Komáromi Lapok, 1934. január-június (55. évfolyam, 1-52. szám)
1934-02-10 / 12. szám
1934 február 10. »KOMÁROMI LAPOK? 9. oldal. Ilike és Odakünn hajnalodon. A felkelő, nap előbujt a hegyek mögül és bíborsugara vörösre festette az eget. Ilike csodálattal nézte a nagy piros labdát, ahogyan 5 nevezte a napot s arra gondolt, milyen jó lenne, hogyha az a piros labda egyszer leesnék ide a kertjükbe és játszhatnék vele.. De hátha ma ídepottyan gondolta magában Ilike és hamar ledobta magáról a’takarót, leszállt idcsinv ágacskájából és tipegve megindult az ajtó felé. Cézár, a. farkaskutya, Ilike hűséges játszótársa, elnynjtózkodva reggeli álmát aludta az ajtó relőtt, de kisgazdája halk lépéseitől felriadt és csodálkozva emelte fel fejét. Nagyot ásított, kétszer, háromszor megrázta magát, aztán kötelességszerűen megindult Ilike után, aki ekkor már a kert kapuja előtt állott s nézte az eget, kereste a piros labdát, de bizony az hirtelen elbújt a szürke felhők mögé. Cézár szerette volna figyelmeztetni Ilikét, hogy kétéves kislányok ilyenkor még aludni szoktak, meg aztán ő is felnézett az égre és tudja, hogy azok a szürke felhők esőt jelentenek. De hiába is mondaná mindezt Ilikének, kicsike még ahhoz, hogy ezt megértse. Cézáj, gyeje az utcája sétálni — mondta Ilike. És Cézár mit tehetett egyebet, engedelmesen követte kis gazdáját. Az emberek pedig, akik szembetalálkoztak a kísérő nélkül, egyedül tipegő kis lánynyál. csodálkozva közeledtek feléje. De Cézár fogát ri csorgatva morgott rájuk. Igv aztán ijedten siettek a kutya elől. Cézár aggódva nézett felfelé. Fekete fcllcgek tornyosultak az égen. Nyugtalanul tekintett vissza, s látta, mint távolodnak el jobban és jobban otthonuktól. Ilike mindezt nem vette észre, ö csak ment vidáman tovább és örömében összecsapta kis kezét, ha verebek szálltak fel előtte. Egyszerre villám hasította át az eget és hatalmas lörgés reszkettetté meg a levegőt. j Ilike úridén megállt és ijedten húzódott Cézár mellé. — Cézáj, úgy félek pilyeregte Ilike. És a hű kutya hozzásímult kis gazdájához, mintía bocsánatot kért volna tőle azért, hogy előbb nem 'igvelmeztette a veszedelemre. A villámlás és dörgés egyre tartott és megeredt í záporeső is. Gézár — Céztáj. vigyél hazai — zokogott a kislány —■ Ilike jó lesz! Anyuka ad húst neked! Cézár könnyes szemmel nézte a didergő, esőtő. csapzott hajú Ilikét, akinek átázott ingecskéjérŐl csak úgy folyt á víz. A derék kutya közelebb húzódott a kislányhoz, hogy megvédje az eső ellen, de bizony ő maga is bőrig ázott már. Azalatt otthon fű vétettek mindent, padlást, pincéi, kertet, a szomszéd házakat, hogy az elveszett Iliké megtalálják. Édesanyja kétségbeesetten kiáltotta akislány nevét, de Ilike nagyon messzejárt és a szél sem tudta odáig elvinni a hívó szót. A percek rohantak egymásután. Ilike átölelte Cézár nyakát és úgy kérlelte: — Cézáj, le jó kutvuska, miért nem viszel haza anyuhoz, hiszen úgy fázom! Cézár talán megértette kis gazdája panaszos szavát, mert felvetette okos fejét és hirtelen támadt ötlettel Ilikét vizes ingecskéjénél fogva fogai közé vette és vad futásnak eredt hazafelé. A házak