Lapok Pápa Történetéből, 2009
2009 / 4. szám - Dr. Ács Anna: Emlékbeszéd Jókai Mór Pápa Város díszpolgára halála évfordulóján
A Pesti Napló újságírójának igazat kell adnunk abban, hogy nemcsak a család, de a nemzet is nehezen törődött bele Jókai halálába. Még az idős Jókai íráskészségének hanyatlását állítok is megrendültek. Érezték, a magyar irodalom történetének nagy korszaka, hőskora zárult Jókai elvesztésével. A nemzet kicsit magát is temette Jókaival, azzal az íróval, aki műveivel vigasztalást, erőt, hitet tudott adni a sokszor csüggedésre kényszerített magyarságnak. Jókai Mór ravatalánál a Nemzeti Múzeum oszlopcsarnokában tömegek rótták le kegyeletüket. Temetése május 9-én országos, „tündöklő gyászünnep” volt a király képviselőjével, az országgyűlés tagjaival, jeles szónokokkal, komáromi muzsikaszóval és a Jókaiért rajongó köznéppel. Mikszáthnak úgy tűnt, mintha nem is Jókai, hanem saját regényeinek hőse vonult volna ki végleg a világból. Sírján egy kis kúp keletkezett, ellenben egy hegycsúcs tűnt el a sír mélyén - fogalmazott Mikszáth. Mert Jókai regényei mindenki történetei voltak Magyarországon, regényhősei pedig mindenki rokonai a hazában. Művei, a jóval több, mint száz kötet, amit ránk hagyott, Krúdy Gyula szerint: „a nemzet levelesládái, amelyekben írott emléke van minden tündéri álmunknak, bús bánatunknak, csengős kedvünknek és her- vadtságában is andalító szerelmünknek. Jókai mindenkinek írt: az ifjúnak, aki ideált keresett, a pünkösdi leányzónak, aki a szerelmet még nem ismerte, és az öregnek, aki mindig csak arra szeret gondolni, ami ötven esztendő előtt történt vele. Jókai nem egy ember, hanem az egész tizenkilencedik század regényességével, élelmességével és hóbortosságával. Jókai egyesíti magában a magyar nemzet minden nagyszerű erényét és csöndes hibáját. A Jókai tollán át megörökített magyarság még százesztendők múltán is oly legendás, kiváló, szinte földöntúli alakban fog feltűnni, mint akár azok a csodálatos honfoglalók, akikről a regék és névtelen jegyzők írnak. Jókai bűvészi tolla okozza azt, hogy mindnyájan, a mai élők: sóhajtva gondolunk boldog eleinkre, akik az utolérhetetlen tizenkilencedik századot átélték, akik ehették azt a kenyeret, és szívhatták a levegőt, amelyet Jókai regényhősei. Jókai naggyá tette azt a magyar százévet, amelyben a sors földre küldte őt egy komáromi nemesházba. ” Eddig az idézet a vallottan Jókai-rajongó Krúdy Gyula 1921-ből származó, aktualitását máig nem vesztő írásából. Rögvest tegyük hozzá: a sors elküldte őt Komáromból Pápára is 1841 októberében, diáknak az ősi kollégiumba, hogy a „megálmodott dicsőség koszorújához” megnyíljanak számara az első virágok. Valóban megnyíltak itt számára az első virágok, a szárnypróbálgatások éve volt a pápai Jókai számára. És Jókai a diákév után sem lett hűtlen Pápához. Ide kötötték emlékei, rokonai, nagyra becsült tanárai, aztán a neki még életében emléket állító város, amely díszpolgárává is választotta és tisztelgőén máig működő irodalmiművészeti kört nevezett el róla. S most itt vannak önök, Jókai Mór mai pápai tisztelői Szervátiusz Jenő és Tibor gyönyörűséges és sok-sok asszociációra késztető Jókai emlékműve előtt az író halála évfordulóján. A kegyelet koszorúi, amelyeket hamarosan elhelyezünk annál a kőoszlopnál, amely apa és fia utolsó közös munkája volt, annak a nagy formátumú, örökemlékű írónak, közéleti személyiségnek szólnak, akiről még a múlt századforduló feltörekvő új nemzedékének kétségkívül legtehetségesebb képviselője, Ady Endre is így írt: „Kicsoda volt Jókai Mór? Egy megelevenedett Pantheon. A mi büszkeségünk. Oh, legyen az még sokáig. ” Igen, mindnyájunk kívánsága, akarata, legyen az még sokáig, míg magyar ember él ezen a földön. 703
