Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-02-10 / 18. szám
*. oldal. „Komáromi Lapot“ I» 5 február 10. Szabadoktatási előadás a kultúrpalota emeleti színháztermében 1925. febr. 15-én, vasárnap délután 5 órai kezdettel Dr. Bognár Cecil egyetemi na. tanár Jókai lélekrajza cimmel tart előadást. Szerepel még: Revainé Braun Elza, aki Petőfi és Vörösmarty verseket szav&l. Belépődíj nincs, ciak kiadásai fedezésére kér minden látogatótól tetszés szerinii, önkéntes adományokat a Jókai Egyesület. Komáromtól—J alfáig. Irta: Darida Zoltán. (Folytatás.) A hajóorrnál a karfán áthajolva sokáigbámultam a hajó által széthasított viz tarajosodó, majd elkerülő folytonos hullámait. Mindig ugyanaz, mégis mindig uj és szép. Néha delfinek mutatkoztak, vidáman ki-kiszökve a vízből, majd kergető játékot folytattak egymással, hol eltűnve, meg ismét fölbukkanva. A távolban lassan sötét vonallá olvadt a part, várossal, heggyel egyetemben. Betelve a tájjal, sétálgatni kezdtem, figyelve utitársaimat, akikkel a sors a jövőben összekapcsol. Már említettem tagozódásukat, de az őket elválasztó mély űrt csak ezután vettem kellően figyelembe. A Galíciából, Lengyelországból jött vallásosak gyűlölettel néztek nyugati hittársaikra. Ezek reggel megalkották minyen-jüket (tiz férfi együttes imádkozása), felrakták a tfilemet s mondták érzés nélkül, szokásból a héber imákat, melyből egy része nem értett semmit, mivel nem bírták a nyelvet. Maradiak voltak ruházat, szokás, erkölcsi nézet tekintetében Részükre a világ fejlődése megállt a Talmud lezárásával. Lenéztek mindent, ami fölfogásukkal nem egyezett; csak az ő nézetüket tartották igaznak, mert mint isten kiválasztott népéé, csak az lehet helyes. Mindenesetre tudtak idézetet „hisz ez már megvan írva“ s részükre nem volt uj a nap alatt. Ami a Tórán, Misnán, Talmudon és egyéb vallási dolgokkal foglalkozó müveiken kívül esett, részükre nem létezett, sőt tilos volt tanulniok. Első pillanatra érezni lehetett moráljuk másminőségét, de az távol állt a Biblia és Talmud szellemétől. Szőrszálhasogató pontossággal megtették a vallás által előirt dogmákat, ennyi volt az egész. Egy részük egész nap tanult, sőt amennyire lehetett, még éjjel is, mintha csak azért teremtődtek volna, hogy a bibliával foglalkozzanak. A nagy vallásosság dacára is kapzsiak, önérzetnélküliek voltak, akik egyenesen adományokra pályáztak, mert hisz egész nap tanultak s igy őket az jogosan megilleti. A kapott dolgokért, szerintük nem jár köszönet, mert adni, a másiknak kötelessége volt, sőt tartsa szerencsének, hogy jótéteményt gyakorolhatott. Kaftánban, kalapban mosakodtak, mert szerintük tiszteletlenség Isten előtt hajadonfőt lenni. Mikor ima, vagy evés előtt kezet mostak, melyet néha a kaftánban töröltek meg, szinte szemrehányásnak vettem szájukból az áldást. „Dicsértessék a mi Urunk Istenünk, aki megparancsoltad, hogy mosdjunk.“ Ezen léleknélküli szokásokkal és múmia nézetekkel szemben, mint a tenger habjából kikelt Vénus, oly üdén, szépen állt a„ másik csoport önérzete, jelleme, kultúrája. Ok már nem a vallás keretei között látták a zsidóságot, hanem azon túl, a nemzetnél. Nem mormolták monotonon a zsoltárokat, azonban _hitűk a lelkűkbe volt Írva: emberszeretet. Önérzetükben megsértett kulturemberek voltak, akiknek fájt a zsidózás, a folytonos páríakénti kezelés, esetleg az antiszemita jóbarát sértő megjegyzése: „Te más vagy..." Lelkűkben fölgyülemlett az évszázadokon át eltűrt szenvedés és keserűség és mentek vissza az Alteneuland-ba, fölépíteni Ciont, hogy legyen otthonuk, menedékhelyük, ahol nem bántják, üldözik őket, csak