ablakaiból kitekintgctő emberek szörnyülködve nézték a vad iramban száguldó kutya gyermekkel a fogai közölt. — Uram Isten! csapták össze kezüket, hát nincs egy teremtett lélek, egy bátor ember, aki útját állja ennek az áljainak, hogy megmentse az ártatlan kis csöppséget! Mit tudták azok az emberek, ott bent a meleg szobában, hogy ők a gyávák és Cézár a bátor. Cézár már látta a hazuk kerítését, amely meszsziről hívogatóan integetett feléje. Megállás nélkül futott s mikor odaért, fejével belökte a kis kaput. Még egy ugrás és bennlermett a szobában. Kimerültén tette le terhét Ilike szüleinek lába elé, akik az első perc dermedtségében szóhoz sem jutottak. S hol kislányukat, hol a lihegő kutyát nézték. Aztán a következő percben az édesanya felkapta Ilikét, bebugyolálta jó meleg takaróba és azonnal ágyba fektette. Ilike édesapja pedig lehajolt a kutyához, megsimogatta a derék állatot és betakarta pokróccal: Köszönjük néked, Cézár, amit tettél mondotta. Cézár hálásan tekintett föl és a szeme mintha azt felelte volna: Semmi sem voll az egész, csak a kötelességemet teljesítettem! Föl is feküdtek. Rettentően meghökkent erre a látványra mind a király, mind a királyné. Sírva is fakadtak, de egyszerre a királynak eszébe jutott a fogadás. — Mégis csak én. nyertem, — zokogta. — Jvvinkusz, a halott. A felesége visszazokogta: — Macskanadrágot nyert kelméd, hiszen Trun-* kusz a halott. Én nyertem, — kiáltotta a király. Én nyertem, — kiáltotta a királyné. Legnagyobb meglepetésükre most az történt, hogy a két halott fölült a ravatalon és így szólt: — Egyikük se nyert, felséges uram. Mi nyertünk, felséges asszonyom. És mire a király szóhoz jutott volna, már meg is köszönték a kétszáz aranyat. — Hejnye, le pernahajder, hogy mertél te minket becsapni? — kérdezte a király bosszankodva. Trunkusz nem hiába volt udvari bolond, odament a királyhoz, a vállára ütött és így felelt: Valamit csak kellett csinálni, komám, mert tetőled becsületes úton nem lehet pénzhez jutni... Ezen azután olyan jóízűet nevettek valamennyien, hogy a király megbocsátotta a vaskos tréfát és ezentúl rendes havi járandóságot utalt ki mindkettőjüknek. A szakács a költő a bölcs Jó négyszáz évvel ezelőtt élt valahol a begyek között egy kegyetlen várúr, aki állandó rettegésben tartotta a környék népét. Megtörtént egyszer, hogy egy rövidlátó aggastyán nem ismerte őt fel s köszönés nélkül ment el mellette. A zsarnok várúr emiatt börtönbe vetette a szerencsétlent, aki ott pusztult bele a keserű rabságba. Az elhalt öregnek három barátja volt s elhatározták, hogy megtorolják barátuk halálát. Az első barát híres szakács volt. A világ legremekebb inczestortájál készítette el s fölvitte ajándékul a zsarnok várúrnak. Ám előzőén mérges nadragulyát kevert a mézbe, márpedig aki abból eszik, a halál fia. A várúr azonban a cselt idejében észrevette s nem evett a tortából, hanem így szólt a szakácshoz: Megérdemelnéd, hogy gyalázatos tettedért menten karóba hozassalak. De mivel méltányolom remek szakácstudományod, váruri konyhám főfőkuktájává nevezlek ki. Válassz! i A kuktaság nagyszerű jövedelemmel járt, nem is