Levéltári Közlemények, 15. (1937)

Levéltári Közlemények, 15. (1937) - IRODALOM - Ila Bálint: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. IV. Bd. 1416–1437. Hermannstadt, 1937. / 305–310. o.

308 IRODALOM részt a kötet tudományos használóját tájékoztassa az oklevél tartalmáról, mintegy megkönnyítse a kutató adatgyűjtő munkáját, másrészt pedig arra is, hogy a nem tudós olvasó, aki esetleg latinul nem is ért és így a szövegeket sem értené meg,. ezek alapján tudomást szerezhessen az oklevelek tartalmáról, gyarapítsa történeti ismereteit talán éppen szülőföldjéről, hazájáról. Egy-egy ilyen kiadvány szerkesztője tehát a regeszták útján valójában történeti ismereteket is terjeszt, a laikus olvasók történeti műveltségére és így közvetve a múltról alkotott felfogására is hatást gyakorol. Nézetünk szerint éppen ez az utóbbi szempont a fontosabbik a regeszták szerkesztésénél, mert a történetkutató, ha szüksége van az adatra, úgyis át fogja olvasni a szöveget. Regesztái után ítélve így fogja fel Gündisch is feladatát, de az egyik oldalon az igazságot keresi, másik oldalon módszere mégis szembe kerül vele. Míg u. i. az oklevelekben előforduló összes helységneveket, amenynyiben azoknak a történelem folyamán, akármikor kialakult német vagy németbe átvett elnevezésük él, mindig egyedül német nevén említi, addig ezzel tökéletesen ellentétben a magyar helységneveket, bár azok egy részének egészen a XIX. századig kétségtelenül nem élt román megfelelője, nemhogy románajkú helységek lettek volna, regesztáiban minden esetben mai neveikkel románul szerepelteti és — mintegy eljárása enyhítésére — kötőjeles formában a román elnevezés után közli a magyar nevet. Csánki történelmi földrajza alapján megállapítható pl., hogy Gyerővásárhely, Kájántó, Kamarás, Hunyad, Abafája, Szombattelke, Széplak, Ugra, Laczkód, Kerelőszentpál stb. az egész középkoron keresztül 1526-ig csak a fenti magyar névalakokkal fordulnak elő az oklevelekben, sőt többnél a közölt jobbágy- és dűlőnevek is magyar nyelvűek. Látható e tény különben Zsigmond korára Gündisch oklevélszövegeiből is. Az újkorra vonatkozólag csak arra a tényre mutatunk rá, hogy pl. Pusztakamarás, Abafája, Szombattelke, Laczkód, Dombó, Kecze stb, helységnevek még a XVIII. század végén is csupán magyar néven ismertek, román elnevezésük egyáltalán nincsen (V. ö, Lipszky repertóriumát.). Bánfihunyadnak előfordul ugyan már Lípszkynél is a román elnevezése, azonban az köztudomású, hogy itt a Kalotaszeg központjában e helység állandóan magyar volt és oláh elnevezése a magyar név után az ide kereskedni bejáró oláhság között alakult ki. Természetesen hasonló körülmények között sok egyéb magyar helységnek élt román elnevezése minden történeti mag nélkül. A mondottak alapján tehát félrevezető történeti munkában, amikor Gündisch saját szövegében Bánfíhunyad neve elé Huedint, Abafája elé Apaiinát, Pusztakamarás elé Cämärasult, Mezőszombattelke elé Sämbäut, Gyerővásárhely elé Osorheiut stb, ír. Ez az eljárás alkalmas arra, hogy az olvasó a román helységnevekben lássa a helynevek több történeti maggal rendelkező formáját s ezt azért is szóvá tehetjük,.