azért, mert zsidók. Vitte őket a szabadság utáni vágy és az, hogy nyugodtan, minden társadalmi előítélet nélkül mondhatták : zsidó vagyok. Odahagyták szülőföldjüket, existenciájukaí, tanulmányaikat s mentek Palestinába azon tudattal, hogy követ fognak törni, utat építeni, földet művelni: dolgozni. Nem tudtam megtalálni köztük az oly sokat emlegetett közös zsidóvonást se Mindenikben benne élt azon nép géniusza, mely között felnőtt, magukban hordozva annak jó és rossz tulajdonságait. Csak az üldözöttség tudata, a cionizmus hite és a kultúra kovácsolta őket együvé. Különböző szokás és érzésviláguk rám azon benyomást tette, hogy minden nép zsidósága olyan, amilyen a nép maga. A hajóárbochoz támaszkodva, elgondolkoztam a problémákon. Körülöttem maszatos galíciai gyerekek hancuroztak. Az elsőosztályon megszólalt a zongora, Schubert egy kedves dalát játszotta valaki Közben biborköntösben jött az est. Ég és víz mindenütt. A hanyatló nap aranysárgás fényözönét fölváltotta a bibor, égő tűz piros s végig ömlött a ringó habok fölött. A tűzkorong elveszhette vakító fényét, melegét és kihűlve méltóságteljesen sülyedt a tenger hullámaiba, égveragyogó sávot hagyva maga után az ég peremén. Észrevétlenül suhant az alkony, lilaszinü ruhájában, maga után vonva láthatatlanul folytonosabban szürkésedő fátyolát. A zöldes tenger, ónszinű átmenetből, feketeszürkévé vált s az esti szellő fölbodrozta sima hullámait. Egymásután gyuítak ki a csillag szemek, a távolban pedig föltűntek Velence partjának elmosódó körvonalai. Gyenge holdfénynél kötött ki hajónk. A parton pár emelődarú ágaskodott s nehány villanylámpa szórta szomorú, bágyadt fényét. A tengeren pár csónak siklott tova és unalmasan pislogtak át, a szomszéd part lámpái. A hajóközeibe egy-egy jobbkedvű kurjantás hallatszott, egyébként csend honolt. Álmos tunyaság terült végig a városon, amint a hajóról kivehettem. Valami csalódás félét éreztem; másnak képzeltem Velencét. Pezsgő életűnek, diszkrét susogónak, ahol a csók csattanását elnyeli a gondolás szerelmes éneke. Igaz, január volt, de azért mégis, legalább egy szerelmes pár mutatkozhatott volna. De sehol semmi . . . Másnap, már kora reggel indultam, a város megtekintésére. Unalmas egyhangúság, ódon szürkeség fogadott. Az uccák helyett csatorna, kocsik helyett csónakok. Újra elhatalmasodott tegnap esti érzésem. De később, mikor a felkelő nap rózsás színbe vonta a várost, a fény végig ömlött a tükörsima viz felett, különös megvilágításba helyezve az épületeket, szobrokat, más hatást kezdett rám gyakorolni. Szebb részek felé is értem s mindig újabb és csodásnál csodásabb festői képek tűntek elém. Pompás palotái a múlt dicsőségéről regéltek; patinás kövei közül kiáradt a múlt idők romantikus szelleme. A csodás művészet remek képei megbfivöltek; a csónak csendesen siklott s úgy tűnt föl, mint a varázs hajón való utazás, álom városban. Nem registráítam mit érzek, mert az lehetetlen is lett volna. Velence hangulata uralkodott rajtam, nem én azon. Szerettem volna megfogni a pillanatot, hogy el ne szálljon. Úgy tűnt föl, mintha ott mindig boldogok és gondtalanok lennének az emberek. Egész nap csónakon ültem, evezve uccáról uccára, megfeledkezve mindenről. De a sok csodás szépséget leirni nem lehet. Velencét látni kell és aki látta, sose tudja elfelejteni. Fájó érzéssel szálltam a késő estéli órákban hajónkra. Rosszul esett, hogy csak egy napot tölthettem itt. Egy nap és Velence! Azóta mindig vissza vágyom, ott élni, legalább egy ideig, gondtalanul boldogan. Belemerülni a varázsos hangulatokba s hallgatni az összesség susogó, andalító