Komáromi Lapok, 1934. július-december (55. évfolyam, 53-103. szám)
1934-09-05 / 71. szám
A legveszedelmesebb jármű, a motorbicikli, megint szerencsétlenséget okozott. A lehetetlen kattogásával és a sok szerencsétlenség miatt legnépszerütlenebb jármű a motorbicikli. Saját tudósítónktól 2. oldal, ____________________________»KOMAROMI LAPOKc 1934. szeptember 5. köszöntőt íie mondott volna s kedves humorával az egész társaság hangulatát sokszor emelte. Hosszú igazságügyi működése után 1913-ban vonult nyugalomba és családjával a Duna jobbparti városrészben fekvő birtokára költözvén, ott ügyvédi irodát nyitott. Az utóbbi években állandóan betegeskedett s a magas korával járó gyengeség megakadályozta ügyvédi és közéleti tevékenységének folytatásában. Halála augusztus 30-án délelőtt 9 órakor ragadta őt ki szerető családja köréből. Temetése szeptember 1-én d. u. 1 órakor volt a komáromi köztemetőben, ahol nagy részvét mellett helyezték el holttestét évekkel előbb elhunyt neje porrészei mellé. Ravatalánál Váradi Lajos szőnyi ref. lelkész mondott masaszárayalásíi halotti beszédet, míg a sirnál Sári Imre komáromi lelkész megható imával búcsúztatta el a megboldogultat, kinek temetésén az itteni ref. egyház presbitériuma Tóth Kálmán s. lelkész és P. Nagy Sándor gondnok vezetésével 16 tagú küldöttséggel képviseltette magát. Műhelytitok (**) Körülbelül öt-hat esztendeje már, hogy mindig több és több figyelmet fordít a napisajtó azokra a kis kérdésekre, amelyek együtt magát a nagy életet alkotják. Gombamódra teremnek a bölcsek a jó kávéházi bölcs mintájára, akinek figuráját talán a legszebben szegény, jó Zuboly mintázta meg, akinek kávéházi füstben elmélkedő életbölcselete valóban ismerte a mull titkait és a jelen minden problémáját. Az új bölcsek, akik elárasztják az újságokat megoldásokkal és jóslatokkal, tulajdonképpen mind a régi bölcsességet tálalják fel, mert látszat minden változás és az élet örökös megismétlés. Ami baj ma, az már kétezer esztendővel ezelőtt baj volt és ami megoldhatatlannak látszik most, amikor ezer megoldhatatlanság farkasvermei között botorkál az emberiség, már akkor rejtély és kínos titok volt, amikor először kezdtek gondolkozni az emberek. Ezeknek a bölcselkedéseknek egyetlen nagy hibája és bűne az. hogy lassanként hozzászoktatják az embereket ahhoz, bőgj' nincsen semmi új és örökös helybenjárás mindén, ami messziről rohanásnak látszik. Az embereknek nem szabad mindent tudni, különösen nem szabad műhelytitkokat tudni, mert ha ismerik a műhelytitkot, ismerik a gépezet szerkezetét, tudják azt, hogy a nagy szavak és a nagy megállapítások mögött nincs is más, mint utánzás, akkor elvesztik hitüket abban, hogy a betű valamit adhat. A betűnek legnagyobb hivatása az, hogy megőrizze az ember illúzióit. Amig nem volt betű, illetve addig, amig a betű csak a kiváltságosoknak előjoga volt, addig az illúziókat maga az emberi lélek termelte ki. A lovagi kor, amely tulajdonképen az illúziók kora volt, a szép elképzelésekkel és nagyszerű külsőségekkel cl tudta leplezni azokat a durvaságokat és önzéseket, amelyek minden időkben, tehát a szép formák között jelentkező lovagi életben is — az életnek az igazi lényegéi adják. Ma, amikor a durvaság és az önzés semmivel sem kevesebb, mint azokban az időkben, amikor az ököl ereje volt minden jognak forrása és értelme, több szükség van illúzióra, mint bármikor. Ezért jók a tulajdonképen eredménytelen és meddőségre ítélt bölcselkedések, mert ezekben a bölcselkedő és igazságot kereső írásokban az ember megtalálja azt az illúziót, amely nélkül nem tudná elviselni az életet, amely sivár, durva, önző és könyörtelen. A betűnek az a feladata, hogy elhitesse azt, hogy ami a valóság; tulajdonképen csak látszat. El kell hiteim azt, hogy az emberek még sem