Körösvidék, 1921 (2. évfolyam) október-december • 218-296. szám

1921-12-25 / 292. szám

öckéscsüba. 1921. december 25. Körősvitiék Szolnoki emlékek*) Irta SZEBERÉNYI LAJOS ZS. Dr. Első este a börtönben. Már8-kor sötét van s nincsen világítás. Nagy kin ez olyan embernek, aki épen az est óráit tartja a tanulásra legbecsesebbnek. De az ember mindenhez hozzászokik, még a legnehezebbhez is, a mások által bezárt ajtóhoz. Kimerülten az átélt napok izgalmaitól, lepihentem. De alig kezdtem elszenderedni, álmomból felriadtam. Fegyverzörejt és parancsot hallok, hogy hamar nyissák fel zárkámat. Nekem életemmel kell lakolnom, mert azon a helyen, amelyről túszként idehoztak, a kommunistákkal a lakosok kegyetlenül bántak. Keserves, nehéz percek ezek még félálomban is. Az ajtóhoz ugrottam, de azt zárva találtam. Meggyőződtem, hogy az egész csak az izgatott szervezet látomása volt. Másnap hallottam, hogy egy csendőrőrmestert behoztak tényleg az átalellenben fekvő zárkába ellenforradalmi érzülete miatt s ez riasztott fel látásomból, de mire az ajtóhoz jutottam, mögötte már bezáródott a zárka ajtaja és minden csendes lett. Társam már mélyen aludt. A kinos látomás után nem tudtam elaludni. Sokáig gondolkoztam s arra az elhatározásra jutottam, hogy el kell készülnöm az élet ilyen befejezéséhez is. Gondoltam a halálra, mint fyzikai szenvedésre. Láttam a halált, mint hosszú, kinos betegség után bekövetkezőt. A lassít halál nagy szenvedés. A lövés vagy akasztás által előidézett testi szenvedés nem lehet nagyobb, mint egy zápfog kihúzása, különösen, ha a foghuzó ügyetlen. Ebben is nem egyszer volt részem. Azután vagy tizszer voltam életemben szárazon és vizén halálos veszedelemben. Ösmerem a halál előtti perceket. Azok testi fájdalmat nem okoznak. A lelki fájdalom legnagyobbika kedveseink elhagyása. De ez az elszakadás mindkét félre Isten rendeléséből bármikor bekövetkezik. Ha önzőén és könnyelműen nem én idézem elő a válást, kedveseimnek meg kell nyugodniok Isten végzésében. A lelki fájdalom legnagyobbika az, ha az ember annak tudatában van, hogy nem egy jó eszméért vagy jó ügyért hal meg, hanem mint egy véletlen áldozata egy téves mozgalomnak, melynek őrült kerekei közé véletlenül belesodródott. Ha mint ellenforradalmárnak kellett volna meghalnom, nem sajnáltam volna a halált. Igy a halál bizonyos tekintetben a gyávaság és ügyetlenség jutalma, miért nem futottam el még idejekorán. Igaz, nekem hivatásom folytán helyemen kellett maradnom. Áldozat vagyok. E gondolatban megnyugszom. Nem aggaszt az a kérdés, hogy miért épen én és én? Gondolok azokra a milliókra, kik nagy fordulatok alkalmával áldozatai lettek az emberi gyűlöletnek, gonoszságnak. Nincs előjogunk a kivételre. Gondolok azokra a milliókra, kik a világháborúban elestek férfikoruk virágában egy ügyetlen hadvezér balfogása következtében, vagy egy téves, rosszul számitó politika folytán hiába áldozták fel életüket. Aztán mindent mérlegelve ugy is gondolkoztam, hogy elvégre én az élet javarészét már elvettem. A sok keserűség mellett volt sok jó órám is. Megnyugszom Isten akaratában, *) Részlet „Az akasztófa árnyékában" dmü munkámból. békében távozom ebből az életből, nem kárhoztatva, nem átkozva senkit sem, még azokat sem, akik engem ide juttattak, kik közül a legtöbbjét a tömegszenvedély, a lelki elvakultság vezette. Azt hitték, hogy engem eltávolítva, ügyük bizonyára győzedelmeskedni fog. Gonosz demagógok, kiváló társadalmi haramiák, mindig ugy festettek le, hogy én vagyok a szegény nép legnagyobb ellensége. Nehéz a tudatlanság és rosszhiszeműség átkát éveken át viselni. Gondoltam arra a nagy tábornokra, aki félszázadnál tovább viselte nemes önmegtagadással ezt az átkot. Ilyesmi kisebb embernek is osztályrészül juthat. Gondoltam, hogy e tehertől is szabadulok. Egykét nehéz óra s azután vége lesz minden szenvedésnek s állni fogok annak a bírónak színe előtt, akinek irgalmában bizom . . . E riasztó látomány után — a többi éjszakán nyugodtan aludtam a börtönben. Ha az ember leszámol az élettel, elkészül a halálra, nem nehéz minden