Közérdek, 1908 (4. évfolyam, 1-51. szám)
1908-06-13 / 24. szám
Szekszárd, 111. évfolyam. 24. szám Szombat, 1908. junius 13 Kiadóhivatal: Báter-nyomda, Kaszinó-bazár épület. Az előfizetési pénzek és hirdetések ide küldendők. Hirdetések legjutányosabb számítással, díjszabás szerint. Megjelenik minden szombaton. Szerkesztőség: Bezerédj István-utcza 5. szám. Ide küldendők a lapot érdeklő összes közlemények. Előfizetés: egész évre 10 kor., félévre 5 kor., negyedévre 2 kor. 50 fill. Néptanítóknak, ha az előfizetést egész évre előre beküldik, 5 kor. TOLNAVÁRMEGYE TÁRSADALMI, KÖZIGAZGATÁSI ÉS KÖZGAZDASÁGI ÉRDEKEIT KÉPVISELŐ HETILAP. AZ ORSZÁGOS M. KIR. SELYEMTENYÉSZTÉSI FELÜGYELŐSÉG HIVATALOS LAPJA. Felelős szerkesztő: Belmunkatársak: BODNÁR ISTVÁN. JANOSITS KÁROLY. KOVÁCH ALADÁR. Kiadja Báter János nyomdája. Egyes szám ára 20 fillér. A társadalom közművelődési adója. Ilyen is van? Van, de jobban inkább a békesség sarczának lehetne I nevezni azt a tulon-tul nagy adót, a melyet a közjótékonyság, humanizmus, filantrópia' szed a magyar társadalomtól, de legkiváltkép annak középosztályától. Furcsa világot élünk mi itt Magyar- országon. Szegény az állam, szegény a lakosság, igy mindkettő egymásra hárítja a nagyobb társadalmi feladatok megoldását. Más országokban is van közjótékonyság, de a legtöbb humanitárius, filantropikus intézmény állami közpénzen valósul meg. Nálunk eddigelé az állam ^majdnem minden közczélnak megvalósítását a társadalom nyakába varrta. Egyszerűen hivatkozott szegénységére, legfeljebb irányította a társadalmat, hogy ezt, meg azt cselekedj e s ezzel eleget vélt tenni kötelességének, s csak most kezd ébredezni, a mikor a szocializmus megoidatlan kérdései mérges kelevényekként itt is, ott is felfakadoznak. Vegyük sorra humanitárius s köz- • művelődési intézményeinket. Századokon át úgy a népiskolai, valamint a középiskolai, sőt magasabb oktatás is a felekezetek-vállait nyomta, az első óvodák társadalmi utón létesültek. Kórházakat magánosok, városok, vármegyék alapítottak. Vakok, gyengeelméjüek, süketnél nák gondozására ma sincsen az államnak elég pénze, legfeljebb egy-egy jótékony sorsjátékot engedélyez, a mi természetesen ismét csak társadalmi ' adó. A ‘társadalomnak kell gondoskodni a tüdőbetegekről, elhagyott gyermekekről, a lelenczekről, elbukott nőkről. A társadalom osztogat ingyen tejet, kenyeret, tart fenn népkonyhát, | gyámolit rab- segélyző és sok más egyletet. Hát a betű hieroglifek árnyékába húzódó kulturális egyletek, az EMKE, DKE, FKE és még számtalan és számtalan ilyen egyesület vájjon nem a nagyközönség filléreire apellál-e ? És a helyi jótékonyság? Ha valaki, mi ismerjük el elsősorban az ily egyletek nemes emberbaráti czélját, de ha már benne vagyunk, , elmondjuk, hogy a különféle nőegyletélf, óvodaegyletek, tea-, felolvasó estélyek mind, mind tetemes perczenttel emelik a társadalmi adót. Nem szólva a különféle klubokról, casinókról, olvasókörökről, szobrokról, emléktáblákról, a hazaffyas irodalom silány termékeivel legtöbbször önczélért házaló s hazafias - szólamokat ropogtató női s másfajta, könyvutazók szintén tekintélyes összegeket visznek el zsebedből közczél ürügye alatt, de saját úri kényelmükre. S ki fizeti ezt a rengeteg adót? A magyar ‘ társadalom ! Igen, de annak tisztán- csak a középosztálya. A földbirtokosság, lelkész!, tanítói, tisztviselői kar, elvétve egy-két nagyobb iparos, jobb módú kereskedő, de semmi esetre sem az — egész ország és társadalom. Tessék például figyelemmel kisérni a szorosabb értelemben vett tisztviselői kart: Hányán adják oda utolsó koronáikat a jótékonyság házról-házra járó angyalainak? Az álszemérem, az egymásra Hezitálás hányszor restelkedik visszakérni az utolsó húsz, vagy tiz- koronásból, csakhogy csorbát ne szenvedjen a gavalléri hírnév. De meg a közjótékonyság mégis csak önzetlen, teljesen jóhiszemű pénzbeszedői is hányszor találnak zárt ajtóra, hány lesújtó tekintetet, csípős megjegyzést kénytelenek eltűrni, amig beszedik a : társadalom úgynevezett közművelődési I adóját. Ez a dolog tehát úgy, ahogy van, ] egyátalán nincsen jól. Az adómegosztás nem igazságos. Mert bár, szép, I emberbaráti elv az, hogy akinek van, | adjon, de mi módon adjon az, a kinek — nincs? Pedig legtöbbször az kénytelen adni, akinek magának is alig I van. Jótékonyság-e az és nem a csaTÁRCZA. A sátán. A Sátán, Olt ül mindenki hátán, Mindig kisér, mindig kisért, Bajt csinál sokszor semmiért! Egy »Bölcs« előtt még is hajtott térdet S tőle aztán ily el kérdett: »Mennyiért adod az élted, Boldogságod, üdvösséged ? A bölcs igy szólt: »Istené éltem !