Iratértékelés, illetékesség
Köcze László: Vállalati iratok gyűjtése II. Szabályozások és intézményi keretek a gépipar példáján. Levéltári Szemle, 71. (2021) 1. 52-65.
60 Levéltári Szemle 71. évf . Legyen szó akár ágazati, akár annál szűkebb körű gyűjteményekről, a tárgyi emlékek gyűjtése kezdettől fogva – ahogy már az 1954. évi tvr. is rögzítette – összekapcsolódott az írott források felkutatásával és gyűjtésével is, így a változó mértékű vállalati támogatást élvező múzeumok az idők során jelentős mennyiségű vállalati provenienciájú iratanyagot gyűjtöttek össze az évtizedek alatt. Nem véletlenül ke rültek bizonyos iratok a múzeumi gyűjtések fókuszába, ugyanis a levéltári szabályozások és gyakorlat nem, vagy csak részlegesen tudták feltárni a vállalati szinten ténylegesen keletkező információhordozók teljes spektrumát, így számos iratfajta és irattípus (műszaki iratok, tervrajzok, vizuális és audiovizuális gyűjtemények, vállalattörténeti feljegyzések és kiadványok, visszaemlékezések, efemer kiadványok, belső sokszorosított tájékoztatók stb.) kívül rekedtek a levéltári értelmezés horizontján. Így ezen iratok – eltérő okokból és koncepciókból kiindulva, de mind a vállalatok, mind a múzeumok számára mint „nem irattári anyagok” – őrzőhelyének inkább a múzeumokat tekintették. Ugyanakkor a (műszaki) múzeumok – az őrzött anyagok mennyisége ellenére – sem léptek túl az általános múzeumi szabályozás jelentette korlátokon, ebből kifolyólag a nyilvántartás terén mutatkozó anomáliák mellett, az iratok gyűjtése sem kapott szervezett, rendszerezett formát az idők folyamán. A „gyűjtögetés” gyakorlatát az ellentmondó szabályozások is fenntartották, amelyre jó példa volt a 112/1982. (Ip.K.17.) IpM sz. utasítás, mikor is az Ipari Minisztérium megalakulását követően újraszabályozták az ipartörténeti emlékek kezelését. Jelen írás szempontjából két momentum érdemel ebből említést: egyfelől a rendeletben a minisztérium alá tartozó gazdálkodó szerveket és intézményeket kötelezték, hogy fel kell kutatni és meg kell őrizni az jelentős ipartörténeti emlékeket, amelybe beletartozott a még védetté nem nyilvánított műemléki jellegű épületekre, illetve muzeális értékű tárgyakra vonatkozó „dokumentációs anyag (irat, műszaki terv, műszaki leírás, térkép, rajz, film, fénykép, hangfelvétel [...]), melynek megőrzése a termeléstörténet vagy a műszaki oktatás szempontjából fontos”. Másfelől mindezekről az IpM Iparpolitikai Főosztály által kijelölt múzeumi bázisközpontoknak bejelentést kellett tenni. 16 A műszaki emlékké nyilvánítás e módja, megismételve és kibővítve az 1954-es rendelkezést, legitimálta az iratok egy részének kivonását az adott vállalat levéltárának fogalmából. Ezzel a lépéssel meg is erősítették azt az előfeltevést, mintha az iratok egy meghatározott csoportja, de facto maguk is tárgyként – negligálva múzeumai a Központi Kohászati Múzeum (1949) és az Öntödei Múzeum (1965), illetve a Műszaki Emlékeket Gyűjtő és Nyilvántartó Csoport–Országos Műszaki Múzeum (1954) voltak. A műszaki múzeumok egykori hivatalos hálózatához Bencze, 1987: 20–23. Ezzel szemben vállalati fenntartású levéltár szervezése ebből a körből kizárólag a Lenin Kohászati Művek esetében merült fel, azonban az sem valósult meg. G. Vass, 1987: 32. 16 A rendelet szerint ilyen múzeumi bázisközpont volt a téma szempontjából a Központi Kohászati Múzeum, valamint az Országos Műszaki Múzeum. Köcze László