szenvedést elviselni. Ha igazán ösmernék ezt az elkészülést a gyűlölködők, a fanatikusok, nem kínoznának és üldöznének senkit sem meggyőződéséért. Minden kínzás és brutalitás csak pillanatnyi sikert ér el, a valóságban pedig annak az ügynek használ, melynek ártani akar; mert az üldözött ügynek oly küzdőket nevel, kik csüggedni nem tudnak és az ellenküzdelemben, ha kiszabadulnak, mindvégig kitartanak. Minden üldözés nemesiti az ellenpárt jobb elemeit s csak a szemetjét riasztja el. Csak az az üldözés vezet célhoz, amely az ellenpártot teljesen kiirtja. Ez Mózes rendszere a bálványimádókkal szemben. Ennek utánzata némi enyhítéssel a Lenin és Trocky rendszere. De ez utóbbiak kinai hóhérokkal végeztetik az irtás munkáját. Mózes vallási kötelességgé teszi népe más hit felé hajló tagjainak agyonkövezését. (V. Mózes 13, 9, 10.) Ó az első a legrettenetesebb terror megvalósításában (V. Mózes 13, 11.) Az ő kegyetlen receptje szerint jártak el a lázadó parasztok a 16-ík században — ki akarták irtani a bálványimádó földesurakat. Ez a végcélja a proletárdiktatúrának is: kiirtani a burzsoát. Magamat és fogolytársaimat nein akarom mártyrokhoz hasonlítani. A martyromságnak elengedhetetlen feltételei, hogy az ember egy eszméért küzdve esik az ellenfélnek hatalmába és megmenekülhetne a szenvedéstől, ha elveit megtagadja. De bennünket e megtagadásra fel sem szólítottak; mert akkor nagyon kevés martyr maradt volna. Ha életünket e zűrzavarban elvesztettük volna, éppen olyan tévesen neveztek volna mártyroknak, mint a világháború minden elesettjét hősnek, még ha a hősök temetőjében temették is el. Az igazi mártyrok nagyon kevesen vannak és azok, mint mindig, ugy most is szerényen hallgatnak. A nagy felfordulás egyik legnagyobb szerencsétlensége, hogy most az egész világon, de különösen nálunk oly sok a „mártyr", kik a mártyr dicsőségre aránylag kicsiny áldozat révén tettek szert: Mártyrok lettek oly egyének, kik egész életükben igazán semmiért sem tudtak lelkesedni. Mártyrok lettek oly emberek, kik önként sohasem tudtak szenvedni — és inkább az üldözők közé vegyültek volna, ha erre veszélynélküli alkalom lett volna. Mártyrok lettek az önzés leghösiesebb bajnokai — s ezek aránylag rövid szenvedés és megalázás utján menekülve a mártyr hivatásból, most annál jobban ki akarják aknázni a dicsőséget. Ezek a mondvacsinált „mártyrok" képezik a beteg társadalom legnagyobb veszélyét; mert képzelt dicsőségük tudatában minden áron az elsők akarnak lenni — nem az önfeláldozásban, hanem az érdemben azokkal szemben, kiknek nem volt szerencséjük egy ilyen szerencsés mártyromságot megúszni — ők élvezni akarják mindenáron a dicsőséget és bosszujuk határt nem ismer. Az igazi mártyrok, mint mindig, szerényen meghúzódnak és hallgatnak. Vasárnap reggel van. Egy izgalmas hét már letelt. Uj hetet kezdünk. A börtönben mindennap látszólag egyhangúan telik el. Pedig dehogy egyhangú! Uj remények, uj csalódás, uj félelem, uj megnyugvás. Ezek az érzelmek váltakoznak az ébrenlét óráiban. Nekem egész életemben, bár nem egyszer nehéz munkanap is volt a vasárnap, mégis mindig szellemi megújhodást jelentett. Most igazán a pihenés napja volt. j Visszahúzódhattam zárkámba. Itt az akasztófa alatt volt alkalmam elmerülni lélekben annak szellemébe, aki a római impérium akasztófáján, a keresztfán értünk szenvedett. Ő a mi megmentésünkre, hogy alapítson egy jobb világot, a szeretetnek örök, világbirodalmát, önként választotta az erőszakos halált. Ő a martyriuinban is első és tökéletes. Az igazi martyrium a jellem tökélye és az emberi szellem megdicsőülése. Az állat nem képes martyriumra — de az emberek közül is csak nagyon kevesen. Az első keresztények az isteni kegyelem kiváló adományának tekintették a martyriumot, mely csak az igazán kiválasztottaknak jutott osztályrészül. Mi nem voltunk mártyrok, csak áldozatok. A kereszt alatt csak egy érzületnek van jogosultsága s ez az őszinteség, mert csak teljes őszinteséggel közeledhetünk ahhoz, aki a teljes és tökéletes őszinteség. Börtönben ülök, mikor mások a templomban