Krónika, 1950 (7. évfolyam, 4-12. szám)

1950-10-15 / 10. szám

1950 október. “KRÓNIK A” 3-IK oldat; KALIFORNIAI MESSZELÁTÓ Irta: Dr, HERCZEGH JÓZSEF, református lelkipásztor. a n a Irta: ETELKA FŐHERCEGNŐ. ''Isten, áldd meg a magyart!” — énekeltük együtt az egyik ba­jorországi tábor magyar iskolájában. Miért lett nedves szemünk, dobogott a szivünk s miért fordult tekintetünk a kis kápolnába vezető ajtó felé? Azért, mert számunkra a Himnusz nem csupán szép, kedves ének, hanem hitvallás, ima a Hazáért. Mindenütt, e nagy világon, ahol mi, magyarok, összejövünk, feltör szivünkből a hang és ajkunkra tolul a szó: Magyarország. An­nak az országnak a neve, amelyet a Dunamedencében, a Kárpátok között ma a kegyetlen sors elválaszt tőlünk. Igen, Magyarország a mi kedves Hazánk. Az otthoni millióké s a számkivetésben élő százezreké. Szent nekünk ez a szó. Hitvallásunk, ezeréves tradíciónk s az Isten által megszabott hivatásunk szimbóluma pedig Szent István király koronája. Ezer év óta ez a korona fűzte össze a királyt és népét ne­mes feladatukban. Ennek irányítása mellett tudott a keresztényvilág védőbástyája lenni. Tekintsünk a múltba; a tatárok, törökök rátörtek Nyugatra. De erejük mindig megtört Szent István országán. Ma Magyarország számára elkövetkezett a legsötétebb óra; az ellenség ott diadalmaskodik Buda várán; a Szent Korona eltűnt a ma­gyar közéletből s Hazánk ezeréves ereje mintha kipusztult volna. S e tragikus órában Magyarország megint meglepte‘a világot, a kereszténységet s a nyugati műveltséget védő hőssel: Mindszenti hercegprímással, ki a Szent Koronától ihletve, feláldozván szabad­ságát, életét, becsületét, ellenszegült a pogány hullámnak, minket, ma­gyarokat pedig hivott, hogy vegyünk részt az ő harcában s ha kell, szenvedésében. Mindszenti áldozata visszaadta Magyarországnak ezeréves misszióját: maradjunk hűségesek ezeréves elveinkhez, ma­gyarságunkhoz, keresztény hitünkhöz, ne adjuk fel a reményt és ne­veljük gyermekeinket ebben a szellemben. Soha el ne felejtsük köte­lességeinket, mert tőlünk, minden egyes magyartól, függ Hazánk sor­sa s a kereszténység jövője. Ebben a nagy harcban nem vagyunk egyedül: őrködik felettünk Hazánk Nagyasszonya, Patrona Hungáriáé. Mi, magyar asszonyok, forduljunk hozzá. Mutassuk be neki, a legelső anyának és asszonynak, Hazánk, családunk, gyermekeink szomorú sorsát s bizonytalan jövő­jét. Mondjuk el neki, hogy bízunk benne, s kérjük segítségét: “Ne fe­ledkezzél el szegény magyarokról!” (A Walchsingben (Bajorország) megjelenő Magyar Nők” cimü lap nyomán.) Messzelátónkkal olyan szörnyű dolgokat kell meglátnunk, hegy újra és újra le kell tennünk azt, hogy hulló könnyeinket letöröl­jük. A VÖRÖS FENEVAD DÜHÖNGÉSE. Az egész müveit világ sajtóját bejárta a hir azokról a szörnyű­ségekről, amiket a muszka Vörös Fenevad és koreai kölykei elkö­vettek. A koreaiak sok szenvedéssel teljes története távolról sem képes felmutatni olyan szörnyű kegyet­lenségeket, mint amilyenek most történtek. A szétvert vörös horda pusztulása feletti dühét úgy töl­tötte ki, hogy tízezer számra vé­gezte ki a legnagyobb kegyetlen­séggel a védekezni nem tudókat. Élve eltemetés, dinamittal való szétrobbantás, hátrakötött kézzel való agyonlövés és tüzbevetés nemcsak a fogoly katonáknak — igy az amerikaiaknak is, — ha­nem