Komáromi Lapok, 1930. július-december (51. évfolyam, 77-154. szám)
1930-12-23 / 152-153. szám
«KOMAROMI LAPOK» 1980 de -<j bér 23. és reménység, hogy másutt támadjon fel megújult erővel. A komáromi szerény református paróchia, melyet Péczely és a papiak másik nagy szülötte, Tóth Lőrinc márvány képmása ékesít, nagy tradíciókat hordoz megkopott falai közt. A komáromi születésű Döme Károly pozsonyi kanonok Metalytasiót forditja. Komáromban életek múlnak, életek keletkeznek, gyönyörű, napsütéses, ragyogó magyar életek. Itt születik a múlt század első évtizedeiben Beöthy László, az első magyar humorista, akinek most üljük meg centennáriumát. Szülőházánk emléktábláját avattuk, amikor őrt járt fejedelmi székesvárosában maga a fejedelem is: Jókai Mór. Beöthy László aranykedélye ott ragyog ma is munkáiban kár, hogy zajos és mozgalmas életmódja siettette halálát. Gazdag forrása buzgott fel belőle a humornak, ötleteknek, élceknek és a sokszor gyilkos szatírának. Regényeiben éles megfigyelés párosul a fordulatos stílussal és az ötletek tüzijátékszerű gazdagságával. Komáromban tanít ekkor Czuczor Gergely bencéstanár, az Akadémia későbbi főtitkára eposzainak tárgyán elmélkedik. Csengery Antalné, König Róza is kiröppenőben van a családi fészekből, hogy Egressy Béninek, a Himnusz pályakoszorus szerzőjének nyújtsa szép kezét. Ezt a kezet egyébként később Csengery Antal, a nagy magyar publicista fogja a magáénak mondani. Finom tollú rajzoknak szerzője lett e kéznek tulajdonosa. Mártonffy Frigyes, aki Martin nevet viselte, a legnagyobb rekordot vitte az idegen nyelvű regényeknek, főleg a francia ponyvaregénynek a magyarra átültetésével. Féval, az öregebb Dumas, Feuillet, hihetetlen számmal kerül ki újpesti házából, ahol az ipartestület jegyzőjének szerény hivatalát viseli. A nemrégen meghalt Csengey Gusztáv is iskoláit járja már, hogy később megírja lelkesítő regényeit és a Lengyelek fehér asszonyát. Magyary Kossá Albert, a korán elhunyt humorista is elindult, hogy kacagást keltsen valamerre csak megfordul és közeledik a nagy év, hogy méhéből kiadja azokat, akiket eddig féltve őrizett, Petőfi Sándort és Jókai Mórt. Egy kis szőke fiúcska járt már akkor a harmincas évek elején a Szombati utcán, tőlük alig pár háznyi távolságra levő kollégiumba és félve vissza visszatekintett, hogy ott áll-e a sarkon még nővére, Eszter, aki a gyereket babasgatta és nevelte az inkább katonás természetű özvegy tekintetes asszony helyett. Jókai Mór a betűvetést tanulja a kollégiumi iskolapadon Azóta se tanulta meg senki se nála jobban Komáromban, se másutt a betűkből szavaknak és a szavakból mondatoknak Írását. Később, mikor Pozsonyból is hazatért a kis cseregyerek, ellátogat hozzá Sándor barátja, aki már akkor hires ember és a verseiért öt forintot fizet Vachott Sándor. Jókai Mór is el-eltünik a komáromi sziget lombsátora alá és Írja a Hétköznapok-at. Ezzel azután egyszerre íróvá lesz.Talán ne is folytassuk tovább. Jókai bennünk él és ifjúságunk minden szép emlékét Jókai Mórnak köszönhet jük. A csallóközi nyelvjárás vele vonult be diadálmasan irodalmunkba, hogy ott a vezető szerepet benne évtizedekre, sőt századokra megtartsa. Jókai Mórnál álljunk meg. A csallóközi későbbi költők és nép prózairók ne nehezteljenek meg ezért reánk. Hiszen előbb vagy utóbb ők is belekerülnek a magyar irodalomtörténetbe. Eladó a váró« belterületén e^y cca 90 G-öles telek. © Cím a küadóhivafalban tudhaió meg A mosolygó palota. Irta Büky György. Huszonnégy favágó dolgozott a házon. Dongott az erdő, visszhangzott a sok kiáltás s a derékba tört faóriások