Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)

1925-02-19 / 22. szám

1926. február 19.

Komáromi Lapok“

3. oldal.

Hu úszott Hifim szoii este.

Ké>5 szavunkat meghallgatta Komárom lelkes közönsége. Dj hiszen nem is kellett nagyon kérnünk, csuk a jelszót kellett kiadnunk, hogy szerdán este városunk nagynevű fia születésének századik évfordulóján vi ágitsnk ki ablakainkat. E kivilágított ablakok hirdették a mi büszkeségünket, kegyeletünket és bálánkat, hogy a Mind nbaió a mi városunkat tüntette ki xzzal, hogy itt született a nagy mesemondó, Jókai Mór.

A kimondott jelszó, hogy világítsuk ki ablakainkat, futótűzként terjedt ei a városban és nemes versengés indult m-g az ablakok felderítésében és kivilágitása körül.

És h^t óra előtt már itt is, ott is kezdtek megvilágosodni az ablakok. Hat óra alig múlt el és fényárban úszott az egész ünneplő Komárom.

A kivilágított ablak soroktól övezett utcákon több ezer ember sétáit fel és alá. Komárom külső képe, utcai forgalma finn pi köntöst öltött. Az embersokaság föl és alá bulámzó tömegéből jókedv, ksc*sás hangjai szűrődtek ki, jelezvén, hogy örömünnepe van ma Komáromnak.

Az embersokaság gyönyörködve szfm’élte a szebbnél szebb kirakatokat és a feldíszített ablakokat. Küönösen szép volt a KUpkatér, & teret övezö emeletes hazak kivilágított ablaksorai, megkapó látványt nyújtó tak. Külö nősen szép volt a városháza hatalmas nagy épületén a sok sok kivilágított ablak A varosháza bejáratánál egy fénylő csillag volt elhelyezve apró kis gázlángokból. A bejárat baloldalon pedig J monogram volt elhelyezve, amely-k ig»n szép látványt nyftj'ottak.

Gyönyörű volt a Kultú palota, amelynek egyik emeleti ablakából megk pö látvány tárolt a szemlélők elé. Bereez Gyula ip-rművé* szünk pompásan sikerű t Jókai hatalmas mellszobra mosolygott le a járókelőkre, sok sok lobogó lángtól körülvéve.

Legtöbb kirakat es ablak szintén Ber-cz mester kisebb Jókai mellszobrával volt díszítve. Nagyon szép volt a Komáromi Lapok kiadóhivatalának kirakata, amely előtt állandóan nagy tömeg tolongott.

Sí ép látványt nyújtott a bencés székház, a főgimnázium kivilágított ablakaival.

Késő estig hn lamzott az ünnep ö Komárom utcáin az ünneplő közönség.

A kivilágított ablaksorok, az utcán hullámzó tömeg mind azt bizonyították, hogy Komárom büszke önérzettel tudta a nagy nap jelentőségét.

Az ablakok lángjai lassanként kialudtak, de Jókai iránti szeretetünk örök mécsese nem fog bhludni.

Komáromtól—J af f áig.

Irta: Darida Zoltán.

(Folytatás és vége.)

Kiszállás után csoportosan várakoztunk orvosi- és útlevélvizsgálatra. A parton kiváncsiak tömege állott, szemlélgetve az újonnan érkezetteket. Egyszer csak fölkiált közülök valaki:

— Jöttek-e magyarok ?

— Jöttünk — kiáltottuk vissza hárman is teletorokkal, boldogan. Nagyon megörültünk, hogy már vannak itt a mi fajtánkból, de ők talán még jobban megörvendezek, mint mi

A formalitások elintézése után, a Vád há Cirim vendégei voltunk, hogy kellemes le- ' gyen első benyomásunk Erec Izráelben A lakoma két csésze teából és lekváros kenyérből állott, mig dessert gyanánt egy üdvözlő héberbeszédet tálaltak fel, amiből én igazán nem élveztem semmit. Azonban konstatáltam a történtekből, hogy nagyon szegény kis országba jöttünk.