ájtatosan imádkoznak. Lélekben együtt vagyok azokkal, kik a megrázkódtatás dacára, hisznek nemcsak a szemeinkkel látható és érzékeinkkel érzékelhető világban. Ők szabadok, én börtönben ülök. Megérdemeltem e ezt? A büntetőtörvény paragrafusai szerint nem. Valami azt mondja lelkiismeretemben, hogy mi, akik most itt szenvedünk, annak a társadalomnak bűneiért szenvedünk, melynek mi is tagjai vagyunk, mely idáig lezüllött. Társadalmi bűneinkért mindnyájan megérdemeljük a bűnhődést, nemcsak a burzsik, hanem a prolik is. Különösen pedig mi, akik egy -kis társadalomban vezetőszerepet vittünk. Nem vettük elég komolyan az életet. Nem mertünk az igazságtalanság meggátlására erősen szót emelni. Benn éltünk a konvencionális hazugságokban. Benn éltünk abban a pogány világnézetben, amely a sötétség mellett elhalad azzal a vigasszal: „Másutt is ugy van." A felelősségérzése nem volt elég erős. A hazugsággal nem mertünk szembe szállni és ha szembe szálltunk, nem elég határozottsággal s nem mindent feláldozó készséggel. Ezért jutottunk mi ide és országunk teljes züllésbe. A mai közállapotok romlását nemcsak a nagy politikusok, a tőkések, a zsidók idézték elő, hanem mi mindnyájan, mi foglyok is. Ezért az érzésért, önmagamba szállásért hálás vagyok azon magas és alacsony rosszakaróimnak, kik engemet ide küldtek. Ugy éreztem, hogy e szomorú helyen, e rideg falak kőzött a legközelebb álltam életemben a Krisztushoz . . . IRODALOM Változatok hat témára Antológia írták: Nagyfalusi Jenő, Abonyi Gyula, Debreczeny Miklós, Kecskeméti György, Lukács István, ifj. Tolnay Ákos Hat fiatal költő együttes bemutatkozása. Érdekes, szép, szines képek. Egyszerű, de tetszetős köntösben itt vannak az Íróasztalomon, hogy irjak róluk. Nem vagyok poéta, sem esztétikus, de szeretem a verset, szeretek is beszélni a költőkről, még ha nem is adnak igazat hallgatóim. Lehet, hogy most sem fogok tetszeni, de idézem a szerzők szavát: „más programmom nincs, csak az, hogy őszinte legyek .. Szeretettel vettem kezembe a könyvet, mert szeretek mindent, ami a fiatalság alkotása. Volt örömöm is olvasásakor, de volt szomorú csalódásom is. Örültem a tehetségnek, a szép magyar nyelvnek, a szinpompának, a sok uj, eredeti gondolatnak, mely a költeményekből kisugárzik. — Mert mindannyian szépen beszélnek, mindannyiuknak van mondani valójuk s amit irnak, eredeti formában tudják megírni. Ebből a szempontból itélve, csupa biztatás ez a kis könyv. De csalódtam is. Csalódtam a tartalomban. Én a fiatalságtól erőt, hitet, harcivágyat, kacagást és mindenekfelett életkedvet várok, mert csak az ilyen ifjúság lehet elöljárója egy élni akaró nemzetnek. A költőknek pedig elől kell járniok, vezetniök kell bennünket szürke, mindennapi, nyárspolgáriasodás felé hajló embereket. Ezek a versek nem alkalmasak a vezetésre. Tudom, hogy nem is azért íródtak. De félek, hogy nem is tudják megkapni az egészséges, az életet szerető embereket. Mert sok bennük a csüggedés, a lemondás, az élet megvetése. Pompás meglátások vannak e versekben, de mindmegannyi az életnek szomorú, sötét, csúf oldalát mutatja be. Csupa melancholia, fájás és komorság. Rz az érzésem, hogy e fiatal költők még teljesen annak a szomorú, beteg, elernyedt kornak hatása alatt vannak, amely költészetében, erkölcsében, hitetlenségében egyaránt romboló volt s lelkileg össze is tört bennünket. Verseik nem romlottak, de beletörődnek abba, hogy romlott a világ, hogy nincs életöröm már a húszéves ifjú számára sem. Csak Nagyfalusi Jenő (Kezemen vér) és még inkább Debreczeny Miklós (Elmenvén tanítsatok, fl megnyilatkozott Isten, Óda a lázhoz) verseiben látom örvendtesen fellobbani a hitnek, a reménységnek lángját s egy uj élet kezdetét. Debreczeny egyébként is nagy fejlődést mutat. Erős a hitem, hogy hamarosan a legelsők közt látjuk nevét. Szeretnék mindegyik költővel részletesen foglalkozni, de ezek a hasábok nem engedik meg ezt. Szeretném külön mindegyikről elmondani, hogy sok-sok biztatás van Írásaikban. Csak a már idejét multa és ízléstelen — bocsássák ezt meg nekem az írók! — mindenáron ere-