Krónika, 1944 (1. évfolyam, 2-12. szám)
1944-11-15 / 11. szám
1944 november 15. “KRÓNIKA” 5-IK OLDAL' Két Rákosi Nemrégen múlt tiz esztendeje, hogy meghalt Rákosi Jenő, az utolsó Habsburg-évtizedeknek kétségtelenül legnagyobb, legkiválóbb magyar újságírója. Otthon, a szörnyű tragédiába zuhant magyar glóbuszon talán már el is felejtették, hiszen annyira megváltozott a világ, annyira mások — látszólag — a mai problémák, mint voltak amikor az ő cikkei, állásfoglalásai izgatták a kedélyeket, foglalkoztatták a magyar gondokon rágódó elméket. Amerikai magyarok között sem hallom soha emlegetni a nevét. Mintha csak sohasem élt volna. A magyar balsors feletti töprengéseimben, néha éjszaka, amikor felébredek és nem tudok újra elaludni, mind sűrűbben jelenik meg emlékeimben magas ősz alakja, nyájas arca a tatárosan csüngő kis fehér bajuszszal, ahogy mi ismertük a század második évtizedében, a pesti újságírók bohém tanyáján, az Otthon Körben, amelynek nemcsak elnöke, de minden tagnak jóindulatú barátja, ha lehet ezt mondani, atyai kollegája volt. Vele vannak most gondolatbeli találkozásaim; az egyre süppedőbb talajra jutott magyarság dolgán búsulva, felszakad bennem a fájdalmas kérdés: Hova jutott Magyarország?. . . És ilyenkor megjelenik képzeletemben felejthetetlen arca, bánatos, gondterhelt kifejezéssel és elgondolom, mit s z ó In a a mai tragikus, kárhozat-teljes időkhöz, a magyar nép mai esettségéhez. hol állna ma Rákosi Jenő? . . . * * Ifjú óriások, akik akkor voltunk, nem értettük megrögzöttnek ható “maradiságát” csökönyös kitartását a lenézett ‘‘hatvanhetes” politika mellett, hadakozását a radikális 48-asok ellen a Budapesti Hírlapban. Tüzes kedvű világmegváltó-jelöltek voltunk, innen a harmincon, és csak a “reakció” öreg oroszlánját láttuk benne. Úgy néztünk reá, mint aki túlélte önmagát, nem érti már ezt a világot. Adyért lelkesedtünk, akit ő támadott. Félt forradalmiságától. Az akkor kivirágzott uj magyar értelmiségnek, a szociálpolitikai eszméktől megbüvölt irodalmi fiatalságnak nem az ő prózai, bölcs, nyugodt, egyszerű hangú vezércikkei kellettek, hanem Ady nyugtalan, forró, forradalmi pathosza, amely arról énekelt, hogy “uj szelek nyögetik a vén magyar fákat, várjuk már, várjuk az uj magyar csodákat” és hogy “vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, vagy ez a mi hitünk valósággá válik.” Áhitottuk a nagy változást, az uj magyar csodákat, — és fájdalom, megkaptuk őket! Rákosi Jenő sokszor magyarázta nekünk az Otthon bőrpamlagján, kedélyes közvetlen beszélgetésekben, amelyekben ő, aki fejedelem volt az újságírók között olyan meleg testvériességgel beszélt velünk, mint ha nem kezdő, ifjú újdondászok, hanem tekintélyben vele egyenrangúak volnánk, hogy “meg kell becsülnünk Deák Ferenc müvét; addig jó a magyarnak, amíg Így van!" Nem értettük akkor, — ma értjük! “Ne dőljetek be a felelőtlen, türelmetlen hangosoknak, azt kell építenünk, szebbé, nagyobbá tennünk, amink van. Ne romboljuk szét, ne ássuk alá a mai helyzetet, mert addig van Magyarország, addig vagyunk nagy és erős, amig igy vagyunk!” Látnoki szemekkel magyarázta nekünk, hogy “süppedő talajra lépni nem szabad a magyarságnak, nagy veszteni valója van, nem szabad játszani a sorsával. Magyarország ma húsz millió. Amig a hatvanhét áll, addig nem hullunk szét mint az oldott kéve. addig dolgozhatunk tovább, erősíthetjük az országot, haladhatunk a harminc millió felé!” Soviniszta nagymagyarnak tartottuk akkor, — ma tudjuk, hogy jót akart. Csak ő akart