Uj barátaink (a magyarok), akik már ismerősek voltak a helyzettel, mindenféle jótanácsokkal láttak el bennünket s igy minden fórumnál utitársaínk előtt jártunk, egy szamárfejjel. Jaffa arablakta részén, az Adzsamin levő Bét-Chlauo-ban nyerünk elhelyezést, szintén a Vád- há Cirim vendégszeretetéből. Keskeny ut vezetett a kikötőből a szerájig, mely csak gyalog vagy tevével járható, onnan meg a látványos Adzsami vitt lakhelyünkig. Az alacsony, lapos tetejű házak, néhol romszerű omladozó piszkos falak, az utcán folyó kereskedelmi élet tarka-barkasága, a hangzürzavar, a népviselet, a szokások mind-mind uj látványokat, érdekességeket rejtettek magukban, a még Alexandriánál is keletibb színezetű jaffai élet, mely csak néhány hölgytársunknak nem tetszett, már az első pillanatban sem.

Délután, mikor már rendbehoztuk magunkat annyira, hogy ismét kultúremberek gyanánt jélenhettünk meg, sétára indultunk körülnézni azon a földön, ahol ezután élni fogunk. Társaim legnagyobb része álmélkodott, tetszettek nékik a keleti dolgok. Én meg uj magyar barátaimmal beszélgettem, a helyzetről, elhelyezkedési lehetőségről. Kérdéseimre csak szórványosan, néha kitérően feleltek, oly benyomást keltve ezzel, mintha nem mernék kimondani a valóságot. Némelyik arcán keserű, lemondó vonás jelent meg, mint akinek csordultig van a lelke, de nem akarja panaszra nyitni száját, nehogy megroatsa, megkeserítse érkezésünknek az első óráját is.

És ép ezen keserű vonások pillanatok alatt reflektorszerüen megvilágították előttem a helyzetet, melyet még nem ismertem, de a baljóslatú jövő kilátásait annál mélyebben átéreztem. Tudatára ébredtem, hogy ott is küzdés van, kegyetlen harc a létért; az idegen szellemű arabság között, a világ minden tájáról összejött zsidóságban, az egyén csak a mindennapi falat kenyérért küzd, hogy ott ilymódon, mint zsidó élhessen.

Valami tompa moraj vonult végig lelke men, mint mikor az éhező álmából fölriad és újra éhségre ébredett. De mi lesz én velem ?

Engem nem fütenek azok az érzések, melyekből ők mindennap lelkierőt birnak meríteni a küzdelemhez; az én szivemet nem bírja annyira átizzasztani a cionizmus eszméje, hogy vezércsillagként kövessem, megtagadva önmagámban az egyén élni akarását. Engem a végzet (és Trianon) sodort ide, a nyugalom utáni vágy hozott, élni békés munkásságban, elvonultam szeretetbe: mint ember.

Itt meg újra harc van az idegen szellemű áramlatban és nagy, nagy egyedüllét. Mintha sivatagban lettem volna s arcom csapdosná a finom homok, hogy ne láthassák és mégis akkor ébredtem.

Megvilágosodott előttem, hogy ma nincs sehol béke, nincs sehol nyugalom. Nyomor és szenvedés uralkodik mindenütt, fájdalom szü- I letik a lelkek mélyén és könnytől ázott szem! mel szoptatják az anyák kis gyermekeiket. Jaj és panasz kél az ajkakon, ez kering delejes erővel az emberiség közölt és a fájdalom mint végtelen tenger terül el a földtekén Nincs szeretet, nincs megértés sehol — bizony, csúnya az élet.

Megrendülve eszméltem, hogy bárhová is menjünk, a fáfum követni fog, mert csak a föld más helyén járunk, mig szomorú bus lelkünk megmarad. Távolba révedezett a szem, elillant a keleti varázs, csak a valóság maradt:

zúgva, sikongva, lihegve, durván, vadul.

*

Este néhányan, magyarok, a Bét Chaluc tetejére mentünk beszélgetni, önmagunkba lenni egyedül Előttünk a félhomályban Jaffa sivár, nyomasztó tája terült el, lapos tetejű házainak egybeolvadó körvonalaival s úgy tűnve fel, mint ahonnan hiányzik a lélek, ahol csak a bűn és az alattomosság él. Távolabb a hold ezüs- I tös sugaraiban fürdött a tenger, halk mormolással duruzsolva; föl-fölcsillant néha keble, mint a vágy a szépasszony szemén, majd elsimult újra, lágyan, halk sóhajjal.