« Boldogságot soh' sem reméltem, Nem is láttam, nem is találtam Ebben a rideg világban ! És kéred most az üdvösségem f ? Üdvösségemet nem adom ! Hisz az — igazi értékem ! FÁBIUSZ A mi vármegyénk. Egy nagyszabású irodalmi és művészeti mű készül. „A magyar nép művészete“ nagyjelentőségű czimmel a homlokzatán indult meg ez a szép munka. Dr. Malonyay Dezső, a zamatos magyar iró a szerkesztője s öt vaskos kötetre van tervezve. Maga a szerkesztő, az ő festő és r* jz dó müvésztársaival bejárja az egész országot s összegyűjti a magyar nép művészetét a hímzésekről, faragásokról és egyéb diszitésekről. Nem kerüli el figyelmét a népviselet és a népiélek sem. Mindezeket a magyar szépségeket az egész országban egybegyűjtve öleli fel az az öt kötet, szép színes és rajzolt képekben, s a szöveget Malonyay Írja hozzá az ő szép magyar nyelvtudásával, költői leikével. Az első kötet már megjelent Erdélyről és különösen a Kalotaszegrőf Ezelőtt két évvel járt nálunk Juhász Árpád rajztanár és festőművész Két napig időzött akkor múzeumunkban s a néprajzi osztályban összegyűjtött szép anyagból raj- zolgatott és festegetett le egyetmást, de ily rövid idő alatt bizony keveset szedhetett össze annak a kötetnek a számára, a mely majd a Dunántúlról fog szólani, de megígérte, hogy eljön még egyszer. Az id ;n, mintegy két hónappal ezelőtt kapta meg múzeumunk azt a Kalotaszegről szóló első kötetet s én átnéztem, átolvasgattam és láttam, hogy minő bőségesen és szépen van benne bemutatva ország világnak Erdély és különösen a Kalotaszeg. Nos hát nekünk, Tolnaraegyének nincs egy Kálóta- szegüuk ? és nem bővelkedünk mi is a mi magyar népünk művészetének remekeiben ? De bizony van nekünk is valamink. Itt van a Sárközünk és vármegyénk többi magyar faluja, meg múzeumunk immár igen szép gyűjteménye Vájjon nem foglalhatna-e a mi vármegyénk olyan bőségesen helyet abban a nagy műben s csak egy-két hamarjában összekapott darabbal szerepeljen a mi vármegyénk V Ez a gondolat bántott folytonosan s kerestem az utat-módot, hogyan lehetne ezt nyélbe sütni. Megjött az első alkalom : Juhász Árpád néhány héttel eze'őtt megérkezett ismét és rajzolgatott, a Sárközbe is bepillantott. Nos hát, most üssük a vasat. JÉn és Acs Lipót ur megkértük Juhászt, vegye reá valahogyan magát a szerkesztőt, hogy jöjjön le ide küzi- bénk és saját szemeivel nézze végig a mi szépségeinket, mert van ám nekünk is, nem csak erdélyi véreinknek Szívesen megígérte, küzbejárását. Ámde Ács Lipót ezzel nem elégedett meg, hanem Budapesten jártában meglátogatta Malonyavt és sikerült lecsalnia. Megérkezett városunkba Juhász immár harmadizben, dé vele jött a szerkesztő is. Szombaton este érkeztek s szerdán reggel utaztak el. Vasárnap, pünkösd első nap ján bevittük őket aSárközbe, délelőtt őcsénybe, délután Decsre. Bemutattuk a templomba menést és. kijövetelt, a játszót, végig néztük a falukat, s Malonyay vagy 50 fénykép felvételt tett; Decsen meg egy gyönyörű fiatal menyecskét Juhász aquarellben örökített meg. S e munka közben ismerte jneg Malonyay a mi Sárközünk népének igaz magyar voltát, kedvességét és vendégszeretetét, meg az egyetlen, de nagy, igen nagy bűnét is. Gyönyörködött igaz gyönyörűséggel az egész Sárközben, a felette vonuló szelid dombsorozaton, Szekszárd szép látképében s egy-csomó képes-levelezőlapot küldött Budapestre, igy kezdvén mindegyiken az üdvözlő sorokat l „A gyönyörű Sárközből iroku, „A szép Sárközben nagyok “ /