jót! Ma tudjuk, hogy “bolondok voltunk” s ma az fenyeget, hogy “elveszünk egy szálig,” mert letértünk arról az útról, amelyet a gyűlölt, pecsovicsnak becsmérelt, de minden népszerűtlenséggel szemben meggyőződése mellett kitartó- Rákosi Jenő prédikált. * * Jöttek a borzalmasabbnál borzalmasabb csodák. A csehek lerohanták, elbitorolták a Felvidéket, a románok Erdélyt, a szerbek a Bácskát, a Bánátot, izekre szaggatták minden oldalról az egységes, szép, gyönyörű Nagymagyarországot, amelyben egyformán juthatott kenyér minden betelepült nemzetiségbelinek s csak a hivatásos nemzetiségi izgatok, ambiciózus léhütök izgatták a kisebbségeket, mert a maguk könnyű előrehaladását remélték a bomlasztó munkától, zsíros állásokra, üzletekre spekuláltak. A habsburgi erő volt a nagy vasabroncs, amely összetartotta ezt a boldog Magyarországot, amelyre s tragikus napokban vissza-siró, kétszeres fájdalommal emlékszünk, mint örömünk, büszkeségünk aranjuezi szép korára. Tudta az öreg Rákosi Jenő, mit miért beszél, mit miért ir, úgy ahogy csak ő tudott beszélni, irni, józan lángelméjével, higgadt, száraz fanatizmusával, — s mi voltunk azok, akik szépen csengő de vészes frázisok mákonyától megszédülve, nem tudtuk, mit csinálunk. Jött Trianon és látszat függetlenségünkért törpe-állami léttel kellett fizetnünk. Csonkká zsugorodott össze a hatalmas gazdag Magyarország, a virágzás, az ipari és kereskedelmi élet óriási terepe, a mely a Habsburg-időkben a Kárpátoktól az Adriáig terjedt. Amióta elment a király, belpolitikai ziláltság uralkodott az egyre fogyó országban. A Károlyi-korszak zűrzavara a kommunista diktatúra szörnyűségébe torkolt, majd olyan évek következtek, amelyek megcsufolták a habsburgi hagyományokat, a polgári szabadság és egyenlőség dicső elvét és később is a régens-korszak sohasem tudott a demokráciának és népszabadságnak arra a szintjére fejlődni, felemelkedni, amelyen már a Habsburgok alatt állott az ország. Azon a napon, amikor kitört a forradalom, 1918 október 31-én mondta nekem szomorú fölénynyel, de tele aggodalommal öreg Rákosi Jenő: — Károly király épp úgy kész volt megadni az általános titkos választójogot és a földreformot, mint most a forradalmi kormány. Az egész forradalom felesleges volt. A történelem ezt egyszer ki fogja deríteni. * * Most fordult leggyászosabbra a magyar történelem. A szivettépő tragédia lángjainál látjuk meg teljes valóságában a Rákosi Jenő nagy igazát. Rettentő oktatást, borzalmas leckét adott a sors minden magyarnak. A Kremsier-ből Rákosivá lett nemzeti próféta, a harminc millió magyar álmodója, akit Ady “svábokkal jött magyarénak aposztrofált, jobban tudta a helyes magyar utat, mint a Károlyi Mihályok, Batthyányi Tivadarok, Fényes Lászlók s ma megint azt hirdetné, mit egykoron. Talán fenn ül a mennybéli Otthon Most hogy az európai háború német földön dúl, a legkülönfélébb terveket rebesgetik, hogy fogják a szövetségesek az állandó békét biztosítani és uj háborúk lehetőségeit már csirájában elfojtani, ha egyszer a teljes és végleges katonai győzelmet kivívták. Repülőgépeken szélküldhető légi világrendőrségtől kezdve az ellenséges és legyőzött országok népnevelésének teljes kézbe ragadásáig, a hadiszergyárak, sőt kémiai gyárak szigorú ellenőrzésétől kezdve, az ifjúsági testedzés, sport és katonai kiképzésre emlékezteő drill eltiltásáig mindenféle okos, vagy badar rendszabály ott szerepel a felkínált receptek között. Egyszerűen csak arra nem gondolnak a javaslat tevők, hogy ott ahol háborús a