egészen rosszak és valamiképen el kell fogadtatni azt, hogy nem fölösleges apellálni az emberi jóságra. A betű megszépíti a dolgokat akkor is, ha a tények rútságát rajzolja meg, meri a gonosz cselekedetek az alantos ösztönök, a csúnya történések mögött érzékeltetni tudja azt az örök jóságot, azt a soha el nem múló vágyakozást, amellyel az ember a tökéletesség felé törekszik. Szinte azt lehetne mondani, hogy a modern kávéházi bölcs, aki az írás révületében és elvonatkozottságában az élet fölé emelkedik, pi'óféta. Prófétája a kornak, amelyben kicsinek és gyengének érzi magát, kétségekkel küzködőnek és a maga tehetetlenségét teljesen átérzőnek. A régi próféták mások voltak. Azok hittek a maguk isteni küldetésében, bíztak szavuknak erejében és ezért adatott meg nekik a szavaknak az a kegyetlen őszintesége, amellyel lesújtottak a hatalmasokra és az erősekre, megkorbácsolták a népek lelkiismeretét, ítéletet hirdettek élők és holtak felett. Az új próféták talán hisznek, de önmaguk előtt sem merik bevallani ezt a hitüket és minden erejük a kételkedésük. Az a kételkedés, amellyel a maguk munkáját belülről szinte önmagukból kivetítetten nézik. Mintha idegeneket látnának dolgozni, mintha közömbös embereket látnának küzködni, valami enyhe sajnálkozással nézik a maguk munkáját, amelyről azt hiszik, hogy úgy is hiábavaló, úgy sem hozhat eredményt, hiszen a dolgok logikai összefüggése az ostobaságoknak egymásbakapcsolódó folytonossága, a rövidlátó önzésnek és a gyerekesen romboló könnyelműségnek ereje nagyobb, mint ezeknek az apró bölcseknek minden jószándéka és műiden naív elképzelése a jó végső diadaláról. Ezzel körülbelül, talán nem egészen világosan és talán nem egészen őszintén, mert hiszen ezen a ponton nagyon nehéz az őszinteség, megmondhatjuk azt, hogy mennyire meddő igazságot prédikálni az embereknek, mennyire hiábavaló megmondani azt, hogy mi a rossz és mi a jó, mennyire felesleges új utakat keresgélni, amikor az emberek nem akarnak új utakon járni. Megszokták a régi utakat és az ember nyájösztönével arra sodródnak, amerre már sok ember járt és nem merik magukra venni az új kezdés kockázatát, ha ez a kérdés nem a régi primitív önzéseken és primitív ösztönökön épül fel. Mégis mindig újra kell kezdeni ezt a felesleges és hiábavaló munkát, mert a maga kétségei között vergődő kávéházi bölcs csak akkor tudja teljesíteni a hivatását, csak akkor tud valamit elvégezni abból a nagy feladatból, amelyet az örök rend szabott ki rá. ha újra tudja kezdeni mindennap a szimbolikus hordó feigörgetését a hegyre. A hegy mindennap más és más, a hordó azonban ugyanaz. Ugyanaz a kétség, ugyanaz a bizonytalanság, ugyanaz a keresés és önmagával küzködő reménytelenség. Sziszifuszi munka ez, de Sziszifusz az emberek örök jelképe, a titán, aki közelebb akar jutni a tökéletes megismeréséhez és akit a maga emberi gyengeségei mindig visszarántanak az emberi tévedések végtelen mélységeibe. A próféták ideje elmúlt és ma már csak félpróféták lehetnek. Félpróféták, mert nincs meg bennük a bitnek és elhivatottságnak tökéletes belső, mindeneket legyőző ereje. A félpróféták mellett azután ott lobognak, ott rohannak és kiáltoznak az álpróféták. Az álpróféták, az igazi kávéházi bölcsek, akik nem ismerik a múltat és nem látják a jelent, akik eljátszadoznak a betűvel, vagy ami még rosszabb, csalnak a betűvel. Akiknek még csak kételyeik sincsenek, mert annyira el vakítja őket gyengeségük önimádata, hogy szent bölcsességnek hirdetnek csak közhelyeket és ha már nem látják meg a nagy vörös jelként az emberiség ege fölött égő problémákat, piszlicsári ruhakérdéseket, udvariassági formákat és gyerekes etikett-problémákat fedeznek fel. Az álpróféták rosszabbak,.mint a félpróféták. Tulajdonkép veszedelmesebbek is. Még . azt a kis