irtózatos csattanással zuhantak végig a földön, belepréselve haragjukat az első és utolsó esésbe. A huszonnégy favágó fejszéje kegyetlen ütemben villámlott bele a fák testébe. Pontosan, nagy szorgalommal végezték a kiszabott munkát és babonás tisztelettel fordultak a készülő ház felé. Ilyet még nem látott eddig a fehérfejű csúcsos birodalma. Csodálatos ház lesz. A legnehezebb törzsekből készül az alja és két emeletet is építenek föléje. A pontosan kifaragott fatömbök úgy illettek egymásba, mint a téglák s a fakapcsok és faillesztékek összefonódott ujjakként ölelték át egymást, akár a halálba menekülő szerelmesek. Soha nem látott sürgés-forgás. A hegyoldal fenségesen egyforma testét felsebezte az ember és vakmerő lármája száműzte a havasok évezredes, megkövesedett csendjét. Palota készül. Nem vasbetonból, nem téglából és nem vasgerendákból. Az erdő megbántott teste adja a téglát, karcsú, eget ostromló szálfák a vasgerendákat s a vasbetont a tölgyfa három ember által átfogott, vihartól edzett törzse szolgáltatja. A kevésszavú mérnök egész nap ott van az emberek között kezében a rajzzal. Alompalotát ábrázol az a rajz. Priszlop Grigor, a favágók vezére, mindannyiszor megcsóválja a fejét, valahányszor a rajzba néz és aggodalmasan, halkított hangon szól a mérnökhöz: — Értem, uram. Tudom, mitakarsz. Meg is csináljuk. De nem hiszem, hogy ilyen karcsú lesz az a ház és hogy ilyen szépen cifra lesz a teteje ezektől a nehéz törzsektől. A mérnök nem is válaszolt, hanem tovább számolt és minden figyelmét a favágók munkájának szentelte. A ház pedig készült és az ormótlan törzsek a magasban kecsesekké váltak és karcsúakká változtak s a rajzon látható mesebeli formák már itt is, ott is kiütköztek a házon. Priszlop Grigor megdöbbenve csóválta a fejét. — Boszorkányság ez, uram. Hiszen a te parancsodra mosolyogni fog ez a ház, akár az emberek arca. A mérnök először felelt hosszabban a favágónak: — Eltaláltad, Grigor. Ez volt a célom. Azt akartam, hogy mosolyogjon a ház, hogy akkor is mosolyogjon, amikor minden, az egész élet sír körülötte. A hatalmas, acéltestű favágó kis ideig hallgatott, szeme távolbanézőn akadt meg a havasok ormán, aztán csendesen válaszolt: — Szomorú ember lehetsz te, uram, mert kívül keresed a mosolyt. De ha nevetni is fog a házad arca, mit teszel belé, hogy ott is kacagjon? A mérnök törékeny teste megfeszült és hangja sohasem hallott erővel csattant a magasba: — Lelopom a napsugarat az égről és eldugom a ház minden sarkába, de azt akarom, hogy bévül is kacagjon a házam! S a ház karcsú lett és cifra. Ájult gyönyörűséggel keringett körülötte a langyos őszi szél. A nehéz fatörzsek leheletkönnyűekké váltak a magasban, súlyos díszítések apró csecsebecséknek látszottak, mintha puha női kéz munkálta volna őket csipkébe. Az emberek messze környékről a csodájára jártak és keresztet vetve babonásan suttogták: — Nem rendes dolog ez. Valóban mosolyog a ház, akár az emberek arca... S mire lehullott a fehér hó és vastag, puha vattája gyógyítóan borította be az őszi vérengzéstől ájult erdőt, a mosolygó házba beköltözött az asszony... Priszlop Grigor mesélte társainak, akik most ott dolgoztak a ház magas kerítésén, hogy az úrnő két szép szeme tele van alkonyi bánattal. Hiába mosolyog kívül a ház, a lelke csak szomorú marad, mert sohase nevet, sohase kacag az asszonya. A kerítés pedig gyorsan készült, mert nagyon hideg volt már s az emberek ujja majd odafagyott a fejszéhez. Hamar akartak vele elkészülni s az utolsó napokban a mérnök is sürgette őket. Priszlop Grigor hatalmas teste a sürgetésre kiegyenesedett. — Ha