Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-12-01 / 96. szám
ASSZONYOKNAK. ....TM— 1934 december 1. »KOMAROMI LAPOK.* 9. «Idái, Filmeztárak vallomásui. Két kefe, egy üveg szalmiákszesz és a piteszobor Manapság gyakori a panasz, hogy meglazult a viszony a szülők és a gyermekek között. Tagadom. Csak megváltozol 1 ktilső megnyilatkozásai•bán Éva kislányom nagyon szőke és nagyon kényelmes. Különösen a háziteendők iránt mulat a kelleténél kevesebb hajlandóságot. Ha elő kell hozni valamit, akkorát nyújtózik, mintha délsarki felfedezőútra gyűjtene erőt. Legjobban szeretné, ha esténkint ruhái maguktól szállanának 'a ruhaakasztóra. akár a tyúkok a kakasülőre... Előadásokat tartok neki a seprés «gyönyöreiről, a kenvérvágás izgatóan rejtelmes fortélyairól: apró feladatokat hízok rá, hogy gyakorolja a nem mindig jóízű k öt cLességt el j f sí Lést. A hetprólía! egyike két ruhakefe és egy üveg szalmiákszesz volt. A mai lecke: mire hazatérek, tiszták legyenek a kefék. Éva bizony megfeledkezett a feladatáról. Délben a kefe és szalmiákszesz éppoly ellenséges várakozásban nézlek egymással farkasszemel, mint távozásom előtt. Rettenetesen szívemre vettem ezt a dolgot: Mi lesz ezzel a gyerekkel stb. Már ahogyan az anyák szokták. A kefe ügy lélektani problémává nőtt. Tömören és szívbemarkolóan igyekeztem megszövegezni a szemrehányást és halálos komolysággal adtam •elő. Az eredmény: pár percnyi néma csend, majd a világ legtermészetesebb hangján vidám kutvatörténct a házmesterék foxi járói. A délután keserű gondolatok közt leli el. Semmit sem vesz szívére, könnyelmű és felületes gyerek... nincs benne ragaszkodás, kötelességérzet... Egyik legnagyobb newvorki újságban most jelennek meg folytatásokban. álnév alatt egy filmszinésznő emlékiratai. Egyesek azt állítják, hogy az emlékiratok írója Marjorie Lorm, egykor híres színésznő. Az emlékiratok írója elmondja, hogy 1 i éves kora óla dolgozik színpadon. Bejária egész Amerikát, mindenütt édeskés haby-mosollyal az arcán jelent meg, de a siker csak hosszú évekkel később. 21 éves korában mosolygottra. Ekkor azután más keserűségek várnak rá. Házasságáról kiderült, hogy elhamarkodott és egyéb szerelmi csalódások is érik, különben pedig percről-percre kelleti állnia a filmgyáraknak. Egyik próbánál baleset éri és három hétig fekszik elhagyottan egy kórházban törött karral. Ez alatt val-Több szigor kellene... Hol fogjam meg? Hogy hassak reá?«Este későn értem haza. Éva már alszik. Felcsavarom a villanyt, különös csendéletre veti fényét. Az asztalon lépcsőzetes emelvény asztalkendő drapériával borítva, tetejében egy tányér, azon igen nagy, sárgásbél ti krémespite mered az égnek. A különös emlékmű tövében, körben, mint felavató ünnepségre összesereglotl előkelőségek: kefék, kicsik, nagyok, ruha- és hajkefék, padló- és körömkefék, fényes politúrzsaketibcn, habfehér sertemellénnyel. A piteszobor ormán zászló fogvájóra tűzött cédula . annak színesre festett mezejében ennyi: \e haragudj Mamikéin ! Éva fehérszőke baja elvész a párnák között. Figyelem. Alszik? Mozdulatlan. Elfordulok és újra felénézek. Most mintha lejebbcsúszott volna a szőke gomolyag. Ágya szélére ülök, kezemben