hitet is lerombolják, ami az emberekben él és amivel az emberek megbecsülik a belül. A legnagyobb bűnük az. hogy vétenek a betű ellen. A betű a gondolat és nem volna szabad betűket egymás után fűzni annak, akinek nincsen gondolata; Nem tehetünk róla, nem szeretjük a motorbiciklit, már csak azért sem, hogy idegesítő, fülsiketítő zajjal jár, illetve rohan. Ezt az ellenszenvet, amely nemcsak nálunk lépett fel, növeli a szerencsétlenségek hosszú sorozata, amelyet ez a népszerűtlen jármű már eddig okozott. A szerencsétlenségek nem egyszer a motorbiciklin ülőket is éri és éppen azért csodálkozunk azon, hogy miért fogja el a motorbicikli vezetőket a gyorshajtási szenvedély, amelyet nem egyszer őrületnek is Lehet nevezni, hiszen önmagát is. a veszedelembe, nem egyszer halálos szerencsétlenségbe sodorhatja. E bevezetés után halljuk a legújabb szerencsétlenséget, amelyet vidékünkön a motorbicikli okozott. Távolabbi vonatkozásban persze nagyobb a szerencsétlenségek száma. Vasárnap csaknem egész Soniorja kirándult kedvenc kirándulóhelyére, — szeptember 4. A lenti címek alá még egész jogosan odaírhattuk volna, hogy A halál csónakja, mert bizony a borzalmas halál felé sodorta a csónak az alább leírt szerencsétlenség szereplőit. A súlyos szerencsétlenség egy vidám délután történt, amikor kacagott mindenki, de a kacaj csakhamar az ajkakra fagyott. Deutsch László somorjai fiatalember nagyon szerette a vizisportot és különösen az eyezősportnak hódolt. Naponta szokott csónakázni a Dunán. A legutóbbi alkalommal is leevezett Körtvélyesig és már visszaakart fordulni, hogy fölfelé evezzen, amikor Körtvélycsnél a parton napozó társaság közül egyik ismerőse, a szintén somorjai Wolf Sándor arra kérte, hogy hadd üljön be a csónakba és engedje meg, hogy evezzen. Deutsch László átengedte az evezést, de hamarosan látta, bogy Wolf — szeptember 4. Csöíösztőre. Gyalog, kocsin, autón, kerékpáron, motorbiciklin igyekeztek ki a somorjaiak a kiránduló helyre. A nagy forgalomban aztán súlyos szerencsétlenség történi. CsölösztőrŐI Komorja felé haladt kerékpárjával Mikóczy Károly csenkei illetőségű gazdasági cseléd, aki Schubert nyugalmazott uszori állomásfőnöknél van alkalmazva. Somorjához közel szembe jött vele egy motorkerékpár, amelyet Puskás József pozsonyi kovácssegéd vezetett. Mikóczy szabályszerűen kitért, de Puskás egyenesen neki vezette motorját és így a kél jármű hevesen összeütközött, minek következtében Mikóczy lebukott a földre és a motorkerékpár keresztül ment rajta. A szerencsétlen Mikóczynak mindkét karja eltörött és orrcsontja öszszezúzódotl. Súlyos állapotban vitték a kórházba. Puskás ellen megindult az eljárás. gyakorlatlan evezős és a Duna sodrával nem lúd megbirkózni. Gyorsan kikapta Wolf kezéből az evezőt és iparkodott helyre hozni, amit Wolf elrontott. Ekkorra már azonban késő volt minden, a gyakorlott evezős Deutsch se tudta már a rohanó árral szemben fölhajtani a csónakot, amely őrült sebességgel rohant a Benda-féle vízimalom felé. A csónak nagy robajjal vágódott a malomhoz és nyomban fölborult. A csónakban ülők előre látván a veszedelmet, már előbb beugrottak a vízbe. Wolfot a hullámok csodálatos módon a malomkerék lapálaira dobták, szerencséjére pár pillanat alatt szilárd talajon érezte magát. Deutscli pedig a malomlánchoz úszott, azon fölkapaszkodóit és Sebestyén Lőrinc csölösztei fiatalember segítségével megmenekült a biztos haláltól. Amikor már parton voltak, Deutsch elég epés hangon köszönte meg Wolfnak segítségét az evezésnél. 140 koronám, mert az én téli kabátom 630 Kc-ás, ugyanebből a szövet és prémmel Mancika barátnőm kabátja csak 490 Kc-ba került Jr r J JÓkaÍ-ü. Lsonkanai Menekülés a halál torkából! Amikor valaki segíteni akar és a halálba viszi mindkettőjüket. — Saját tudósitónktól. —
