Levéltári Közlemények, 46. (1975)

Levéltári Közlemények, 46. (1975) 2. - KRÓNIKA - Varga Sándorné: Szedő Antal (1903–1975) / 382–383. o.

382 Krónika tárakban órák hosszat dolgozni. Szerénységére vall, hogy csak az egyetem elvégzése után engedte meg, hogy hivatali főnökei levéltárosi besorolását megtegyék. Egyetemi tanulmányaínak befejezése után a levéltárak előtt álló, addig ismeretlen feladatok, az állami szervek iratkezelési rendszerének megreformálása foglalkoztatták. Ezeket a problémákat kiváló érzékkel nemcsak gyakorlatilag, hanem elméletileg is rendkívül elmélyülten tanulmányozta. A tudományosság igényével megjelentetésre tervezett Iratkezelési szabályzatok készítésének problémái című nagyobb tanulmányának egy részét a Levéltári Szemle (1972.1. szám) közölte is. A modern iratkezelés és irattározás kérdéseinek megoldása érdekében kifejtett lelkiismeretes, odaadó munkáját mind a külső állami szervek, mind a Levéltári Igazgatóság nagyra értékelték: a Kohó- és Gépipari Minisztérium részéről miniszteri dicséretben részesült, hivatali főnökeitől pedig Szocialista Kultúráért kitüntetést kapott. Mindezek mellett a közéleti kérdések iránti érdeklődésre is maradt ideje, sőt e téren is aktív tevékenységet fejtett ki: 1961 és 1968 között KISZ-titkár, ill. vezetőségi tag, majd a levéltári pártszervezet gazdasági felelőse, szakszervezeti bizalmi stb. Tompa Istvánné szerette az életet, az embereket hibáikkal együtt is. Ha valaki hozzá fordult gondjaival, problémáival szívesen meghallgatta, mindig készséggel állt rendelkezésre; ha megbántották, hamar elfelejtette a sérelmeket. Emberi nagysága különösen akkor tárulkozott fel előttünk, akik közelebbről ismertük, amikor már tisztában volt betegsége végzetes voltával — korunk alattomos, eddig gyógyíthatatlan betegsége, a rák támadta meg —, de még ekkor is reménykedett és a halált ilyen fiatalon, oly természetesen és hallatlan türelemmel várta, mint aki vallja: ez is az élet része, vállaljuk hát. Ebben a reménytelen helyzetben, amikor legtöbben már mindenről lemondtak volna, Ő dacolva mindenféle hivatalos előírással, munkahelyén, leszázalékolása ellenére is újabb és újabb feladatokra vállalkozott. Még ebben az időben, ilyen állapotban is fanatikusan tudott hinni abban, hogy képes lesz munkaköri feladatainak ellátására. Erre csak az életért rajongó, világnézetileg elkötelezett, szakmáját rendkívül szerető ember képes. A gyász szívbe markoló fájdalma fog el bennünket még ma is, ha arra gondolunk, hogy Tompa Istvánné hihetetlen gyors távozása mily veszteséget okozott nekünk. Mi barátok, őszinte tisztelői, munkatársai, fiatalon, élete teljében elhunyt kollégánk emlékét szívünkbe zárva, kegyelettel megőrizzük. Káposztás István SZEDŐ ANTAL 1903—1975 \ Szedő Antal elvtárs 1903-ban született Budapesten, szegény néptanító gyermekeként. Korán árvaságra jutott, ezért három testvérével együtt árvaházban nevelkedett. Középiskolái elvégzése után latin—magyar szakos egyetemi hallgatóként az Eötvös-kollégiumban kapott ingyenes helyet. Az egyetemi évek után — mint kora fiatal értelmiségi nemzedékének oly sok tagja — nevelői állást vállalt gazdag családoknál. 1935-ben Szolnokra került mint megyei díjnok; 1936-tól 1946-ig Szolnok megye Alispáni Hivatalában dolgozott mint irodaigazgató. Régi álma teljesült, amikor 1946-ban Szolnok megye kommunista főispánja kinevezte főlevéltárnoknak. Ettől kezdve soha nem vált meg szeretett hivatásától, a levéltárosi pályától. 1951-ben Budapestre hívta a kötelesség: 1951-től 1957-ig a Magyar Országos Levéltárban dolgozott, először mint osztályvezető, majd mint a főigazgató helyettese. 1957től 1968-ig, nyugdíjba vonulásáig, a Művelődésügyi Minisztérium önálló Levéltári Osztályának vezetője, tehát az egész magyar levéltárügy irányítója volt. A Levéltári Tudományos Tanácsnak annak megalakulásától kezdve haláláig elnöke, illetve aktív tagja volt. Vezetői és tudományszervezői tevékenységéért többször részesült magas kormánykitüntetésben: így 1961-ben Szocialista Munkáért Érdemérmet, 1963-ban pedig a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta meg. Szedő elvtárs vezetői tevékenysége idején és nagyrészt következtében bontakozott ki és erősödött meg a magyar levéltárügy nagy nemzetközi tekintélye is, melynek egyik megnyilvánulásaként ő maga a Nemzetközi Levéltári Tanács Végrehajtó Bizottságának nyolc éven keresztül rendes, majd haláláig tiszteletbeli tagja volt. Egyedül nevelte fel három gyermekét, mert imádott feleségét, akit soha nem tudott elfelejteni, korán—legkisebb gyermekének születésekor—elvesztette. Nehéz körülmények között, nagy áldozatok árán, de diplomát adott fia és két lánya kezébe.