Komáromi Lapok, 1931. július-december (52. évfolyam, 78-153. szám)

1931-12-24 / 153. szám

12 oldal.

»KOMAROMI LAPOK*

19dl. december 24.

Ebben a pillanatban nyílik az első osztály ablaka s egy ősz fej jelenik meg benne.

— Nem jöttök be azonnal? Hol a csudában vagytok?

Tanítónk hangja belecsapott az udvar csöndjébe. Ijedten állt meg a versenyzés. Szudor Pál nekiiramodott és szelesen rohant vissza az osztályba, mi magunk nagy reszketéssel kisértük. Olyan volt ez, mint a halotti menet. Bent az osztályban csizmaillat, tintaszag, áporodotl levegő. Szuszogott a bennülő had és kárörvendve fordult hátra a társaság. Ott álltunk kárvallottan az ajtóban, összetömörülve, mint a nyáj a hegyen. Senki nem mert lépni közelebb a dobogóhoz. Nagy, erős ijedelem reszketett végig rajtunk. A szemek ijedten kapcsolódtak a nyugodt melegben tanulgató osztály huncut pillantásaiba. Egyszeribe nagy melegünk lett.

— Na, ti híresek, — vágott szigorú arcot jó tanítónk —, hát ti hol csavarogtok ennyi ideig?

Csak szepegtünk ott ijedten. Szudor Pál, a vezér, a kályha mellé húzódott és akkorára zsugorodott öszsze, mint egy sündisznó. A vert had némán várta az ítéletet.

A dobogón éppen a számológép állott, mindenféle színű fagolyókkal és tanítónk éppen ezeket a golyókat koccantotta egymáshoz. Máskor jólesett elnézni ezeket a forgó golyókat, most azonban ijedt arccal vártuk a vizsgálatot. Mert, mint máskor is, fagolyókkal történt a nagy fegyelmezési eljárás.

Ámde, a vihar kitörése előtt tanítónk szeme mégjobban ránkmeredt. Fejét csóválta, s úgy nézett ránk.

— A sapkátok hol van?

Bizony, a nagy izgalom miatt azt mindnyájan a fejünkön felejtettük. Havasak és dermedtek voltak a sapkák is.

— Ide a sapkákkal! — mondta kedélyesen a tanítónk s már hámozta is fejünket sorra.

Minden sapkát magához vett s letette egy székre őket.

No, most az ülhet vsisza a helyére. aki a számolást nem téveszti k'l Az a sapkáját is visszakapja.

Még mindig mozdulatlanul álltunk. Karácsony táján számolási tudományunk alig haladta meg a tizenötöt.

Szudor! Mennyi az kettő meg három.

Szudor összehunyorította a szemét, felnézett a mennyezetre s némi megfontolás után kivágta:

— Hét.

— Szamár vagy, Szudor! Gyere ide.

S koccanlak a fagolyók. Kiperdült

először keltő, aztán három.

— No. most olvasd meg.

Szudor jégtől dermedt keze hozzákapott a golyókhoz.

Egy, kettő, négy. hat, hét. Héti tanító úr.

— Pál Gyula, olvasd meg te!

Gyula odaballagott és megolvasta a

golyókat.

— Öt.

Szudor elszégyelte magát. Öl ez bizony, csak neki befagyott a tudománya.

Most sorra kerültek elő a delikvensek. Nyolcán voltunk s nehéz kérdéseket kaptunk a számok rejtelmes világából. Néha sikerült, néha nem. Olykor rövid viták folytak a tizenötig tartó birodalomban. Mihályi Jankó szerint kétszer öt az kilenc, Klekner Gyuri szerint tizenkettő. Ilyenkor szavaztunk s ezúttal Szlovenszky Laci győzőit. Egy negyedóra leforgása alatt azonban engedett a koponyák fagya, lazult az izgatottság és hasítottak az elmék, mint a beretva. Minden számolás ment rendjén, csak Szudor Pál maradt következetes. Önkényesen cserélgette a végösszegeket, tetszés szerint vágta rá a kétszer háromra, hogy hat, vagy hét. A tanítónk azonban nem vesztette el a türelmét. Mi már sorra leültünk, a sapkát is visszakaptuk, csak Szudor Pál töméntelen feje nem szerezhette vissza födőjét.