nem kívántál volna ilyen magas kerítést, uram, már régen megvolna. A mérnök arcát sötét hullám borította el. — Te mondtad, hogy sok itt a farkas! Azért csináltattam magasra. Utolsó nap, hogy elkészültek mindennel, a nagy, bekerített udvaron hatalmas tüzet raktak a favágók és áldomást ittak. A tűz körül magas sáncban állott az eltakarított hó. Az egyik legény elővette egy szál árva hegedűjét és valami egyhangú, folytonosan ismétlődő melódiát cifrázott ki rajta tánc alá. Mindenki pontosan megkapta munkája után a pénzét, tele voltak tömve a tüszők bankóval és ezüsttel s az egyszerű lelkekbői kicsordult az öröm. A nagy mulatozásban észre sem vették, rájuk tört az alkony, el se indultak már hosszú útjukra, meg kellett várniok a hajnalt. Behúzódtak tehát utoljára az udvarházba, hogy jól kialudják magukat, mielőtt elindulnának. Priszlop Grigor, mint társai, felöltözötten hevert fekvő helyén, végig gondolta az egész itt töltött időt, a fadöngetést, a házépítést, a pompásan elvégzett munkát, gyönyörködve szaladt végig emlékezetében az egész házon s megelégedetten állapította meg, hogy mégis csak szebb egy ilyen ház, ami az erdő hajladozó fáiból készült, mint a városi ház, amelyet a kő és a tégla tesz rideggé. Társai már régen aludtak s ő még mindig azon gondolkozott, hogy megpróbálja, ő is épít magának ehhez hasonló házat a pezsgő források gerince alatt, csakhogy kicsiben. Az ő háza azonban nemcsak kívül, de bévül is mosolyogni fog. A napsugarat az ő kedvese: Marica fogja a házba vinni... Szeretett volna már elaludni, de nem tudott. Valami nyugtalanságot érzett. Olyan borzasztóan csendes volt az éjszaka, mint még soha. Csodálatos ösztöne nem hagyta nyugodni. Füle nekifeszülve, az éjszakának, leste a hangokat és mintha tompán, elfojtottan hallott volna is valami borzasztó kiáltást. Felült és figyelt. Semmi. Lassan felkelt a helyéről, kezébe kapta fejszéjét és puha bocskorában zaj nélkül osont ki az udvarra. Körülnézett... Az udvar csendes és sötét volt, csak a hó teste világított tompa szürkén, mintha a föld alól tört volna elő a titokzatos fény. Felnézett a házra. Két homlokablakában világosságot vett észre. Maga sem tudta, miért, rettentő nyugtalanság fogta el. Nem megy be a házba, gondolta, hiszen úgyis zárva van már az ajtaja, hanem felmászik az erkélyre és benéz az egyik ablakon, hátha tényleg valami baj van... Az építés alatt észre vette, hogy ezek az ablakok adták a háznak azt a különös vonást, mintha mosolyogna és valahogy úgy érezte, hogy most ezek mögött az ablakok mögött van a baj... Fejszéjét fogai közé kapta, maga pedig villámgyorsan mászott fel az erkélyre. Priszlop Grigor soha életében nem félt, most mégis úgy dobogott a szíve, mint a gyereknek, amikor először lát medvét. Lassan, húzódozva ment az ablak felé és óvatosan pillantott be rajta. Csaknem megdermedt a rémülettől... Az asztalon álló karosgyertyatartóban a gyertyák lángja kísértetiesen lobogott ide-oda, az árnyékok olyan elevenen szökdécseltek a padlón és a falakon, mintha éltek volna s az ágyon viaszsárgán, átszúrt mellel feküdt a mérnök vértől ázott, mozdulatlan teste... Az ágy előtt állott az asszony mereven, a szobrok mozdulatlanságával és arcán valami borzalmasan szörnyű mosoly kövesedett meg. Priszlop Grigor most látta először mosolyogni, de megborzongott egészteste ettől a mosolytól. Hirtelen azt sem tudta, hogy mit csináljon, azután egyetlen csapással betörte az ablakot, beugrott a szobába és rákiáltott az. asszonyra: — Mi történt itt?! Az asszony arcán a mosoly átváltozott a fájdalom torz vonásává, a 15. oida