szólva arról, hogy elfogadása a szakács életének megmentését jelentette. Dehogy jutott többé eszébe elhalt barátjának megbosszulása. A második barát költő volt, akit örökké a nagvravágyás tüze fűtött. Keményhangú iratot írt a kegyetlen várúr ellen s arra tüzelte a népet, hogy a zsarnokot közös erővel le kell fogni. A szeszélyes főúr azonban őt sem huzattá karóba, hanem, hogy méregfogát kihúzza, kijelentette, hogy főfő-íródeákjává nevezi ki. Attól kezdve a költő is lemondott a szép állás kedvéért barátja halálának mcgbosszulásáról. A harmadik barát tudós és bölcs volt, őszinte és meg nem alkuvó. Fölment a várúrhoz és őszinte beszédben a szemébe mondta összes eddigi vétkeit és kegyetlenkedéseit. Jóindulatú szavakkal kérte, változzék meg, talán akkor még jóváteheli bűneit. A váriír azonban ez őszinte beszéden éktelen haragra gerjedi s szolgáival börtönbe hurcoltatta a bölcs barátot. Sokáig sínylődött a rali sötét börtönében, mikor égy éjjel váratlan dolog történt. Gyanús suttogásokat hallott ajtaja előtt. Két árny arról beszélgetett, hogy odakint föllázadt a nép s összeesküdtek a zsarnok várúr ellen. A lázadás kitörését másnap éjjelre várták. A rab emberi kötelességének tartotta, hogy kihallgatásra jelentkezzék és figyelmeztesse a váriirat a fenyegető veszélyre, ez azonban jót nevetett a bölcsön s visszakergette börtönébe. De ez a rideg visszautasítás a zsarnok pusztulását jelentette. Másnap a szolgák hiába keresték a ■hálószobájában, nem volt sehol. A föllázadt nép elragadta. Isten tudja, mi lelt vele. Harmadnap az egész környék boldog volt, hogymegszabadult a zsarnoktól, a bölcsei menten kiszabadították és várurrá választották. Amikor az. uj várűr elfoglalta birodalmát, a két gyáva barát volt az első, kik nagy bajlongások közölt üdvözölték őt, kenyerüket féltve. A bölcs azonban kikergette őket: Ha megtagadtatok a Veszélyben, ne gyertek hízelegni a szerencsében. Hűtlen barátok voltatok, nem kelletek szolgának sem. • Azok rimánkodtak. de nem használt, távozniuk kellett. Tehetetlenségükben a nép közölt kígyót-bókát mondtak a bölcs új várúrról. Hanem bizony mondhattak arról akármi rosszat, nem akadt a környéken olyan ostoba, aki hitelt adott volnadrigy szavaiknak. • Trunkusz és Kvinkusz Trunkusz a király udvari bolondja volt, Kvinviisz pedig a bolond felesége. Amig Trunkusz napíosszat a királyt mulattatta, Kvinkusz a királyné .zolgálatában állott. Voltaképpen igen jól ment a ■oruk, a királyi pár szerette őket. ott is kosztoltak, >tt is laktak az udvarnál, csak éppen pénzt nem attak soha. A király ugyanis nagyon fukar volt. Ha Trunkusz [ívkor tréfásan árra célozgatott, hogy sose lát egyeten rézgarast se, a király nagyot nevetett és igy felelt: Ha én neked pénzt adnék, én volnék a bolond, lem te. Bántotta ez szörnyen Trunkuszt és váltig azt orgatta a fejében: miféle furfanggal lehetne a királyól pénzt kicsikarni? Egyszer éjjel aztán diadalmas ikoltással verte fel szendergő feleségét: — Lelkem, Kvinkuszkám, idesüss! Kieszeltem lár a módját. Lesz pénz dosztig, csak azt tedd, amit londok. Mi az, no, hadd hallom? Ahhoz, hogy pénzhez jussunk, lelkem, először . meg kell halnunk. No, ne ijedj meg, szivecském, em igazándiban, csak éppen megjátszuk ezt a koíédiát. Mert. ha az udvarbéli népből valaki meghal, a rászóló minden esetben száz aranyat kap. meg vászruhát. Ez már okos beszéd — felelte Kvinkusz. Azzal nyomban nekifogtak a ravatal felállítáiboz és mire reggel lett, olyan takarosán megcsiálták. hogy sírva fakadt volna bárki, aki meglátja, o, akkor Trunkusz végigfeküdt rajta és azt mondta feleségnek: Lelkem, most rajtad a sor. Menj be a király■hpz. ziláld össze a hajad cs bőgjél akkorákat, int valami kisborjú. Azután hozd le a pénzt. Hát a'lig nyitotta fél a szemét a királyné, már mtott is lie Kvinkusz. megyek a királyhoz. Le is feküdt Kvinkusz, az ura meg loholt a ki rályhoz és nagy fennszóval elzokogta neki a bána tát. A király is úgy tett, mint a királyné és szá: aranyat meg gyászszövetet adatott Trunkusznak. Hanem alighogy Trunkusz elment a királytól jött ám a királyné és nagy szomorúan kezdte meséin felséges urának, hogy hát az a szegény Trunkus: meghall. mo me F< — Álmodtál le, asszony, - felelte a király hiszen ebben a minutumban voll nálam Trunkii azzal a hírrel, hogy meghalt a felesége. Jaj, de furcsák is ezek a férfiemberek zsörtölődött a királyné hiszen tőlem meg ment el Kvinkusz azzal, hogy Trunkusz hall Még meg is simogattam az árvát. Ejnye, a nyüstjit! kiáltotta a király, gadjunk ezer aranyba, hogy Kvinkusz halt meg. — Nem! Trunkusz halt meg! — Kvinkusz! — Trunkusz! Szó szót követett, végre is a királyné elkülc a komornáját, hogy győződjék meg arról, ki h: meg tulajdonképpen? Trunkusz jól ismerte a királyt, tudta, hogy I gadni fog a feleségével s már leste az ablakon, ho, kit küldenek hozzá. Amint megpillantotta a fökorm nát, menten a ravatalra feküdt és megparancsolta feleségének, hogy sírjon, ahogy csak tud.. így azt; a főkomortia nem is jelentheteit mást; Trunkusz halott. Fölmérgesedett ezen a király és küldte a hoppmesterét. Trunkusz megleste a hoppmesteri is és izi be a feleségét küldte a ravatalra, míg ő maga rettentő jajgatásba kezdett. No. a jó hoppmesler se mondhatott mást. csak amit látott :Kvinkusz a halott. Jajajajaj, felséges asszonyom, édes segítőm, eghalt az én drága uram! Jajajajaj, mi lesz most ár veletp, szegény árvával... Megdöbbent a királyné és úgy megszánta Kviniszt, hogy maga is elfakadt sírva. Aztán magához ólította a főkomornál. Eridj csak, fiam. Zulejma, végy ki a bukóm bői száz aranyat és adj még egy ruhára való övétet énnek a szerencsétlennek, hadd enyhítsünk bánatán. Hat ahogy hazaérkezik'a pénzzel meg a ruhával ,'inkusz, azt ínondja Trunkusz: Hej, a fűzfánfülyülőjét! mondta most már a király. Hát mégis csak nekem vau igazam! Nekem van igazam, vitatta a királyné. Ide az ezer arannyal, asszony.- Az fizet, aki vesztett, nem én. összezördült bizony a felséges pár. mig végre is a király azzal vetett véget a vitának-,.hogy személyesen indult el Trunkusz házához. Persze, a királyné se hagyta magát, ö is ment. Utána meg a fökomorna és a hoppmesler is. Amikor Trunkusz észrevette őket az ablakból, azt mondta a feleségének: Gyere, asszony, feküdjünk föl mindketten a