— Ejnye, ejnye, Szudor Pál, födetlen fővel fogsz hazamenni.

Szudor izzadt. Pufók arca vöröslött, de a számításba mindig hiba csúszott be.

Most már áz. egész osztály Szudorl figyelte visongó kárörömmel. Ujjainkkal mutogattuk a számokat, sugdostunk neki, Szudor néha eltalálta a rejtelmes eredményt, máskor meg hosszas fejtörés sem oldotta meg helyesen a háromszor-öt problémáját.

Négy óra felé tanítónk felkapta a sapkát és odavágta Szudor lába elé.

— Vidd, fiam a sapkádat, nagy szamár vagy, mondhatom.

Ámde, senki se várta volna. Szudorból kitört a jellem.

Nem viszem.

— Miért nem viszed?

— Mert szamár vagyok.

— No, azért még viheted. Csak tedd el.

De Szudor Pál, hatéves férfi-ember megkötötte magát. Az apja is ilyen karakán ember volt, a törvénybíró. Ugylátszik, örökölte.

Otthagyta a sapkát a földön. Úgy is ment haza, födetlen. Hiába volt szép szó, fenyegetés, hiába kiáltott rá jó tanítónk, hogy ne dacoljon a felsőbbekkel, Szudor nem szólt egy szót sem. csak vette a tarisznyáját és abban a könyveket, hazarohant. Kis parasztfeje meg se fázott.

Másnap egy ütött-kopott nagy kalapban jelent meg. A sapkája pedig benn volt a padban, nem vette föl. A nagy kalapban járt egy hétig. Csúfoltuk. nem bánta.

Egy hét múlva váratlanul felállott:

— Tanító úr, már nem akarok szamár lenni.

— Hogy-hogy, fiam?

— Én tudom a számolást.

És azon helyben, még mielőtt megakadályozta volna valaki, sebesen, lélekzete-fogytáig, kapkodva és hadarva elmondta az egyszeregyet húszig.

Aztán megállóit rohanásában. Büszkén csendült a hangja:

— Ugy-e, már nem vagyok szamár?

Tanítónk odament hozzá és mosolygott. Megsímogatta a fejét, kivette a pádból Szudor Pál barna sapkáját s ünnepélyesen a fejére tette a fiúnak.

— Most egész délután fejeden lehet a sapka, itt, az iskolában is.

Szudor Pál kiegyenesedett, önérzetesen nézett körül, mint az apja a szolgabírói hivatalban, ha ott ügyesbajos dolgát intézni jár.

Azzal fejébe rántotta a sapkát és leült a padba. Úgy ült, sapkában egész délután és le nem vette volna a világért a fejéről, pedig a kályha mellett ült, amit a mendikus gyerek rettentő mód megrakott.

Ült és izzadt a sapkában, homlokába rántotta ellenzőjét, csak kék szeme ragyogott ki alóla.

Ember lett újra a szamárból, rettentő okos ember, mint az apja, a törvénybíró.

Tfé^i dolgok

(Csallóközből és Mátyusföldről)

Irta dr. Baranyay József.

Tany községben élt egy népszerű, sok éven át biróviselt ember. Úgy hívták, hogy Kúr János. No, ezzel még nem neveztem meg egészen pontosan ezt a természetes észjárású, jóizü modorú embert, mert — nem tudom, most is,— de akkortájbanTany községben sok Kúr János élt. Aztán, hogy megkülönböztessék őket egymástól, előnevet kaptak. Így például volt akkor Tanyon Fördős Kúr János, aki a Fördős predikátumot onnét kapta, mert a felesége Fördős lány volt. A most szóbanforgó Kúr Jánost Kocsmabéli előnévvel tisztelte meg a nép eszejárása. A Kocsmabéli előnévből nem kell azt gondolni, hogy Kúr János kocsmábajáró ember lett volna; ezt a nevet azért kapta, mert a kocsma mellett lakott a saját házában ez a végtelen kedves ember, akivel falusi ember létére diplomás városi emberek is szívesen elbeszélgettek. Lakodalmakra, névnapokra, disznótorokra mindig hivatalos volt és jó mondásaival pompásan el tudta mulattatni a legnagyobb társaságot is.