a tányérral, a pitelásos lett, magába szállt és az emlékirat itt elmondja, hogy a művészek között sokkal több Istenfélő, hívő ember van, mint ahogy a közönség gondolja. Egyetlen vigaszát kislányában találja, de ez a vigasz sem zavartalan, mert közben állandó a félelem az elöregedéstől, az elhízástól. Mindennap fürdőmasszázs, diéta, testápolás. Hél év alatl írja nem volt 14 nyugodt napom, amikor a magamé lettem volna. A hangosfilm azután pontot tett a karrier mögé. A megtakarított pénzzel a művésznő hazamegy szülővárosába, gyermekéi fogja nevelni és e szelíd boldogsággal elégszik meg az a nő, akinek nevét egy világ hordta az ajkán, még néhány év előtt... A sztárok igazi sorsa! kolosszussal. Éva nyújtózik, megjátsza, mintha csak most ébredne föl. — Mi ez. Muc? Itt állt az asztalon! Csend. Olvastad a cédulát? A keféket is kimostam... És nem haragszol? — Dehogy! Sőt borzasztóan örülök, a pitének... és a keféknek még jobban ! Jaj, de jó!... Tudod, úgy volt, hogy amikor elmentél, folyton arra gondoltam, hogy mit tehetnék, hogy ne búsulj miattam ... kimentem az uccára... a cukrászda elé... nem mertem bemenni... és ott álltam sokáig... nem tudtam hazajönni cs bemenni sem. Ismerősök jöttek... a Sándor bácsi meg is kérdezte, mit csinálok ... Elmentem, visszajöttem és álltam a cukrászda előtt. Tudod, akkor egyszerre, már magam sem tudom, hogy, de bent voltam... és akkor már nem lehetett kijönni... és meg kérdezte a cukrászné, hogy mit akarok... és én a pitére mutattam, mert ez volt a legnagyobb... és csak kél koronába került... és a keféket is kimostam mind, a ruhakefét és a cipőkefét... és úgy-o nem haragszol? — Nem. Muc! Sőt nagyon örülök. Imádom a krémespilél. És most megesszük a finom tésztát. Megfelezzük. Azt nem! De sok is nekem. Hozok egy kést. Csak nem akarsz megsérteni? Dehogy akarom megsérteni. Leülök az ágya szélén és eszem az.t a pitét, amelyik nagyobb a világ legnagyobb pitéjénél is. Éva ül az ágyában, zöldeskék macskaszemei tágranieredten függnek a pitén. Minden falatot elkísér éhes tekintettel a tányértól a számig és nagyokai nyel. valahányszor egy falatot leerőszakolok torkomon. Nagy hősök vagyunk mind a ketten, én, amint eszem a pitét és Éva, aki egy falatot sem fogad el belőle. Végre elfogy az emlékmű, az Éva szeretető -bői emelt piteszobor. Búcsúcsók. Jóéjszakát! Éva a fal felé fordul és már alszik is. Szeretném megcirógatni, összecsókolni... A fehérhasú kefék, élükön a szőke pitével halk menüettet lejtenek a szívem körül. Csakhogy mi nem vagyunk afféle szentimentális, könnybemiszó, régimódi nőszemélyek. Mi nem érzékenykedünk, mi nem szép szavakban, hanem tettekben fejezzük ki azt, ami szívünk mélyéből 'jön. Mi kimossuk a keféket, valamennyit, amennyi csak a házban van, hogy kiköszörüljük a csorbát, amit a kimosatlan két kefe ejtett a barátságunkon. Mi nem pityergőnk, — legföljebb olyankor, ha a másik nem lát ja... Szerencsém, hogy Éva most már tényleg — az édes béke örömére az igazak álmát alussza. —es —l. GYERMEKEKNEK. A rádió tündére Ejnye, gondolhatjátok most. gyerekek. hát rádió-tündér is van? Erről li még nem is hallottatok, ugy-o? Pedig van ám! Kérdezzétek csak meg