muzsikáját. Másnap hajnalban hagyta el hajónk Velencét, Dalmácia felé véve irányát. Indulásunknál hűvös szél fujdogált s a tengeren fehértarajú hullámok bodrozodtak. A nyílt vizen, a szél mindjobban erősbödött, élesen fütyölt az árboc kötelek között, s dühöngve mozgatta a tengert. Délután, már négy-öt méter magas hullámok rohantak tova, tajtékózva, oldaluk bevonva hab erezettel. Mözgó dombvidékből állt az Adria. A hajóorrnál állva, előre tekintve, néha tiz méter magasnak tűntek föl a hullámhegyek, a hullámvölgyből számítva. Széditőnek látszott közeledésük, mintha elakarták volna temetni bennünket. Rettenetes erővel zúdultak a hajónak, fölnyulva majd a korlátökig, beleütődve a vasmacskába s bőségesen freccsentek a fedélzetre a vizcseppek. FélőSen gyönyörű volt. A hajó ingott, eiőré-hátra és a Hátsó végen állva úgy tűni föl, mintha azonrtal belesülyednék hajóstól a hullámokba. És a vihar egyre erősbödött. Már nénfély nagyobb hullám fölcsapott az előfedélzetre, végig mosva azt. A hájóingás természetes következményekép jött a tengeri betegség. Mindenfelé elalélt emberek feküdtek, nyögve, sóhajtva, mely az egyébb következmények miatt undor tó volt. A hajósokon kivül, négyen-öten, köztünk egy pójásbaba, álltuk vitézül a vihart, mely egész éjszakán át tartott. (Folyt, köv.) Nem kell a fővárosba menni!! f mikor POLLAK JULISKA utódánál Komáromban, Nádor-u. II. sz. olcsóbban beszerezhetők a legújabb és kényelmes gumtni és halcsontnélküli hasfüzők és melltartók — orvosi rendeletre is. — Bőrkeztyűk nagy raktára! — Keztyűk tisztítása és javítása! — Selyem és flór— harisnyák nagy választékban i — 52 ü Farsangi naptár. (Mulatságok, előadások) Február 14. A Komáromi Jóbarát Kerékpárkor bolond , estélye. Február 15. Kát. Énekkar dalestélye a kultúrpalotában. A rokkantak bálja a Vigadóban. Február 21. A dohánygyári alkalmazottak bálja. Aranyember előadása a kulturp. Február 22. Jókai Bál a kultúrpalotában. Február 24. A K F. C. jelmezbálja a Vigadóban. Február 28. A festőiparosok bálja. Március 1. Cigánybál a Vigadóban. Míg — Jókai ünnepi isteni tisztelet az izr. templomban. A Komaromi izraelita hitközség f. hó 20-án délután 5 óra 15 perckor tartja a Jókai centennárium ünnepi istentiszteletét. Az ünnepi beszédet Krausz Mór rabbi tartja; ez istentiszteleten az egyházi énekkar is közreműködik. A képviselőtestület határozatából ez ünnepélyen a zsidó tanulóifjúság teljes számban rósztvesz. Ugyanezen alkalomból a hitközség elöljárósága elrendelte, hogy a hitközség tulajdonát képí2Ő házban, melyben Jókai Mór született, a „Jókai emléktáblát“ örökzöld babér keretbe foglalják. — Eiöadás a kultúrpalotában. Nagy száma és díszes közönség hallgatta végig vasárnap d. a. a Jókai Egyesület IV. szabadoktatási előadását, amelyen először mutatkozott be a komáromi közönségnek Cziczka Angela, a neves zongoraművésznő és zeneszerző, aki már sok értékes müvei gazdagította a zeneirodalmat. A kiváló művésznőt meleg szeretettel fogadta a müértő közönség, amelyet nagy művészetével egészen megbóditott. A nagysikerű zongorajátékot, amelyet alább ismertetünk részletesen, dr. Hajdú Lukács, bencés főgimnáziumunk e nagy tudása, rokonszenves tanára előzte meg tőle megszokott lebilincselő, a közönség éber figyelmét mindvégig lekötő, szivet, lelket magával ragadó lelkes előadása. A magyar nemzet története Jókai regényeiben cimmel tartotta meg maradandó beosü előadását, amelynek során végigvezetett bennünket Jókai történelmi tárgyú regényei, novellái, színmüvei kapcsán a magyar nemzet törtéuetón az otsszi ingoványoktói egész napjainkig. Előadása, hol a szivünkbe markolt és