Ő tőle hallottam ezt a jóízű történetet. *, «

Egyszer egy téli este azzal a rossz hírre! jön be a felesége a hizódisznó

etetésétől, hogy nem eszik a „coca“. A coca volt a hizó disznó, amely már annyira gömbölyű lett, hogy közeledett a másfél mázsához

Kúr János uram azonnal kimondta a szentenciát, hogy hát akkor reggelre meg kell ölni a cocát, mert ha nem eszik, akkor saját magát emészti, ez pedig sulyveszteséggel jár.

A felesége elszaladt az Ehrenthálhoz, akit dombi előnéwel ruházott föl a nép, mert a háza dombon volt A Dombi szintén jóízű, jőhumoru ember és egyben füszerkereskedő volt, akit az egész környék ismert. Dombi különben nevezetes rokonsággal is dicsekedhetett, Erdő Renée ugyanis az unokahuga volt.

Kúr Jánosné asszonyom elment tehát a Dombihoz, hogy a disznóöléshez szükséges rizskását és füszerszámot megvegye.

— Mi újság Kúrné asszony? — kérdi a Dombi.

— Éntőlem kérdez maga újságot, hiszen maga járja a világot.

Ez úgy értendő, hogy Dombi portékás kocsijával be szokta járni a környéket.

— Hát én tudok is két nagy újságot — mondotta csillogó szemmel Dombi, a fűszeres.

— Hát mondja már! — sürgeté Kúrné asszony,

— Hát az egyik újság az, hogy a bogyai biró leköszönt.

— Le? Pedig nem rég választották meg és mondta is az uramnak, hogy nagyon örül a bíróságnak. Hát aztán mért köszönt le?

— Hát az úgy történt, hogy én mentem a kocsimmal, a bogyai biró meg szénás szekérrel jött velem szemben, jó magasan ült. Én fölköszöntem neki, mire ő elfogadta a köszönésemet és leköszönt.

— Ugyan mennyen már, hogy magának mindig ilyen bolondságon jár az esze.

— No, de amit most mondok, az való igaz. Gelléren nagyon furcsa dolog történt. Már négy napja fönn fekszik egy ember és a gelléri tiszteletes nem akarja eltemetni.

— Aztán miért nem?

— Mert még nem halt meg.

Ilyen viccelődés között történik a füszervásárlás.

Kúr János uram pedig elszalad a rokonsághoz, hogy segítséget hivjon. Nem disznóölőt keres, mert Kúr János uram messze földön híres és keresett disznó ölő, akit szívesen hívtak el sok-sok házhoz. Ő csak a disznó lefogására kért segítséget. A többit, a leszurástól a kolbásztöltésig elvégzi ő maga. Pompás, jóizü töltelék került ki mindig az ő keze alól.

A rokonságnál egy kicsit tovább elbeszélgetett és éjfél volt, amikor a füssi utón a szérüs kerten át be akart fordulni a portájára. A pár lépésnyire levő útkereszteződésnél egy kocsit vélt kivenni, ahol két ember nagyon erőlködött valamivel.

Odament. Elmondták neki, hogy Megyerről „gyünnek“, ahonnét hízott disznót hoznak, de itt az útkereszteződésnél leugrott ez a bestia disznó és most alig tudják föltenni.

— No majd segítek — előzékenykedett Kúr János uram.

— Az Isten is meg fogja áldani a jóságáért — hálálkodott a két ember.

Aztán hármasban szépen fölemelték a disznót, amelyre Kúr uram megjegyezte, hogy akkurát akkora, mint az ő cocája, amelyet majd reggel hajnalban szúrnak le.

