Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-02-21 / 23. szám
1925 február 21. „Komaromi JLapes“ 13. oldal. Aki csak egy hajszálnyit ért a kertészethez, tudja, hogy Zolának ilyetén leírása a kép jelenségek halmaza. A kertet, amelyet jó századon át ember nem miveit, a valóságban gaz, dudva, bogáncs és csalán fogja el. Nemes virág nem nő ott egy szál sem. Hiszen ezek -különben is néhány nap alatt elpusztulnának, ha nem öntözik A nemes rózsafák sem nőhettek fákká, hanem elpusztultak. Hiszen a csipkerózsa vad hajtásai rövid idő alatt elölik a nemes részt. Nemcsak Zolának, de egész csomó jeles regényírónak müveiben találunk ilyen hihetetlen botlásokat. Hugo Victor például a januáriusi legnagyobb hideget írván le, pompásan festi az angol tengeren dühöngő hóvihart I oly hihetetlen nagy volt e hóvihar, hogy — Hugo Victor szerint — még fecskék és sirályok sem mutatkoztak I Pierre Loti szép regényeiben találkozunk szürkeszinü lenvirággal, piros mezei gyűszűvirággal stb. Egyik tavaszi leírásában virágzó erika borítja a réteket. Mikor ugyanezt a tájt j októberben írja le, akkor is épp úgy virágzik j ott az erika, mint tavasszal. Aztán a kecske rágó bokrok ugyanitt szőnyegeket és kévéket alkotnak. Aki nem röstelli a fáradságot, seregével találhat ilyeneket a nyugati népek regényíróinak müveiben. Mily messze esik ezektől a mi Jókaink, aki minden fáról és virágról reális megfigyelései alapján ir, aki maga oltogatja gyümölcsfáit, maga szemezi rózsáit s minden fának, cserjének, gumónak ismeri a természetét. Aztán van még más valami is, ami csakis a mi Jókainkban található. Ha ő a természet alkotásaival foglalkozik, lelke szinte szárnyat olt s oly varázserővel ir, hogy még azokat is magával ragadja, akiknek a természet szépségei iránt vajmi kevés érzékük van. S mi ennek a magyarázata? Imigyen csak az olyan költő irhát, aki maga is rajongó szeretettel csügg a természeten, aki szivvel-iélekkel rabja a fának és a virágnak. S Jókaink az volt. Fecskefészeknek nevezi a maga kertjét, melyet egy elhagyatott kőbánya területén valóságos paradicsommá tett. Ha itt, a kertjében foglalatoskodott, gondjai elültek, öröme tisztább, lelkesedése forróbb lett. S minden fája és virágja eszméket keltett benne, ő maga Írja egy alkalommal: „Gondterhesen járkáltam künn a kertemben akkor még fiatal fácskáim közt s ime, mint Mózesnek a csipkebokor, nekem a ribiszkebokor súgta meg, hogy kezdjek meg egy művet I“ Bár Jókainak jósága csakis virágot hintett, mégis sokszor kellett tövisben gázolnia. Kertjében azonban vigaszt talált. Ez a kert még szülővárosát is emlékébe juttatta, mert onnét is hozatott cserjéket és oltóágakat. Csoda-e, hogy amit maga teremtett, maga ne veit, azt lelke mélyéből szerette ? ... A föld, — úgymond — amiken fáim élnek, az én költeményem, az én életemnek története van azokban megirva. Oh — Írja felesége halála után — milyen nagyon szerettük mi a fákat, a mi fáinkat, amit magunk ültettünk! Hogy Jókai minő kertész volt s mi mindenhez értett, azt jómaga megírta „Kertgazdászati jegyzetek" cimü 1896-ban megjelent munkájában. Kevesen ismerik a derék munkát, pedig ennél bájosabb, szellemesebb és vonzóbb kertészeti könyvet aligha Írtak. Egész sereg hasznos megfigyeléssel szolgál benne s amellett kedves vidámsággal tréfálkozik. • Itt, e munkájában jelenti ki, hogy az ő kertje: életének főfeltétele Jó kedélyét és egészségét kertjének köszönheti, hiszen egész házatája fürdik a felséges ambra illatban 1 Ugyancsak itt sorolja föl az igazi kertész örömeit: Akinek — úgymond — nem gyönyörűsége az első oltványoknak rügyfakadása, akinek nem repes a szive az első virágbimbó kipattanásánál, az menjen a piacra, s ne vesztegesse idejét a kertészkedésre. Jókai a természethez, a fákhoz és a virágokhoz való hűségét koporsójáig vitte. S a kit idefönt a róluk való ragyogó ábrándok annyiszor elringattak, ott lent a sírban is kedves virágairól és fáiról akart ábrándozni. Azt kívánta, hogy kertjének fehérlevelü hársfái alá temessék. „És ott — Írja — hallgatom majd, amit a fák beszélnek a