 60. (1989) 1. - IRODALOM - Tordai György: Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. Budapest, 1987 / 145–147. o.

Irodalom 147 az egyház, illetve a király személyes alávetettségében voltak — a paraszti sorba jutást: kiváltságaik elenyésztek vagy legjobb esetben is csak viszonylagosak maradtak. így alakult ki az egyházi nemesek csoportja. A könyv érdeme, hogy ezt a bonyolult folyamatot áttekinti és elemzi, széles körhöz juttatva el az eddig csak szűkebb kör számára hozzáférhető kutatási eredményeket. A városokról szólva a szerző bemutatja a különböző városi jogállásokat, a városokban folyó életet. Itt kerül szó a kor bizonyos gazdasági jelenségeiről is, említve a városok hazai, illetve nemzetközi kereskedelmét. A korszakban változás megy végbe a városi társadalom legfelső rétegében: a gazdasági vezetés az új típusú, idegen származású, az országot nem új hazájának, csak jövedelemforrásának tekintő réteg kezébe kezd átcsúszni.^ Űj nevek kerülnek elő az ország vezető hatalmasságai, a bárók között is: a hatalom új birtokosainak egy része azonban a „régi" nemzetségek elmúlt időben háttérbe szorított ágaiból kerülnek elő. A főbb bárói móltóságok elég gyakran, de szűk körben változnak, ugyanakkor előfordul, hogy egy-egy család kisajátít magának egy tisztséget. A bárót már hatalmas vagyona is országos méltóság betöltésére predesztinálta — a köznemesség az emelkedést a familiárisi szolgálatban — felső rétegük várnagyként —, vagy akkor már — igaz, kis számban, értelmiségi pályán kereshette. A következő három fejezet Nagy Lajos király uralmát tárgyalja. Az itáliai ügyeket még apjától örökölte az új uralkodó, aki fölött anyja továbbra is megőrizte befolyását. Az Endre nápolyi házasságával dédelgetett terv kudarcba fulladt, amikor a magyar herceget az anyakirálynő demonstratív itáliai útja után sem részeltették a valódi hatalomból. Amikor azután Endrét Aversában meggyilkolták, a magyar király számára elérkezett a fegyveres beavatkozás ideje. Bertényí Iván alapos elemzésnek veti alá a Lajos elé táruló nápolyi viszonyokat, a királynő és rokonai kusza szálakkal átszőtt hatalmi ellentéteit, a király elhamarkodott bosszúját ós azokat az okokat, amelyek megvilágítják, miért volt eleve sikertelenségre kárhoztatva az erőszakos eszközökkel fellépő itáliai magyar politika. Utóbb a rugalmas diplomáciával sokkal többet: a király által pártfogolt Kis Károly trónra juttatását is el lehetett érni. Szintén nemzetközi összefüggéseibe ágyazva tárgyalja az itáliai háborúkhoz hasonlóan óriási anyagi áldozatot igénylő velencei háborút, amely bár időleges — és nem is lebecsülendő — sikereket hozott ugyan, de a stratégiai célkitűzést: Zára javára módosítani a levantei kereskedelemben meglevő „erőviszonyokat", nem sikerült megvalósítani. Az uralkodó balkáni politikája is offenzív jellegű, igyekszik a déli szomszédok: Bosznia, Szerbia trónjára magyarbarát személyiségeket ültetni, ill. ezeket az országokat — akárcsak Moldvát — függésben tartani a magyar koronától. Harcai során 1375-ben rnár a törökökkel is szembekerül. A szerző vitatja azt a felfogást, amely szerint a magyar politika a török elleni összefogást nehezítette, ill. a török ellen harcoló népeket hátba támadta volna. Véleménye szerint ui. az összefogás gátját az említett államok egymás elleni harca jelentette, és az uralkodó osztályok belső ellentétei, amelyek „elrendezésére" sokszor török segítséget is igénybe vettek, elutasították viszont a Lajos 1375-ös hadjárata által nyújtott lehetőséget. Nem állja meg helyét az a vád sem, mely szerint a király „nem ismerte fel idejében a török veszélyt", ugyanis ez a kortársak szemével még nem látszott olyan nagynak, mint amilyennek végül történelmi távlatból bizonyult. A király bel- és gazdaságpolitikáját jóval kevésbé ismerjük — mert talán nem olyan látványos —, mint külpolitikáját. A fennmaradt adatok mindenesetre bizonyítják, hogy az uralkodó elősegítette a városok fejlődését, és sikerrel törekedett a növekvő hatalmú bárókkal szemben a királyi hatalom fenntartására. Az eszközt ehhez a részletesen elemzett kúriai reformok szolgáltatták. Csak sajnálni lehet, hogy — idevágó kutatási eredmény híján — ebből az aspektusból viszonylag kevés mondható el Nagy Lajos uralmáról. A belső béke mintegy hét évtizedét Mária trónra kerülésével belháborúk váltották fel. A bárók ligái érdekeik szerint Zsigmondot, Mária vőlegényét, majd férjét, Orleans-i Lajost, Mária tervezett férjét, ill. Kis Károlyt, a hosszabb ideig Magyarországon élt Anjou-herceget, mint a királyi család férfitagját támogattak. Az események véres tragédiába torkolltak. Előbb a végül megkoronázott Károlyt gyilkoltatta meg Lajos özvegye, majd ő maga jutott hasonló sorsra — miután kíséretének jó részét a délvidéki lázadók lemészárolták — lánya szeme láttára Novigradban. A „tisztuló" politikai porond — ós a közvélemény ellenérzése a nőuralommal szemben — Zsigmondnak kedvezett: 1387. március 31-én tették fejére a királyi koronát, hogy aztán középkori történelmünkben a leghosszabb ideig, fél évszázadon át viselje. A kötet az Anjou-kori kulturális élet bemutatásával zárul. Tordai György 10*