Közérdek, 1909 (5. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-04 / 36. szám
1909 szeptember 4. KÖZÉRDEK 3 ményt, hogy „Weinberger Béla hasonbüncse- lekmények elkövetéséért már többször bűnvádi eljárás alatt állott“, súlyos gyanú-oknak vette. Ez az Ítélet tehát a legvilágosabb cáfolata a szárnyra kelt mende mondáknak. Legeklatán- sabb bizonyíték amellett, hogy a híreszteléseknek különösen abban az irányban semminemű alapjuk nincsen s nem is lehet, mintha egy bírónak még esetleges megtévedése is döntő befolyással lehetett volna a felmentő ítélet meghozásához. Ez ügyben ugyanis a szóban forgó bírón kívül még két más helybeli biró is ítélt, akiknek pedig puritán becsületességük — arany tiszta jellemük — közismert, ítélt továbbá a kir. tábla 5 más, kifogástalan bírája is s maga a kir. főügyész sem élt a további felebbezés jogával. Ezekben elmondtuk a tiszta tényállást és most teljesítjük a hírlapírónak egyik talán nehéz, de legszentebb kötelességét, igyekszünk helyrehozni az akaratlanul elkövetett hibát. Azt tudniillik, hogy amint a cikkírója, úgy mi sem láttuk meg a fától az — erdőt. Eszünkbe sem jutott, hogy az emlegetett biró nevével, bár a kérdéses cikkben ő róluk említés sincsen, egy tanácsban működésük folytán, más, két köztiszteletben és köz- becsülésben álló biránk neve is szóba kerülhet. Vért ugyan az tisztes életük, még az esetleges megtámadtatás ellen is, s most megtámadva nincsenek — sőt csak gondolat továbbfüzéssel lehet őket nexusba hozni a felmerült üggyel — mindennek dacára férfias nyiltsággal megkövet- jük őket s őszinte sajnálkozásunkat fejezzük ki afelett is, hogyha netalán törvényszékünk bármely tagjának kellemetlen perceket szereztünk volna e tagadhatlanul kényes ügy szellőztetésével. A legnagyobb készséggel ismerjük el azt is, hogy törvényszékünk érdemes elnöke is a legféltőbb gonddal őrködik a vezetése alatt álló kir. tör vényszék jó hírnevének megőrzésén s éppen ő volt az, aki a többször emlegetett kir. törvény- széki bírót, nem ugyan ebből az esetből kifolyólag, de mert csődöt kértek ellene, a nyugdijba- menésre kényszeritette. S ezzel átadjuk a szót múlt heti cikkünk Írójának, ki szintén nyilatkozni kíván s éppen igazságszeretetünkből kifolyólag minden kommentár nélkül közöljük a kérdéses bünperben eljárt védő ügyvédek alábbi nyilatkozatát is. B * Nyilatkozat. Tudomásomra esett, hogy teljes jó hiszemü- séggel megirott múlt heti közleményemnek olyan tartalmat tulajdonítanak egyesek, mintha én a széltében-hosszában korpoltált hirre való rámuta- tással olyan személyeket is ki akartam volna tenni a gyanúsításnak, akikre vonatkozólag ez teljesen távol állott tőlem. Rövid válaszom ez : Meggyanusitásnak senkit kitenni nem akartam, meg sem gyanúsítottam, sőt a megvesztegetés megtörténtét sem állítottam beigazolt tényként. Nem is állíthattam, mivel semmi más szándékom nem volt, mint rámutatni arra, hogy mit hiresztelnek. Ezáltal alkalmat akartam nyitni ezen himek, az igazsághoz képest történendő megcáfolására és a hirgyártó megbüntetésére. Cikkem megírásánál semmi más nem vezetett, mint az a megdönthetetlen meggyőződésem, hogy egyetlen egy magyar bíróhoz sem szabad olyan gyanuoknak férkőzni büntetlenül, amely eme hatalmas társadalmi szervünk szűzi tiszta ságán foltot ejtene. Éppen a magyar bíróság iránti igaz tiszteletem vezetett, amikor leirtam, hogy micsoda hirek járnak. Kósza-e, igaz-e, tessék bizonyságot keresni róla. A magyar bíróság ismert jó hírneve megköveteli ezt! Ha kósza, bűnhődjék az, aki a hirt gyártotta. Megvallom,, jogászi tudásom fogyatékossága folytán arra még kevésbbé gondolhattam, hogy közleményem által a cikkben fel sem emlitett, de ez ügyben hivatalból eljárt, más köztiszteletben álló személyek is megbántva érezhetik magukat. Aminthogy ez távol állott tőlem: tartozó kötelességem e felett őszinte sajnálkozásomnak kifejezést adni, annak hangoztatása mellett, hogy hírlapíró létemre a közérdek szolgálatában lévőnek tartottam reámutatni egy közszájon forgó olyan hirre, amely bíróságunk magas piedesztálját sáros lábbal igyekszik megközelíteni. Ami pedig a fejleményeket illeti, felelősségem tudatában, teljes nyugodtsággal nézek a