méheknek, a méhek a virágoknak s a virággyökerek énnekem." Aki igy szerette a fát és a virágot, aki szive és lelke örökéletü virágait mind nemzetének hagyta, annak sirját csakugyan a hála örökéletü virágai kell, hogy borítsák. Hadd álmodjon tovább a fákról s a virágokról s ne tudja meg sohasem, hogy imádott hazája mivé lett. Ylai és a (saliözi araojiosás. Irta: Dr. Bárányay József. A csallóközi aranymosás is azok közé a magyar ősfoglalkozások közé tartozott, amely manapság úgyszólván egészen feledésbe ment. Néha ügyön még kapós szórványosan híradást arról, hogy itt, vagy amott egy-egy öreg csallóközi előveszi apái régi aranymosó szerszámait és kimegy a dunaparti füzesek alá, felállítja ott az aranymosó padját, az aranynéző lapáttal aranyszemeket tartalmazó homokot keres, azt ráteszi a lej-ős aranymosó pad legmagasabb pontjára, aztán a vízmérő köpőcével meg a meringölővel el kezdi vizzel öntözni a homokot. A könnyű homokszemeket a viz lesodorja, a nehezebb aranyszemek a pad rovátkáiban fennakadnak, ahonnét aztán az aranykaparó vassal szépen kikaparja. Otlhon higannyal, eleven kénesővel összekeveri, a még lábatlankodó homokszemek a higány tetején úsznak, onnét könnyű lehidrálni. Az arany a higannyal összekeveredik. Ezt az aranytüzelő kanálba teszi a jó öreg csallóközi arany ász, a kanalat a tűz felett tartja, mire a higany elég, az aranypor ettmarad. Mint a csallóközi aranymosás emlékeinek gyűjtője, mint fentebb is mondám, néha kapok ugyan adatokat az utolsó csallóközi aranymosókról, aranyászokról, de azért sajnos ellehet mondani, hogy ez a régi ősi foglalkozás mamár egészen a múlté. Az itt ott próbálkozó öreg csallóköziek, ezek a csallóközi kincskeresők, Rip van Winklék, a csallóközi aranyászok utolsó Mohikánjai ma-holnap kihalnak és csak pár népmese, közmondás, aranyász mondóka. versike fogja megőrizni a hajdanában nagyon I elterjedt csallóközi aranymosás emlékét. A nagy mesemondó, Jókai Mór gyermek; éveiben még eléggé elterjedt foglalkozás volt ' az aranymosás Csallóközben és az ábrándo; zásra hajló Jókai kisgyermekkorában gyakran nézte elmélázva a csallóközi aranymosókat. Az ő fogékony lelkében ezek a képek mind bevésődtek. Ami legtöbb regényében kicsillanik száz és száz megnyilatkozásában, hogy a regény Írója komáromi, éppen úgy kimutathatók az ő csallóközi gyermek és ifjúkori megfigyelései és tapasztalatai. Nádasokat, vizeket, ereket, fűzőseket, süppedő ingoványok útvesztőit, azok állatvilágát, a lakóinak életét, szokásait, bozótókat, reketyéseket, az úszó szigeteket, a meggyujtott nádasokat, a vízinövények ezreit, a folyondárokat, a lagúnákat, a mocsarakat, a vizek, szigetek birodalmát senki szebben, vonzóbban, megkapóbban nem irta meg, mint Jókai Mór. Ezeknek a leírásoknak az eredete mind visszavezethető Jókai gyermekkorára, amikor a csallóközi szigetvilágban, csodálatos részleteket, képeket látta, közöttük járt és kitörölhetetlenül bevéste halhatatlan leikébe és amikor regényeit, novelláit irta, csak szépen lemásolta az ő csodálatos stílusával, a gyermekkora óta lelkében élő képeket. így vésődtek be lelkivilágába a csallóközi aranymosók is. Hiszen a lelki rokonság olyan nagy volt közöttük. Az arany mosó, csallóköziesen aranyász a sivár homokból a legnemesebb fémet tudta elővarázsolni. Jókai hatalmas fantáziája, is ilyen aranymosó volt, amely a sivatag homokjára is tündérszigetet tudott varázsolni. Ó is ki tudta mosni a sivár terméketlen homokból a fényt, a pompát, a csillogást, az életet, az aranyat. Az aranyász, aranymosó az eszközeivel, a nagy mesemondó az ő csodálatos, a semmiből is teremteni fudó fantáziájával, képzelő tehetségével cselekedte meg ezt. Kisgyerek korában sokszor volt alkalma Jókainak a neki roppanl tetsző aranymosás csínját binját megcsodálni a mai Erzsébet szigeten, amelynek orrán állandóan mosták az aranyat hivatásos aranymosók, de igen gyakran, aranymosó cigányok is. Az Erzsébet szigeten állandóan űzött aranymosás után, mint a jó öreg Szinnyei bácsi följegyezte, a szigetet Aranysziget-nek hívták. Amikor ezt az Arany-szigetet