Kővárvidék, 1906 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-18 / 46. szám
1906. november 18. KŐ VÁR VIDÉK 5 és megfodrozza a folyó sima tükrét, hidegen hagyja most az én szivemet. Gondolatom messze- messze repül, egy szeretett és óhajtott lény felé. Fejemben olyjgyönyörü képletek támadnak, hogy szüntelen nézem a jelenetet, melyet lelki szemeimmel látok, s mely szivemben uj tüzet ébreszt. Mily boldog voltam egy évvel ezelőtt, mellettem tudva őt. Mily gyönyörűen hangzott akkor a folyócska mormogása és mily szépen világította a hold sápadt sugara képünket, csendes estéken, mikor karonfogva haladtunk a magányos utón, mennyi titkot hallott a fűzfa és hány édes szó lett az esti szellő szárnyától elfogva. Akkor nem voltam bus, homlokom sugárzott a boldogságtól, akkor érettünk világított a hold a tiszta égen, rólunk suttogott a szellő a bokrok leveleivel, érettünk ragyogtak a csillagok. Szerelmet éreztem a napfényben, az ég kékjében, a virág illatában s a lombok susogá- sában. A nagy természet csak szerelemről szólott hozzám. Mily hamar múlt el minden. Ma minden fény elsötétült, minden illat elenyészett. Az ég újra elmosódott szinü, a viz szelíd mormogása szellemtelen zaj. Ma semmi sem bir varázszsal, szememben semmi sem kellemes, minden szomorú. Ma hiányzik az édes kép, mely mindennek életet adjon és mely a szomorú és puszta képletet, jelenlétével díszítse. Hol van ő ? Gondol-e most is rám ? ki siratom elvesztett boldogságomat. Miért nem jön, hogy űzze el a sötétséget, mely szivemet eltölti, miért nem jön visszahozni az életet és vidámságot, fájdalmas és vigasztalhatatlan szivembe? Jöjj hajtsd fejedet vállamra, mint annyiszor tetted, jöjj, hallgasd meg mily szomorúan dobog a szivem hiányodban, oh jöjj hozzám, hogy ne eresszelek el soha. Repülj szellő és beszéld el neki fájdalmaimat. Világítsd meg te szép hold, gondolata útját és mutasd meg sápadt, szomorú arcomat és hozzatok vigasztalást és enyhülést megtört szivemnek. D. Tulllusz. Eladott név. Szertey Ernőnek elég szép, sőt kiváló tehetsége volt a fiatal szobrászok közt, de ami útját állta abban, hogy a legelsők közé emelkedjék, az a nembánomság volt, amelylyel műveit alkotta. Könnyelműségének azonban soha sem adta szembeötlőbb jelét, mint azon a verőfényes téli napon, amikor egyességre lépett Boros Jenő milliomossal aki nagy műbarát hírében állott. Szertey Ernővel kötött szóbeli szerződése azonban nem vallott annyira a műbarátra, mint a kissé kétes jellemi kapaszkodóra. Az elismert maecenás egyszer csak babérokra vágyott, amint leplezetlenül bevallotta Szertey előtt, akivel abban egyezett meg, hogy egyik most elkészült, igazán sikerült művét álltja ki a tavaszi tárlaton. Szerteynek sohasem volt pénze s éppen kapóra jött az ajánlat. — Jól van uram, Endymion az öné; szólt igazi léha könnyelműséggel gyűrve zsebre a művéért kapott összeget. — De egészen az enyém, érti-e? ez a szobor úgy fog a tárlaton szerepelni, mint Boros Jenő műve; jegyezte meg a már élete delén túllevő különc, szemeit a művész vonásaiba kapcsolva. — Értem uram, értem. Kiállíthatja. Dijat nyerhet vele; sok szerencsét. Boros azt morzsolta a fogai közt: — Milyen kár érte! Aztán kedélyesen rázva a fiatal szobrász kezét, meghívta magához. x Mikor egy délután nem igen tudott munkakedvébe zökkeni Szertey, azt gondolta magába: meglátogatja az ő vevőjét, aki pár hét előtt oly szívélyesen