továbbiak elé. Kölesd, 1909. évi szeptember hó 1-én. Koritsánszky Ottó a Gyógyszerészi HetUs p h. szerkesztője. * Igen tisztelt szerkesztő űr! A „Közérdek“ augusztus 28-iki számában megjelent vezércikkre néhány megjegyzést óhajtanánk tenni. Nyilvánosság előtt fölvetett kérdéshez mindenkinek joga van hozzászólni. De van nekünk erre még egy különleges jogcímünk is, az t. i., hogy a vezércikkben emlitett bűnügyben védői tisztet teljesítettünk s ekként annak minden részletét ismerjük, a minthogy kötelességünkben is állott azzal megismerkednünk. Igen tisztelt szerkesztő úr igazságérzelétől kérjük, hogy e megjegyzéseinknek lapjában tért engedni szíveskedjék. Vitás jogeset eldöntéséin hirlapi cikk nem alkalmas. Ezt a nagy elmék által rég fölismert igazságot a szóbanforgó vezércikk ad oculos demonstrálja. A hírlapíró ugyanis, ha adatait esetleg nem is az érdekelt barátaitól avagy ellenségeitől kapta és ha azokat nem is a teljesen mcgbizhatlan mende-mondákból meríti, mindenesetre egyoldalú informátió után indul, a mi peDe majdnem megdöbbent leírásának végzet- szerű rajza, mikor az 1847. évi november 11-én lezajlott udvari fogadást irja le. Az országgyűlés megnyitását és a nádorválasztást megelőző napon a császászárné „minket, a csillagkeresztes hölgyeket fogadott, mintha látományom lett volna, úgy tetszett hogy fekete, atlasz, uszályos ruhám (udvari gyász volt) fehér gyöngyökkel van sűrűn behintve“. Ezután leírja a fogadás hatalmas látványát, Mária Piát, a császárnét, aki égszínkék magyar ruhát és ragyogó gyémánt-diadémot viselt, Zichy Eugént, kinek „kalpagján, kardján, mentéjén egy milliónyi érték csillogót, erőteljes alakja örök életére látszott teremtve és alig egy év múlva Csepel-szigetén akasztófán halt meg“. Böklinre emlékeztet a kép, amit ezután rajzol: „Volt még egy jelenség ezen gyülekezetben, kiről tekintetemet nem valék képes elvonni minden igyekezetem dacára. Batthyány Lajos állt ott, sajátszerü, ősmagyar szabású, barna köntösben, minden arany és ékszer nélkül; hosszú szakálla, sima koponyája és a halavány, kisértetszerü arc láttára szinte összeborzadtam ; mindenkire hasonló benyomást tett; valaki kér- dezé: „mit jelent e fő, vampyrt, vagy prófétát“? Nemzetünk gyászangyala volt . . .“ Van stilmüvész, aki e képet, sötét tónusaival, a jövő kivihetetlen ködén által megdöbbentőbben tudja ábrázolni ? A szabadságharc (ő persze forradalomnak mondja) ideje alatt már nincs többé Fiúméban, férje a roppant költséges, fényes kormányzói állásról lemondott. Pest, Pozsony és Bécs ez időben tartózkodási helyei. A „végzetes év“ — amint ő nevezi — annyi nagy mozzanatával őt nem hagyja közömbösen, ellenkezőleg. Bár nem ért egyet a magyar föld megingatóival, de velük él és kétségbeesetten, visszafojtott lélekzettel lesi — a véget. „1848? három utolsó hónapja“ címen külön rótt feljegyzéseket, melyek papírjai között feltalálhatók. ( Vájjon meg vannak-e ?) Érdekesen mondja el Haynauval való találkozásait s kompromittált férjének szabadulását s családjának hányatott exisztenciáját. Ezernyolcszázötvennel végződnek e napló- töredékek. A cimlap fején olvasható tiltó rendelkezés: kézirat gyanánt, lehetetlenné teszi, hogy a közlésre megtegyem egynémely kritikai megjegyzésemet, de mi sem tilt el attól, hogy a magyar kultúrtörténet, a magyar irodalom érdekében ki ne jelentsem, hogy az a szerencsés ur* (vagy hölgy), aki e becses naplók birtokában van, nagy kárt okoz művelődés- és irodalomtörténetünknek, ha a naplót teljes egészében (persze, ahol szükséges, nevek elhagyásával) közzé nem teszi. Meg vagyon Írva a könyvek könyvében (Máté 5. 15.) : „. . . A gyertyát sem azért gyújtják meg, hogy elrejtsék a véka alá, hanem, hogy a gyertyatartóra tegyék és fényljék mindeneknek, kik a házban vágynak . . .“ Csapó Ida szellemének, honszerelmének is fénylenie kell „mindeneknek, kik a hazában'— és azon kivül — vágynak!