favágó felé fordult és tompa színtelen hangon szólt, mialatt fehér ujja a halottra mutatott: — Egyik kőpalotát építette a másik után. Csipkét, virágot öntött bele a kövekbe és ezalatt kegyetlenül megölt rengeteg szívet. Az utolsó palotája olyan volt, mint egy tündérálom... Nekem építette. Nem kellett. Azt mondtam, hogy csak olyan házba megyek utána, amelyik mosolyogni fog... És eljött ide az erdőbe és megépítette a házat, amelyik mosolyog... Eljöttem hát utána... Priszlop Grigor nem értette. Nem tudta, hogy az asszony mit beszél. De egyszerű parasztlelke megrendült a tragédia misztikuma előtt. Érezte, hogy itt valami olyasmi történt, amihez ő nem ért, amihez az ő értelme kevés... Az asszony pedig felkacagott és borzalmas nevetése, mint a pokol vihara, zúgott végig a mosolygó házon... — A szívemet akarta! Az én tiszta, napsugaras szívemet és követelte, hogy nevessek, hogy jókedvű legyek, hogy bévül is mosolyogjon az ő háza! Teljesítettem a kívánságát! Nevetek!!... Priszlop Grigor hátán végigfutott a hideg. Gyorsan megfordult és egyetlen ruganyos mozdulattal kint termett az erkélyen. Az asszony nevetése, mint a korbácsütés, úgy hajtotta végig az udvaron. Felkeltette társait, elmondta nekik, hogy mi történt, meg se várták a hajnalt, úgy indultak neki az éjszakának, mintha kergette volna őket valaki... * Priszlop Grigor már régen otthon volt a pezsgő források gerincén, amikor meghallotta, hogy a mosolygó ház azon az éjszakán kigyulladt és a ménnök is, asszonya is benne égett... Tavaszra pedig a gerinc alatt a favágók vezére egy kis házat épített fatörzsekből. Egyszerű, szegényes erdei házacska volt. Nem volt több ablaka, mint egy és emelet sem büszkélkedett rajta. Aki kívülről látta, szomorúnak és bánatosnak találta... De ha kinyílt az ajtaja és belépett a vendég, csupa ragyogás és csupa mosoly volt belül minden, mert Priszlop Grigor asszonyának arcán ott ragyogott a boldogság mosolya... Nagytudós Brassai ifjonti próbája Irta Gyallay Domokos. Aranyosszék nemes falujának Szentmihályfalvának unitárius hívei nagyon megbecsülték Brassai tiszteletest, de kevesebben voltak a szent eklézsia kebelén, semhogy földi javakkal bőségesen el tudták volna látni. Aratás után pontosan begyűlt a kepe a parókhia csűrös kertjébe, de nem lett nagy asztag belőle. A tiszteletes aszszonynak ugyancsak résen kellett lennie, hogy a háznál meg legyen az az életmód, ami egy papi család tekintélyéhez illendő. Költségkímélés végett fiúkat is otthon nevelgették, amíg csak lehetett. Jó helyen volt odahaza: Brassai tiszteletes nagytudományú ember volt, nemcsak gyűjtője és olvasója a jó könyveknek, de maga is szorgalmas kutatója az emberi lélek és a nagy természet törvényeinek. Szomjas lelkű fiacskáját tudta üdíteni a tudományok forrásából. De mégis csak elkövetkezett az idő, mikor a fiókát ki kellett röpíteni a fészekből. Tizenhárom évet töltött be immár Sámuel. Bucsálódott, sóhajtozott a tiszteletesné, mi lesz a kényesen nőtt, törékeny gyermekkel a kolozsvári kollégium sovány kenyerén. — Majd megszokja! — mélázott a tiszteletes. — Majd elvegyül a többi szegény között. A szegény diák sorsa! Kemény, zord élet volt az: úrfiaknakszolgáltak, mint inasok; patronusok kegyelmén, városi polgárok ételmaradékán tengődtek. — Mi lesz a mi gyámoltalanunkkal? — siratozta gyönge ágacskáját a tiszteletesné, miközben útra készítette. Dehát menni kellett, itt volt az őszi examenek ideje. A tiszteletes bekísérte fiát Kolozsvárra. Apja is volt, mestere is volt a fiúnak, ott akart lenni, mikor a professzorok előtt számot ad eddigi sálarkodásáról. r