Egyik társunk kuruc nótákat tárogatózott s a bánatos hangok szétusztak az est csendjében. Az ősi dalok megragadták a lelket... szólt a panaszos múlt. . . lehajoltak a fejek . ..

sirt a magyar lélek. A szemekben méla bánat ült, a szivek fájdalmat sugárzottak . .. sóhaj, ként ment haza a gondolat: maradjatok otthon — ragaszkodjatok az anyai röghöz és ne menjetek idegenbe.

Egyre ömlött a hang a tárogató szájból ... A Kossuth-nóta édes-bus dallamát vitte az esti szellő és vitte a lelkünk messze messze, tengeren túlra, haza, az ős Iszter partjaihoz, alacsony házakba, magyar szivekhez, magyar lelkekhez — közös fohász gyanánt.

Meghallottátok ?

Az olvasó.

Az olvasót sokszor halljuk emlegetni kiadóktól, kritikusoktól; sokszor képzeljük maguuk elé k-dvüuk és h&nguUtunk szerint, hol ebédatáai pipázó mellett, hol a vasúti fülkében, hol agyában végigfeküdve, hol virágos mezőn nézelődve és könyvet lapozva; sőt szoktunk közvetlenül magú ik is hozzáfordulni s ösztönös hízelgéssel rendszerint gyöngéd jelzőt kanyiritunk nave elé, amikor megszólítjuk, de ritkán jut eszüukbe, hogy a mélyére nézzünk annak, mit is jelent az a titokzatos, sorsdöntő, szeszé yes, nyilván létező és mégis megfoghatatlan fogalom, amelyet olvasónak, k dves olvasónak, vagy egyáltalában olvasóközönségnek kereszteltünk el.

Pedig talán sohasem volt olyan fontos, mint épen ma, hogy egy kissé tisztában legyünk az Olvasóval, kiismerjük igényeit, bensőséges kapcsolatokat teremtsünk vele és magyar műveltségűnk kiépítésében közös teremtő munkába vonjuk. Hol keressük azonban az olvadót? Vájjon, ha agyéi ként kiké dezzük olvasóinkat, eljutuuk-a egy olyan eredményhez, amely biztos vezérfonalul szolgálhat az irodalom és újságírás műv«lőin°k? Aligha. Ahány embert megkérdezünk, annyiféle véleményt, kritikát, elítélést és elism rést kapunk, úgyhogy a vég n nemhogy tisztábban látunk, haa m még a reményt is elveszi jük arra, hogy az olvasó szfinkszét valaha is megoldjuk.

Az olvasó mibenlétéről legkevésbé tud nekünk felvilágosítást adui maga az olvasó. Mert egy olvadó csak a maga nevében beszél, az olvasó azonban több mint az olvasók tömege: az olvasó in ajdonképpen kü ön él-.tét élő erkölcsi lény, amelynek megvannak a maga sajátos lelki törvény«! és különleges jellemvonásai. Ezt a sajátságos szociológiái tünetet a I gjobbau úgy érhetjük meg, hogyha a színhazak nézőközönségére gondolunk. A nézőközönség nem ennyi m-g ennyi arisztokratának, polgárnak és munkásnak, ennyi meg ennyi okos, buta, közömbös, lelkesülő, hidegvérű vagy vérmes embero k a gyülekezet«, hanem egy te jesen evylalkü ö<szh ngban összeforrt erkölcsi lény, sun ynék lelki összetétele ugyan országok, korok, színházak íz-rint esetleg változik, da az egyenek f lé emelkedő különleges szociális egysége mindig ugyanaz marad. „Gyújts össze ÖL*záz zs nit egy nézőtérre — mondja valamelyik francia iró — s m-gkapod egy átlagos házmester pszichéjét“ Hí gúuyos éllel is, de az igazságra tapint ez a m-gálíapitá», mert rávilágít a tömegiélekben feloldódott egyéni sajátosságokra és értékekre, rámutat a közösség, bármilyen közösség erkölcsi életére és különálló löryényere.

V lahogy az olvasóközönséggel is úgy vagyunk, mint a nézőközönséggel. Az olvasó egyéneket egy lelki átváltozás átalakítja olva-