az őslakóknak is bőven kiju­tott. Amikor a délkoreaiaknak fő­városát visszafoglalták, megdöb­benve állapították meg az ameri­kai szakértők, hogy legalább is huszonötezer koreai dobtak tö­megsírba, iszonyú kínzások után, a muszka Vörös Fenevad koreai kölykei. . . . Amikor a lengyel hadsereg tisztikarát, több mint tizenkétezer vitézt, kivégeztette és tömegsírba dobatta Katyn-ban a Muszka Vö­rös Fenevad, a nyugati világ nem akarta elhinni, hogy ilyen elvete­­medettségre képes legyen valaki... Most azonban, amikor a fényké­pek ezrei bizonyítják a szörnyű igazságot, mindenkinek meg kell ismerni azt, hogy kikkel áll szem­ben. . . A gyászoló amerikai ott­honok ezrei örök bizonyitékok lesznek körünkben is a muszka Vörös Fenevad és kölykeinek iszonyatos utálatosságai ellen. AGGÓDUNK A FELSZABA­DULÓ MAGYARORSZÁGÉRT Amidőn Messzelátónk tisztán látja a koreai szörnyűségeket, ag­gódva gondolunk arra, hogy mi lesz a felszabaduló magyarsággal? Remélni merjük azonban, hogy a koreai tapasztalatok után az amerikai hadsereg vezérkara ki fog dolgozni egy olyan módszert, amely lecsap mint a villám, a véd­telenek lemészárlására nem hagy­ván időt a muszka Vörös Fene­vadnak és elvetemedett kölykei­­nek. Ezzel a hittel kell erősíteni nemcsak a mi saját aggódó szi­vünket, hanem az óhazai szenve­dőket is. Hiszen ők készülnek a felszabadulásra. . . A földalatti mozgalom, minden vörös terror dacára, erős, sőt állandóan erősö­dik. A Bécsbe kicsempészett tit­kos rppiratok világosan beszélnek erről. . . “Meddig türjük még, til­takozás nélkül, hogy ártatlanok ezreit börtönbe hurcolják?” — kér di az egyik röpirat. “Vagy azt, hogy legjobb fiaink és leányaink, mint túszok kínlódnak muszka börtönben?” “Vagy azt, hogy a munkásság tízezrei elsorvadnak a gyilkos verseny és a darabmunka kínja miatt?” “Vagy azt, hogy a dolgos kisgazdák utszéli koldusok lettek?” Vagy azt, hogy megfosz­tottak bennünket legnagyobb lel­ki kincsünktől, a vallás szabad szabad gyakorlásától? . . . kérdi a többi röpirat. — Reméljük, hogy a felszabadí­tás gyors lesz, mint a villám s nem lesz ideje a Vörös Fenevadnak és kölykeinek a koreai iszonyatossá­gok megismétlésére! RABSZOLGA LEÁNYOK NYOMORA. A Jersey Híradóban egy meg­rendítő leírás jelent meg a muszka rabszolgapokolból visszaküldött néhány magyar leányról. A salz­burgi állomáson szálltak vonatra és akkor beszélt velük egy meleg­szívű magyar, aki leírta nyomorú­ságukat. “Cserzett bőrük alatt puffadt a hús, holdvilág-képük feszült, tört­­fényű szemük a végtelenbe me­redt és hajuk, mint piszkos kóc kandikált ki a kendők alól.” — mondja a leírás. “Két hétre visznek minket mun­kába, mondták az oroszok 1944 december 21-én a Baja melletti faluban, ahonnan származom. Hat év lett belőle,” beszéli az egyik leány. “Kétezerkétszázan voltunk abban a transzportban, mind nők: magyarok, szerbek és svábok ve­gyesen, tizennégy és hatvan kö­zött. Négyszázról tudjuk, hogy még életben vannak, a többiről legfeljebb annyit, hogy útközben pusztultak el, vagy kint haltak meg Oroszországban” — folytat­ja. Helyszűke sajnos nem engedi, hogy lehozzuk a szenvedő lányok minden szavát. Pedig szép sorjá­ban elmondtak mindent, hogy mint hajtották őket gyalog, majd pedig marhavagonokban a hírhedt Donyec szénbányák felé. Akadoz­va lefestik az ágyukat: a kevés