szándék, ezerféle háborús eszközt tudnak találni a gyilkos és elkeseredett harcra, még fegyverek, robbanószerek, repülőgépek nélkül is. A földalatti hadviselés módszerei megszámlálhatatlanok. Gázok, bacillusok, lelki nyavalyák, bestiális érzések és tömegőrületek szitása, rejzett célzatú erkölcsi és erkölcstelenségi propagandák, ragályok terjesztése, kutmérgezés, folyó és tengermérgezés és a termőföld megmérgezése mind a hadi eszközök közt szerepelhetnek, ha van aki vállalja a szándékot, a szervezést, a kivitelt. Ellenszerül viszont csak valami egyszerű rendszer kínálkozik, a józan észnek valami kézenfekvő sugallata. Ilyen például az, ha az újabb világborzalmak felidézéséért bűnösnek ítélt népeket, világosan és szigorúan körülírt időre, módon s formában megbüntetnék, de ha büntetésüket kiállották, számukra is elérhetővé tennék, hogy békésen kiélhessék jogos életformáikat. Ha nem szabjuk ki világo-Kör bőrdiványán és jóságos szóval magyarázza a fiatalabbaknak: — Újra együvé kell kerülni, fel kell támadni a régi Magyarországnak valamikép. Talán úgy. hogy a széjjelszakadt részeket egybeforrasztja egy közös uralkodó személye, aki mindegyiket megnyeri, mert tele van népszerető, népsegitő eszmékkel, mert öröksége a szeretet azok iránt, akik a régi országot alkották és mert nekik is emlékezni kell, milyen szép volt apáik élete, menynyire igazán jó volt a mai feldúlt- Sághoz, tönkhöz, siralomhoz képest az a “régi jó világ!” * * Faji felsőbbrendűség véres őrülete, osztályharcos izgatás, bolsevista tervek. Veszélyek jobbról és balról. Félelmestes perspektíva. . . Aki szeivemben soha sem tudtam találkozni Rákosi Jenővel, amig élt, most a magyar éjszaka álmatlanságában vele tanácskozom. . , Vele, — nem pedig névrokonával, ama Rákosi Mátyás volt kommün-népbiztossal, aki mint uj vezér. Moszkvában már készül szegény Magyarországra... Öreg Demokrata. san a büntetés időtartamát, ha a rájuk lesújtó viszontagságok a “demokrácia” címkéje alatt kerülnek hozzájuk, nem pedig mint elriasztó és megtorló büntetés, akkor csak önmagunk alatt vágnánk a fát, mert féktelen gyűlölet és népszerűtlenség agitációjának tennénk ki a demokráciákat. A kiszabandó büntetést világosan és félreérthetetlenül el kell választani- a demokratikus rendezések terveitől. Demokratikus rendezést pedig csak úgy lehet kitermelni, ha azok a politikai körök és frakciók amik ebben majd szerephez fognak jutni, már előzetesen összenevelődnek, megismerik egymást, összehasonlíthatják és kipróbálhatják terveiket és javaslataikat, egyszóval megtanulják ismerni és érteni egymást, mielőtt még kilépnének nemzeteik politikai arénájára, hogy maguknak és elveiknek híveket toborozzanak. Hogyan kívánhatjuk, hogy az éveken át elzárt, elferdített, meghamisított nevelésben részesült, hazugságokkal traktált lakosságok érett ítéletet kivánó politikai elhatározásokat tegyenek, ha nemcsak ők maguk tájékozatlanok, hanem még vezetőik is. Először tehát minden nemzet köréből gyűjtsük össze valamilyen politikai misszió formájában mindazokat, akik a jövendő politikai rendezésben vezető szer.epre hivatottak, vagy jogosultak. Tanítsuk meg őket arra, hogy előbb egymás között legyenek képesek parlamentáriasan, emberségesen, illendően és mégis meggyőzően kicserélni érveiket, feldolgozni, összehasonlítani és bírálni adataikat és egymás szemébe nézve, megtudni végre azt, hogy mi választja el, vagy mi Kozza közel őket. Ha azután a demokrácia e minimumát ezek a (Folytatása a 10-ik oldalon) Egészséges politikai rendezés
