Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
NEKROLÓGOK - Rexa Dezső (1872-1964) - Román János (1921-1986)
ban a sárospataki kollégiumról (1956). Újszászy Kálmánnal és Balassa Ivánnal sárospataki kalauzt készített (1957) a növekvő idegenforgalom ellátására. A nagy hagyományú pataki kerámia különösen érdekelte, ő készítette erről a témakörről az alapvető, máig meg nem haladott összefoglalásokat: „A sárospataki fazekasság vázlatos ismertetése” (Ethnographia 1951.); „A sárospataki kerámia” (1955); „A habánok Sárospatakon” (1959); majd későbbi összegzésként: „A sárospataki fazekasság műszókincse és szerszámkészlete” (Hermán Ottó Múzeum Évkönyve. V. Miskolc, 1965.). Valamennyi munkája - aligha meglepő - alapos levéltári kutatások nyomán íródott; addig publikálatlan, ismeretlen adatok tömegét hozta felszínre. A levéltár folyosóján egyházmegye történeti iratanyagból kiállítást is rendezett 1959-ben. Sárospataki munkásságának gerincét a forráspublikálás alkotta: elsőként a pataki főiskola 1672/78. évi diáknévsorát tette közzé (Egyháztörténet 1958-1959), majd a Sárospatak építéstörténetének és szőlőkultúrájának forrásait tartalmazó kötetek következtek. Mint a hegyaljai mezővárosok életének, különösen iparának jó és alapos ismerője „Zemplén megye falusi és mezővárosi iparának termelési viszonyai a XVI-XVII. században, különös tekintettel a Hegyaljára” c. tanulmánya érthetően helyet kapott a Makkai László szerkeszette „Jobbágytelek és parasztgazdaság” (Bp. 1966) c. kötetben. Ennek a tanulmánynak kiegészítése a Borsodi Történeti Évkönyvben (II. Miskolc, 1965) jelent meg „Zemplén megye XVI-XVII. századi iparának szakmái és mesterségei, különös tekintettel a Hegyaljára” címmel. Egy sajátos egyházi forrás gazdaságtörténeti kiaknázásának mintaszerű példáját adta egy másik tanulmányában „Adatok Borsod-Abaúj-Zemplén megyék XVI-XVII. századi gazdaság- társadalom- és művelődéstörténetéhez a Liber Redituumok alapján (Történeti Évkönyv I. Miskolc, 1965). címmel. Másfél évtizedes munkálkodás után megvált Pataktól. Munkahelyváltásra családi és szakmai okok indították. A Gyimesi Sándor levéltárigazgató távoztával megürült miskolci levéltárosi állást pályázta meg és nyerte el. 1965. április 1-től 1981 nyaráig - nyugdíjba vonulásáig - a miskolci Állami Levéltár mai nevén Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár dolgozója lett. Előbb levéltáros, majd megbízott igazgató, 1967-től igazgató. A tanácsosítás után, 1968-tól megyei igazgató, aki Zemplén Sátoraljaújhelyen őrzött levéltárának felügyeletét is ellátta. Patakon ő költöztette a levéltárat mai helyére, ő alakította ki korszerű rendjét s ez várt rá Miskolcon is. A pincékben, szükségraktárakban hányódó iratanyag riasztó állapotban volt. Életének újabb másfél évtizedét annak szentelte, hogy a levéltárnak megfelelő elhelyezést harcoljon ki. 1971-ben úgy tűnt, hogy egy tanácsi épületszámyba való beköltözés után megoldódnak a gondok, de a fejlesztés megakadt. Az újonnan beszállított iratanyag zöme gombafertőzött, irattárolásra alkalmatlan pincékbe került s ezt nem tudta megakadályozni. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzésébe belebetegedett, addigi szívós fizikuma megrokkant. Ahogy múltak az évek, egyre kevésbé hitt az ígéretekben, amelyek a levéltár helyzetének - úgymond végleges - rendezését célozták. Addig is minden erejével azon volt, hogy a gyűjtőterület ellenőrzését minden eszközzel fejlessze, de nap, mint nap tapasztalnia kellett, hogy alulmarad a felelőtlen iratmegőrzőkkel szemben. Az erősen rongált iratanyag védelmét olyan módon is igyekezett fokozni, hogy a kutatás mértékét visszaszorította. Természetesen ez nem lehetett megoldás, sőt újabb gondok forrása lett. A könyvkötészet, a fotóműhely - megfelelő kapacitás hiányában - a gondokat nem tudta enyhíteni. Erőfeszítései ellenére csak vezetésének utolsó fél évtizedében sikerült a levéltárban törzsgárdát kialakítania. A gyűjtőterületi munka, a beszállított nagymennyiségű iratanyag rendezése, a költözködések mellett tudományos munka végzésére és szervezésére viszonylag kevés idő 299