meghívta. Szertey Ernő sokkal nehezebb szívvel hagyta el a maecenás Andrássy-uti palotáját, mint ahogyan oda ment. A milliomos csak másodmagával foglalta el a pazar fénynyel berendezett lakását. A dúsgazdag nábobnak nem volt senkije csak egyetlen leánya. Amint látszott, ezen még több szeretettel csüggött, mint vagyonán. Szertey a szép Boros Margitban egy ismeretlen, ideálját fedezte föl. Egy művész bálon táncolt a világszép leánynyal és azóta nem bírta elfelejtenie Ha az utcán találkozott vele, nem bírta levenni! | róla tekintetét. Azt azonban soha se hitte, hogy a véletlen igy összehozza az észvesztőén szép Margittal. Olyan szívesen hangzott úgy az apa, mint leánya ajkán a bucsuvételnél ez a szó „viszontlátásra,“ hogy Sertey az illendőség engedte legrövidebb idő alatt bekopogtatott Borosék- hoz. Ha tudta, hogy Margit ott lesz valamely bálon, vagy mulatságon, semmi sem tartotta vissza a művészt. A barátság mind bensőbbé vált, mig egy napon igy szólt Margit a művészhez: Holnap nyílik meg a tárlat. Remélem maga is állít ki valamit. Milyen büszke leszek, ha valami bizonyára szép és általános tetszéssel fogadott alkotásra azt mondhatom: Ismerem a művészt. Jó barátunk. Mert amint már nem egyszer mondtam: én rajongok a művészetért! — Hallja, hallja szólt Boros olyan tekintettel, amelyet Szertey e percben démoninak talált Nem napok, nem hónapok, nem évek, de egy pillanat szokta előidézni az ember életében azt a bizonyos fordulópontot. Szertey Ernőnél ez volt az a nagy horderejű pillanat. Fenekestül felfordult minden a lelkében. Még egy percre sem ötlött eszébe a holnapi nap s ettől a pillanattól egyébbre sem tudott gondolni. Ez a gondolat elvette szeméről az álmot. Egész éjjel tágra nyitott szemekkel merengett maga elé műtermében. Nem, ő nem állít ki semmit, mert hisz, a mit erre a tárlatra szánt, azt — eladta. Megvették tőle, megvették pénzért a nevét. Szertey Ernő másnap ki sem mozdult otthonról. Senkivel se akart találkozni, a ki esetleg hirt hozhatna a mai vernisságeról; akitől meghallhatná, hogy az Endynion a - Boros Jenő műve diadalt hozott a kiállitónak. Oh, hogy szeretett volna odarohanni és torkaszakadtából tele üvölteni a termeket: Ezt a szobrot nem Boros Jenő készítette, de én, én, én! Boros Jenő gyalázatos csaló ! De hát Boros Jenő, a Margit apja! . . . Az élet kínszenvedésével ért föl ez a nap. Szertey Ernő most érezte, mit cselekedett. Másnap reggel egy órahosszáig ott tartotta kezében a hírlapot és nem volt ereje belepillantani. Végre összeszedte minden bátroságát és elszántan olvasta az alábbiakat: „A szoborcsarnokban több igazán becses mű vonja magára figyelmünket, de valamennyi közül Endymiont kell kiemelnünk, amelyet holnapi számunkban részletezünk alaposabban, most csak annyit, hogy ez az Endymion megalapította alkotójának a hírnevét . . .“ Szertey karjai lehanyatlottak. Meg volt semmisülve. Dermedt tekintettel, mint aki már mindennel leszámolt, olvasta a mondat végét: „A fiatal művészt, a kit eddig szükebb körben ismertek, de Endymionja világszerte dicsőséget hoz Szertey Ernőnek. A fiatal művész a hir ama sorába tapadt, ahol saját nevét olvasta, mint az eladott mű alkotóját. Azt hitte, hogy a rósz szellemek incselkednek vele. — Gratulálunk magának, kedves Szertey, csendült meg egy bűbájos hang. Margit lépett a műterembe az atyjával. A művész felugrott helyéből. — Ejnye, maga kétszínű, fenyegette meg ujjával