Tibikét. milyen ragyogó arccal mesélné el nektek az édes kis rádió-tündér láln'gatását. De mivel, ti, kedves gyerekek, nem ismeritek Tibikét, így hát majd elmesélem nektek helyette én. Ez a Tibiké, gyerekek nagyon jó kis fiú volt. Mindig szót fogadott anyukájának és az iskolában is jól viselte magát. Szerelte is ám őt mindenki. Csak egy nagy hibája volt Tibikének. az. hogy nagyon gyáva volt. ILI ■ be nem ment volna a másik szobába, hiába küldte őt anyukája. Anyukám, ne lessék haragudni, nem megyek, mert nagyon félek. - mondta ilyenkor Tibiké remegve. Tibiké édesapját nagyon bántotta, hogy olyan félénk, gyáva a kisfia és sokszor törte a fejét azon, hogyan is szoktathatná le kisfiát csúnya hibájáról. Mig végre aztán egyszer igv szólt -feleségéhez, Tibiké anyukájához: Hallgass meg engem, kedves feleségem. A mi kis Tibikénkel le kell szoktatnunk oktalan félénkségéről. Ma este mi elmegyünk. Tibikét pedig egye‘ dűl hagyjuk, hogy tanul ja meg végre, hogy a sötét szobában nincsenek sem csúf boszorkányok, sem gonosz szellemek. Tibiké lefekszik, elmondja esti imáját és holnap ő maga is szegyein.} lógja eddigi gyávaságát. Alikor Tibiké megtudta, hogy egyedül kell maradnia, elkezdett könyörögni szüleinek. Jaj, édes jó szüleim, ne hagyjanak egyedül engem, én nagyon félek -a sötét szobában. De Tibiké édesapja, bár nagyon szerette kisfiát, most az egyszer nem hall. Ugatta meg könyörgését. •V*} És' -mikor eljött az esté. vacsora Milán lefektették Tibikéi, anyukája megcsókolta és azt mondta néki:;, se vt, Most imádkozzál szépen, Tibikéin. utána csukd le szemecskóidel és meglátod, nem fogsz félni, mert tudod ugy-e. hogy a jó gyermekekre az Isten vigyáz és őrködik álmuk felelt? Aludj hát, Tibikéin és ne félj! Tibiké egyedül maradt. Kis szive sebesen vert a félelemlő], fogacskái vacogva verődtek össze. Szemét jó erősen összcszorította és ki nem nyitotta volna a világért sem. Elképzelhetitek, mily nagy volt Tibiké csodálkozása, mikor a nagy csendességben egyszerre csak egy édes hangocska a nevén szólítja: Tibiké, nyisd ki a szemed! Tibikének a csilingelő hangocska hallatára, csodálatosan minden félelme megszűnt. És megint hallotta a hangot: Ejnye. Tibiké, hál ne félj tőlem, én a rádió tündére vagyok és azért jöttem, hogy meséljek neked. Erre már aztán felüli Tibiké ágvacskájáhan és a csodálkozástól nyitva maradt a kis szája. Mert tudjátok mii látott Tibiké? A rádiókészüléken ott üli egy picike kis tündér. Gyönyörű aranyos haja világított és fején a parányi gyémánt koszorúcska csillagokat szórt a sötét szobában. A ruhája pedig csupa illatos rózsasziromból volt. Látod, Tibikéin, volt a rádiótündér válasza már régen megismerhettél volna, de gyávaságod miail nem jöhettem. Aíerl én csak gyermekeknek mutatkozom. Felnőtt ember szeme engem nem lát. Nekem nagyon sok kis barátom van ám. Tibikéin, akiket esténként meglátogatok. Oda ülök a jó kis gyermekek ágya mellé és mesélek addig, mig testvérkén?, az Álom tündére fel nem vált. Ma este. mikor bekukkantottam ide. láttam, hogy egyedül vagy és nagyon félsz. .Mivel tudtam rólad, hogy jó kisfiú vagy nagvon. bejöttem, hogy meséljek neked! ' Tibiké ámulva hallgatta rádió-tündérkc. szavait. Aztán