“ * Csapó Vilmos kir. kamarás ur Tengeliczen, kinek gazdag levéltára igazi kutforrása minden történet írónak. A szerk. dig halálos ellensége a helyes Ítélkezésnek. A tudomásszerzés e módja senkit sem jogosit föl a bíróságnak kritizálására, mely minden tényt és adatot ismer, minden bizonyíték értékét megbírálhatja, ekként az igazság föltálalásának minden eszközével rendelkezik, végül mindezeken felül teljesen elfogulatlan, a mit egy hangulatkeltésre szánt cikkről aligha lehet elmondani. De hova is lenne a jogrend és a bíróságok tekintélyébe vetett hit, ha a hirlapiróhoz, mint legmagasabb fórumhoz futhatna mindenki, ki a bíróság végérvényes döntésével elégedetlen ? Ily egyoldalú elégületlenség pedig — mivel a per ellentétes felfogások küzdelme — a leggyakoribb jelenségek egyike. Cikkiró ur világosságot óhajt ezen ügyben. Ugyanezt óhajtotta minden közreműködött factor, mely teremtett is világosságot s ezen világosság azt mutatja, hogy vádlottak ezen ügyben ártatlanok voltak. És ezen világosság elhomályositá- sára sem egy fél tucat pletyka, sem némely (előttünk nem egészen ismeretlen) egyének óhaja nem alkalmas. Ám cikkiró úrnak az igazságkeresése indokából (de csakiis ezen okból) jogában áll akként vélekedni, hogy a bíróságok egybehangzó Ítéletei tévesek és jogában áll arra törekedni, hogy a téves Ítéletek helyébe helyesek lépjenek. Mindehhez természetesen csak akkor van joga cikkiró úrnak avagy bárkinek, ha ezen álláspontja nem mende monda szülte röpkegondolat, hanem lelki- ismeretes fáradsággal megszerzett kétségtelen uj adatoknak, eddig még ismeretlen komoly bizonyítékoknak eredménye. De ha ily értelemben el is ismerjük cikkiró úrnak jogát arra, hogy a jogerős Ítéletekkel ne elégedjék meg, azt valóban nem tudjuk megérteni, hogy minő eredményt várt cikkétől ezen esetleges intentiója érdekében? Tán azt gondolta cikkiró úr, hogy az ügyészség elmefuttatásának hatása alatt perújítást fog indítványozni ? E föltevés nem kis tájékozatlanságra vallana, mert az ügyészség csak komoly bizonyítékok alapján indítványoz perújítást és nem azért, mert azt valaki óhajtja és nem is azért, mert Péter avagy Pál pletykázásra adta a fejét. Avagy tán olyasfélére gondolt cikkiró úr, hogy az érdekeltek e cikk miatt bűnvádi följelentést tesznek és akkor módjában áll cikkiró úrnak gyanúsítása valódiságát beigazolni. Ha cikkiró úr ezt gondolta, akkor is téveseu gondolkodott, mert a törvény szerint még az összes érdekeltek beleegyezésével sem szabad bizonyítani oly tényt, melynek ellenkezőjét jogerős ítélet megállapította. Ha tehát volt vádlottak cikkírónkat följelentenék, igen olcsó diadalhoz jutnának a nélkül, hogy — a bizonyítás lehetetlensége következtében — további rehabilitátióban is részesülhetnének. Itt megjegyezzük, hogy a volt vádlottak egyike tényleg akart is ily följelentést tenni, de elállóit szándékától fentiekkel egybehangzó fölvilágositásunk és ama figyelmeztetésünk folytán, hogy a biróság nyújtotta rehabilitátió teljességéhez senkinek ratihabitiója nem szükséges. Ha cikkiró ur komoly adatai és bizonyítékai alapján igazán meg. van győződve arról, hogy itt bírói tévedés történt, úgy e tévedés korrigálása, a világosság tovább keresése céljából nem e vezércikket kellett volna megírni, hanem komoly adatait és bizonyítékait (ha t. i. vannak ilyenek) be kellett volna teijesztenie az ügyészséghez, mely azokat bizony készséggel fölhasználta volna az esetleges tévedés korrigálására. Az igazságkeresés ezen egyedül helyes utjának persze meg lett volna az az óriási hátránya, hogy az kissé szürke és egy cseppet sem érdekes. Ha majd cikkiró ur ezen utón keresi a világosságot, úgy majd lesz alkalmunk őt cikke részleteinek tévedéseiről is felvilágositanunk. Újság hasábján azonban, az illetékes fórumok megkerülésével, (ahol természetesen további polémiába sem bocsátkozunk), nem reflektálunk a vezércikk részleteire. De egy megjegyzést itt sem hallgathatunk el. Cikkiró ur a bizonyítékok minimuma nélkül egy misztikus meBe kíséretében meggyanúsít egy birót. Hogy cikkiró ur nem törődik az- zal, hogy ez a biró már meghalt, az csak érzelmi kérdés, minek még nem sok köze volna az igazsághoz. Hogy cikkiró ur csak mondja, hogy birót alapos ok nélkül nem szabad meggyanúsítani, de nem követi ezt az elvet, még ezt is megtudjuk érteni, mert cikkiró ur a helyes elveket tán csak másra nézve tartja kötelezőnek. De van itt egy mozzanat, melyet leszögezni és megkritizálni föltétlenül jogosultnak érezzük magunkat.