A két ember jó disznóölést kívánt, megköszönte a szives segítséget és aztán Aranyos irányában elhajtattak.

Négy órára talpon volt az egész ház, megjött a rokonság a disznőt lefogni. Előbb azonban az ökrész gyereket elküldték egy kis papramorgóért. Abból ittak. Aztán a vért keverő asszonnyal együtt kimentek az ólhoz. Ott aztán hamarosan kitűnt, hogy hogyan áldotta meg Kúr uramat az Isten, amiért éjjel fölsegitette a disznót a kocsira.

Tudniillik a saját disznóját segítette föl a disznótolvajok kocsijára.

Sok pár évvel később nem egyszer utaztam a komárom—marcelhází postakocsin, amelyet Keszeg Péter, a marcelháziak Péter bácsija irányított, mint postakocsis és levélhordó egyszemélyben. Akkor még nem volt meg az érsekujvári vasút, és Balláék. a marcelházi postamesterék kocsijával mentem ki Marcelházára.

Útközben persze elbeszélgettem Péter bácsival. Beszéd közben szóba került egyszer Tany község neve is. Erre megoldódott Péter bácsi nyelve és elmondotta, hogy tud ő egy nevezetes disznólopásról, amely Tanyon történt, amelynél a disznó gazdája maga segített a tolvajoknak. És erre elmondja a fönti esetet.

— Hát honnét tudja ezt mind Péter bácsi ?

— Mert a disznótolvajok innét Marcelháza és Hetény környékéről valók voltak. Én csak véletlenül tudtam meg a dolgot. Nem akartam haragosokat csinálni magamnak, hát nem jelöntöttem föl a tolvajokat. Különben is abban az időben az volt a sokás a mi vidékünkön, hogy egy-két ismerős kocsira kapott azzal, hogy elmennek hízott gyesznót venni. Aztán jó messze elmentek disznót nézni. A mi vidékünkről való disznókeresők nagyon szerették Csallóközt, mert hát Csallóközben ki az ördög gondolt volna marciháziakra, meg hetényiekre. Nappal szemlét tartottak a faluban, éjjel meg ellopták a gyesznót, Gyorshajtással hagyták el a tett színhelyét. Tanyon éppen a gazda lepte meg őket, de nem lett a tolvajoknak semmi bajuk, csak a gazda vallotta kárát. Otthon aztán hamarosan fölpuculták a disznót. Sok ilyen disznólopás történt, de se hetényit, se marciházit nem csíptek el.

így beszélte el nekem mindezt Keszeg Pétör bácsi, akit különben Komáromban is jól ismertek.

Egyszer aztán mondottam Tanyon Kúr János uramnak, hogy Péter bácsi esetleg nyomra vezetne, de Kúr János azt mondta, nem érdemes már a dologgal vesződni.

Azóta már meghalt Kúr János is- Keszeg Péter is. Az egyik a tanyi, s másik a marcelházi temetőben alussza az őrök álmot.

A történelem azonban megismétli magát. A napokban egyik éjjel a párkányi állomás melletti őrház ablakán erősen kopog valaki) A vasúti pályaőr mélyen alszik, csak nehezen ébred föl.

— Gazduram — szól kívülről egy férfihang — hízót viszek a vásárra, de a hizó leugrott a kocsiról, magam nem tudom föltenni. Legyen olyan jó, segítse föl a kocsira. Az Isten is meg fogja áldani.

A pályaőr fölcihelődik, valamit magára kap, kimegy, fölsegiti a disznót, összeparoláznak, elbúcsúznak. A kocsi elindul a disznóval. A pályaőr még jó vásárt kiván, aztán bemegy aludni. Mély álmából a felesége sivalkodása riasztja föl:

— Jézus, Mária! Az iccaka ellopták a gyesznót.

Kitűnt, hogy a tanyi eset megismétlődött. A saját disznóját segítette föl a pályaőr is a tolvaj kocsijára.

A tanyi kakukfüves temetőben Kúr János uram bizonyvsan azt gondolja magában, hogy akkurát az én esetem.