a fiatal leány, hisz azt mondta, hogy semmit nem állít ki és ime. — De ... De biztosítom. — Halgasson, súgta oda Boros. — Nem értem, hogy mit jelentsen ez. Magyarázza meg uram. Amig Margit érdeklődéssel merült el a műteremben levő munkák szemléletében, Boros az ámuló művész karjába fűzte karját és sok bensőséggel mondta: — Maga szereti a leányomat és a leányom szinte szereti, előbb sem mint személyesen megismerkedtek. Tudakozódtam ön felől. Sok jót hallottam Szsrtey Ernőről és kevés rosszat. Az egyetlen, amit szemére vethetek, az volt, hogy nincs semmi ambíció önben. Úgy bánik alkotásaival, mint a préda gyerek a játékszereivel. Ezt az ambíciót akartam önben életre kelteni. Meg akartam tanítani, hogy mit ér a művésznek az, amit alkot. Most már tudja ugy-e bár... K. J. Nevető Kővár. Szomorú hir. Az orvos: Zöldi ór, a mogo anyós meg van mentve, mastand már hamarosan felgyógvol. Zöldi: No hallja, eztet is khiméletesebben khüzülhetett valna velem. Berszómenti. Bölcs tanács. Id. Libási: Kóbi adjál egy szivart! Ifj. Libási: Nincs, épen akartam thüléd kérni egyet. Id. libási: Nu, nem baj! (elővesz egy szivart és rágyújt.) Ifj. Libási: De tátelebn, mit khérsz thülem, hodjha neked is van ? Id. Libási: Jegyezzél meg magadnak : khérjél, hogy thüled ne khérjenek. Bér szómenti. Elővigyázat sohasem árt. A menyasszony atyja (az esküvő előtt): Kóbikám, itt van neked a megígért 36000 karana és ígérjél meg nekem, hogy mindig hü és jó férje leszelsz az én Leámnoit! Vőlegény: Ózonnal tatelébn, tsak elübb megolvasok o péndzt. Berszómenti. Az életem. Rabló: Zsidó! pénzt vagy életet! Zsidó: Pénzem az nincs, honem itt von a feleségem. (Odalöki). Rabló: Hát minek a’ nékem? Zsidó: Nu, hiszen aztotot mandtál: pénzt vagy életet! Hát ő az én életem. Berszómenti. Megnyugtatás. Házasságközvetitő: Nü, hogyan thetszenek magának ezek az emberek? Mi? Finum nép? Elükelü ! Ezüstön ebédeltünk ! Kérő: Mboh! ezöstön ! ezöstöt oz ember khülcsön is kap. Házasságközvetitő: Mi jotja oz eszébe! ? Ki fag ilejen koldosoknak ezüstöt khölcsönözni ? Berszómenti. Szerkesztői üzenetek. (Kéziratokat nem adunk vissza.) Németh Jenő urnák, Budapest. Köszünjük és kérjük az ígért tárcát is mielőbb elküldeni. Kérését készséggel teljesítjük. Grünfeld Amália, Nagykároly. Tiszteletünk jeléül tettük. Szívélyes üdvözlet. Sz. K. Igazságszolgáltatás cimü cikkét legnagyobb sajnálatunkra nem közölhetjük. D. Tullius. Még most sem tudjuk a helyes nevét, különben azzal ne törődjék. Nem nagykorú egyén, italmérésre és dohányárulási engedélyt nem kaphat. L. M. Tessék csak beszerezni mindazokat az iratokat, a mit már jeleztünk és készletben tartani. Az ügy érdekében tudakozódtunk és annak idején a további teendőkre is megadjuk a kellő utbaigazitást. Sólkim. Az ígért dolgot legközelebb elküldjük. Értesítést várunk. Aléb. Személyesen értekeztem, egy pár hét múlva személyesen megjelenek énis vele. Különben a napokban többet. Üdv Zs . . . is. Főmunkatárs: ACKERMANN BÉLA. Laptulajdonos: BARNA BENŐ. Nyilt-tér*) A közönség szives figyelmébe. Tisztelettel értesítjük a nagyérdemű közönséget, hogy az általános anyagdrágulásés munkabéremelkedés folytán kénytelenek vagyunk a könyvnyomdái munkák árát mai naptól kezdve 20 °/0-al fölemelni. Nagybánya, 1906. november hó 1-én. Morvay Gyula, Nánásy István, könyvnyomda-tulajdonosok. *) E rovat alatt közlöttekért felelősséget nem villái a Szerkesztő. /