azt felelte: Drága, szép rádió-tündérbe, köszönöm szépen, hogy ilyen jó voltál hozzám. Ezután megígérem, mindig jó leszek és sohasem fogok félni, hogy el jöhess hozzám is. Amig Tibiké ezeket mondta, érezte, hogy a pillái becsukódnak megint. Gyönyörű, szép zenét hallott, mert sok-sok pici kis rádió-tündér hegedült és énekelt Tibikének altatódalt. Tibiké elaludt. Amikor Tibiké szülei hazajöttek, csodálkozva álltak meg Tibiké ágya mellett. Gyermeküknek az arcán oly édes mosolygás volt. ártatlan arcocskáján olyan boldogság ragyogóit, hogy szemük könnyes lelt a meghatottságtól. Kedves gyerekek, ez volt kis mesém a rádió-tündérről. Ila majd lilekel is felkeres, meséljétek majd el nekem. A gyerek és az állat szerelik egymást, vonzódnak egymáshoz. így szerelte meg Gyuri a sántikáló varjút: Miskál. A madár vidám fickó volt. Úgy kerüli a házhoz, mint Gyuri. Mind a keilen messziről, nagyon meszsziről jötlek. A károgó madarai valaki meglőtte. Az út porában fetrengetl. Gyuri megsajnálta és hazavitle. A szomorú szemű madár eleinte szenvedett. de későbben magához tért. Erről a madárról szól a mesém... Gyuri egy délben azzal ment haza: Kirándulunk a Hortobágyra... Miska megérezte, hogy kis gazdájának nagy. nagy az öröme, azért fölrepült Gyuri vállára, mintha mondta volna: Veled tartok én i,s, hátha hasznomat látod... 'Gyuri eleséget adott a varjúnak. Amíg a madár jóízűen falatozott, a vidám • fiú besurrant a szobába és ragyogó arccal tért vissza Miskához: — Ide' nézz! 7 7777:.' ’ .77; Tenyerében ezüstpénz csillogott. Azzal a levegőbe dobta a pénzt és ez csengő Roppanással a varjú elé cselt. Miska se volt rest. fölkapta az ezüstöt és huss: a nyitott ablakba repült. Ott letelte a pénzt és visszaszáll! Gyurihoz ... Gyuri alig várta a reggelt. Zsebébe csúsztatta az ezüstpénzl és vidáman osont ki a kapun. Észre sem vette, hogy az élesszemű Miska megpillantotta a zsebbe vándorolt pénzt... Nosza utána! Hátha legurult a földre? Gyuri nyílegyenesen futott. Miska meg utána. A madár le nem vette a zsebről a szemét. Hátha kicsúszik az a csillogó valami? Hát az bizony kipolyogott. S mivel a homokba gurult, nem hallhatta Gyuri a Roppanását. Miska sem hallotta. de látta a villanását és már is ott termett... egyhamar megpillantotta a pénzt, csőrébe kapta... Éppen jókor, mert abban a pillanatban tűnt cl az iskola éhes kapujában Gyuri... Miskának ugyan ismeretlen volt az épüld, de csakhamar örömre gyűlt a szeme. Ugyanis megpillantotta a nyitóit ablakot .. És amikor arrafelé tarlóit belépett az osztályba a tanító: Hozzátok ide a pénzt... Gyuri boldogan nyúlt a zsebébe, de ijedtében leesett az álla Hol a pénz? — makogta. Egyszerre nagy sivilásba fül az osztály: ‘ Ni. egy varjú van az ablakban... Miska volt ott. Csőrében ezüstéllett a pénz. Miska okos madár volt. Amint észrevette kis gazdáját, boldogan repült felé és a vállára ült... Várta, bőgj« Gy uri kivette a pénzt... Az osztályban csend. Maga a tanító is hallgatott, de aztán megszólalt: Fiúk, tanuljatok ettől a madártól. .. Ha mi emberek valamennyien így szerelmik egymást, mint ez a varjú Gyurii: akkor boldog napok virradnának országunkra és az egész, föld-