felparcelláztatta a város, Jókay édesatyja is szerzett ilyen sziget kertet, nem is egyet és ott modern gyümöicsöskertet létesített es nem egy gyümölcsöt (mint pl. a ringló szilvát) Jókai édesatyja honositotta meg először Komáromban. Ide gyakran kijárt Jókai és mindig ki-ki szaladt a sziget orrára megnézni az aranyász bácsikat. A szigeti kertjükről irt kedves visszaemlékezésében említést tesz ezekről ilyenformán: „Eleinte úgy védekezett a szigetet gyakran elöntő árvíz ellen az apám, hogy feltöltette a kert talaját. Az egyik kertünkbe ezer kólé földet horddtott apránként. A sziget végén volt még egy hosszú zátony, amelyen apályos nyárszakán aranymosók telepedtek le, ott mosták hosszú vályúkban a sáraranyat, egy ember egy héten összegyűjtött egy aranypénzt érő fémport. Ugyanerről a zátonyról hordattuk mi kőiével (kétkerekű szekér) a feltöltésre való földet. Nem dicsekvés tőlem, ha azt mondom, hogy a mi szigetünk arannyal van trágyázva.“ Ide, erre az arannyal meghintett Aranyszigetre az aranyászok kedvenc helyére gyakran kijárt Jókai. Első látogatáskor ölben tette meg az utat, mint parányi kisgyermek. A szigeti nagyfa mellett felállított arénában játszottak akkor a magyar színészek, oda vitték a kis csöppséget. Nagyon tetszett neki a darab, mert nem egyszer belekiabált a színészek beszédébe. Persze, többször aztán nem is vitték színházba. Mint kisfiú és diák aztán mindsfirübben megfordult az Arany-szigeten az aranymosókat megnézni és pajtásaival botanizálni. A gyermekkorában látott aranymosók nyomokat hagynak Jókai lelkében és nem egy regényében alkalomadtán megemlékezik róluk. A „Fekete vér“ cimű regényének egyik fejezete az „Aranymosó tanyája“ cimű, világosan mu'atja, hogy Jókai nagyon is jól ismerte az aranymosó mesterséget. A „Lenci fráter" című regényben már egyenesen a csallóközi aranymosókat emlegeti. Amikor Lenczi fráter hazárdjátékba kezd és nincs már elég pénze a tétre, büszkén veti oda, hogy biztosítékul zálogként leköti a magyarországi „ Arany kertben“, Csallóközben levő aranymosó bányáját. Hozzá is teszi Jókai, hogy Lenczinek tényleg volt a csallóközi birtokának a dunaparti füzesében egy aranymosó zátony, amelyen egy cigánycsalád mosott aranyat és fizetett ezért a bányajogért a földesurnak évente egy egész körmöci aranyat. Még többször is említi Jókai e regényben a „csallóközi aranybányát“ és a csallóközi aranymosó cigányokat, amiből az tűnik ki, hogy Jókai csak cigányokat látott aranyászni, holott a csallóközi aranyászok túlnyomó többsége a magyar nép fiaiból került ki és egész generációk foglalkoztak ezzel. Iiyen aranyászó család volt az Aranyász család, amely nemesi rangot is kapott. A mostani ivadékai az Aranyász családnak a molnár mesterséget űzik, szóval a vizhöz való ragaszkodásuk az újabb foglalkozásukban is megnyilvánul. Az aranymosás kipusztult népfoglalkozás emlékét őrzi sok csallóközi község, határrész, dunaparti részlet neve, de ha ezek n<m is őriznék meg a csallóközi aranymosás emlékét, örök emléket állított ennek Komárom halhatatlan szülöttje, Jókai Mór az ő örökbecsű műveiben álljunk meg egg pillanatra a rohanó idő forgatagában. Egy évforduló, Gutenberg halálának beköszöntése miaden olvasni szerető, tollat forgató ember lelkét szoDgások töltik be. Gutenberg egy ilyen szeszélyes februári napon mondott buesut e földi siralom völgynek. Egy percre álljunk meg. Akik hozzászoktak ahhoz, hogy delben leirott szavaikat dé'után már ezer és ezer példányban sokszorosítva az utcán árulják, emlékezzenek meg a mai napon Gutenbergről. S emlékezzenek meg azok is, akik nagy kiváncsisággal és mohó érdeklődéssel esnek neki a nyomtatott betűk fekete erdejének, — az olvasók is. Ma újság nélkül el sem lehet képzelni az életet. Pedig alig falezer éve még hire-hamra se volt. A könyveset, h* ugyan annak lehet őket nevezni, a barátok Írták ludtollal, kolostorokban körmölgetve. A kis képeket lassn munkával vésték fába, s onnan dörzsölték rá bajlódva, nehézkesen a papírra. Még eak elképzelni is nehéz, micsoda mnnka lehetett akkor egy biblia-oldal-