rothadt szalmával töltött faládá­kat, amelyebben nyolcasával fe­küdtek, pedig négy személyre vol­tak méretezve. Erről a vacakról indultak, miután megitták a só és zsir nélkül elkészített káposzta­levest, csikorgó hidegben, vagy rekkenő nyárban a másfélórányi­ra levő munkahelyre gyalog. Az őrök mindannyiójukon erő­szakot követtek el. Boldog volt, aki teherbe esett és nem vérbajt kapott, mert a gyengeségtől úgyis elvetéltek, a legtöbben, alig né­hánynak született gyermeke. Eze­ket a gyermekeket hat hetes ko­rukban elvitték, soha többet nem hallott róluk az édesanyjuk. A vérhas és a tífusz rengeteg áldozatot követelt. Orvos nem volt, csak egy orvosnő, aki nem értett semmihez, de nem is volt semmiféle orvossága. Ha néha ka­pott egy pár aszpirint, azt elcse­rélte vodkára vagy cigarettára. EZ AZ IGAZI KÉP A VÖRÖS MUNKÁSHAZÁBÓL! Ugyanígy szenvednek a szeren­csétlen orosz nők is. Ök is vár­ják a felszabadulást! El kell annak jönni, mint a vil­lámcsapásnak, nehogy vérfürdőbe fullasszanak milliókat a muszka Vörös Fenevad és átkos kölykei. “HAZUG EMBERT HAMA­RABB UTOLÉRIK, MINT A SÁNTA KUTYÁT.” Ez a régi magyar közmondás jut eszünkbe akkor, amikor meg­emlékezünk a New Jersey-i vörös hetilapnak a “Magyar Hirnök-nek szerkesztőjéről, szedőjéről, meg a hírhedt Békésiről, aki a koreai fel­szabadító háborúról irt Amerika­­ellenes cikket. A szellemes magyar szedő, meg­unván már szedni azt a sok undok hazugságot, amit Békési küldött az óhazából, pompás utóiratban megleckéztette nemcsak a hazug­ságok íróját, hanem leközlőjét is, Kormos szerkesztőt. “Mr. Kor­mos hétről-hétre nehéz dollárokat költ ilyen nyilvánvaló propagan­dára, mely minden bizonnyal árt reputációjának; nem azért, mert propaganda, hanem azért, mert hazugság, mert nem objektiv kri - ' tika, hanem egy dühös, elfajult és magával teljesen meghasonlott ember rágalmazásai. Békési min­den szavából kiri a gyűlölet és utálat, amit Amerika ellen érez és amikor cikkét szedem, én érzem azt a gyönyört, mellyel ez a sze­rencsétlen ember kifordítja a dol­gokat. . .” Gratulálunk kedves szedő ba­rátunk. Bár sok lapnál lennének ilyen bátor legények! . . . NEMCSAK BALOGH PÁTERT KELL MEGFOSZTANI PAPI JELLEGÉTŐL! A magyarországi szenvedő ka­tolikus egyháznak aligha van na­gyobb árulója, mint a hírhedt sze­gedi BALOGH páter. Papi csuhá­ban alig van még valaki, aki olyan gonosz módon szolgálja a vöröse­ket, mint ő. Most azonban vége szakadt an­nak a végtelen türelemnek, amely­­lyel a hivatalos egyház megtűrte Balogh páter gonoszkodását: meg fosztották papi jellegétől, amit már régen kiérdemelt. * * * De még jobban kiérdemelné, hogy papi jellegétől megfosszák, azt az embert, akit a forradalom piszkos szennye belöttyente't a budapesti református püspöki szék be, sőt a konventi elnökségbe is. Éppen ezért gonosz propagandája sokkal messzebb hallatszik, mint Balogh páteré. Amit azonban legutóbb tett, az minden eddigi gonoszságát felül­múlja. Az Egyházak Világtaná­­csához Nyílt Levelet intézett, amelyben a legszörnyübb hazug nagyképűséggel, Krisztus nevében próbálja kioktatni a nyugati egy­házakat. Teszi ezt még nagyot d huncutsággal, mint tette Dr. Reok Iván, amikor átirt a vértanú luíe­­ránus püspök: Ordass ügyében. Amikor elolvastam BERECZ-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom