Komáromi Lapok, 1925. január-június (46. évfolyam, 1-78. szám)
1925-01-03 / 2. szám
6. i*Mn| Kern ái woi l*p*k 5 január 3 Weil Miklós dr. a bécsi ortopédklinika (Lorenztanár) volt ortopédoperatőrje testegyenészeti intézete Biafitlavi. Védcilip-it Sí. a. alatt. Rendelés: libelgörblllések, 0- és X lábak, veleszületett csipőfica- j modis, befelécsavart u. n. dongalábak, bénulások utáni 1 elferdülések, láb* és kézfájdalmak, csont- ék izületi 1 megbetegedések, friss és rosszul gyógyult csonttörések, lúdtalp stb. eseteiben. Gyógytorna rossz testtartási), valamint egésaséges gyermekek számára is, individualizálva (egyenkénti és esoportkezelés). Ortopéd apparátusok, gipszkötések és bandázsok készítése, műtéti kezelés, villamos kezelés, diatermia, kvarcfény (mesterséges magaslati napfény), hőlég és arsonval kezelés. 563 Rrndalő órák: d. o. 10—I2 ig, d. u. 3—5-lg. Telefoni 25—96. Jókai Mór. Irta: Herczeg Ferenc. (Folyt, és vége.) Egyszer, hatvannyolc esztendős korában, talán mert mégis gondolkozóba ejtették az ilyenféle kritikus megjegyzések: mellőzve a romantikus hatáskeltés minden fogását, szigorú önfegyelemmel és a művészet puritán eszközeivel, megírta elbeszélő irodalmunk egyik büszkeségét: A sárga rózsát. Jókai összekötözött szárnyakkal is tudott repülni. Midőn azonban mérget kever és végrendeletet hamisit, midőn álarcosán oson végig földalatti folyosókon és titán kézzel fékezi meg a természet lázongó erőit, midőn az ő csigaorrú kis gabonahajóját Scyllák és Charybdisek között kormányozza el: az olvasó akkor is áhitatos izgalommal követheti útjait, mert Jókai a szenzáció mellé annyi művészetet, a kaland mellé annyi életigazságot, a mese mellé annyi emberi érzést ad, oly plasztikusan festi az embert és a természetet, oly ellenállhatatlan irói szeretetméltósággal tereli érdeklődésünket a hősei felé, hogy végül már nemcsak a regény olvasóinak, hanem valósággal a regény szereplőinek érezzük magunkat. j A meséje olykor úgy kalandozik és csa- , pong, mint a harkály a bükkfaerdőben. De az olvasó ritkán bánja meg, ha követi szeszélyes utjain, mert ahová vezet, ott kincs, vagy legalább is virág terem. Jókai-féle virág, amelynek kelyhében gyémánt-harmat csillog, mese- j virág, amely hárfázik, ha süt a nap és zokog, ha jön az őszi hervadás. Az osztályozók és skatulyázók, akik min- j den irodalmi jelenség számára rekeszt tartanak készen, Jókait olykor együtt emlegették korának nyugateurópai, főleg francia regénygyárosaival. Bár Jókai irói külsőségeiben soha sem zárkózott el a nyugateurópai divatok elől, az ő lelki rokonait még sem a nyugaton, hanem a me- l sék keleti őshazájában kereshetnők. A francia és a német regénygyárosok rossz társaságától megóvta őt tündöklő képzelete és istenadta humora. A humora fölényesen fatalisztikus, olykor enyhén borongó, gyakran ! merész és csípős, de mindig ellenállhatatlanul szeretetreméltó. Ez az irói adománya a néplélek mélységeiből áradt feléje. Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk, hogy soha senki sem ismerte, szerette, értette és érezte át jobban népünket, mint Jókai Mór. Az ő parasztjai, a komor méltóságú alföldi gazdától a furfangos ' székelyig, az urasági hajdútól a pusztai haramiáig, még torzképeíkben is mindig igazak. Jókai humora csillogó, puha aranybrokát- , ként borul rá mindenre, eltakarja az élet szenynyét és szakadásait, letompitja a szögleteket, széppé, meleggé és otthoniassá teszi a világot. Az aranyember-ből találomra idézem a következő sorokat. Nem a legmulatságosabbak, de Jókaira nézve fölötte jellemzők: .A sócsempészetnek volt ott divatja.“ (Az Aldunán.) „Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint: a török partról visszahozta azt a csempész s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, aa állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem, aki legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védekezésére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állitá be, puskával, hogy a határ fölött Őrködjenek. Minden falu adott határőrö>• két s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak az iránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai épen az őrségen vannak, annak a falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal . . .“ Francia vagy német iró igy sohasem Írhatta volna meg ezeket a sorokat. A bagdadi vagy a damaszkuszi mesemondó inkább elmondhatta volna. A fölényes alázatosság az élettel szemben, a derűs fatalizmus, amely meghajol, de fentartja magának a jogot, hogy moso’yogjon, félig-meddig már keleti vonás. Jókai ott áll a Kelet és a Nyugat összefolyásánál, pontosan azon a helyen, ahol az évszázadok óta egymással szembe jövő áramlásokban összekeveredett a magyar vérmérséklet és a magyar észjárás. Ezért is annyira magyar. A nyelvében is egyesíteni igyekezett a keleti erőt és pompát a nyugati finomsággal és előkelőséggel. Nagy és Őrös dicsősége marad a művészi ötvösmunka, melyet az irodalmi magyar nyelvvel végzett. Hogy a nemrégiben még oly érdes és nehézkes nyelv zengzetessé, erőteljessé, csillogóvá és olyan hajlékonnyá lett, mint a nemes keleti acélpenge; hogy a szónoki lendületnek, a könnyed társalgásnak, a szaktudományok szövevényes meghatározásainak, az üzleti forgalomnak és körmönfont költői hatásoknak egyaránt alkalmas és pompás szerszáma: azt nem kis részben az edző és csiszoló munkának köszönhetjük, amelyen a magyar nyelv Jókai költészetének tüzében keresztül ment. Minden csepp vérében, minden lélekzetvételében magyar iró volt. Nem programmszerüen, hanem mivel tehetségének és vérmérsékletének vegyi alkatánál fogva más nem lehetett. Alapjában véve mindennel rokonságot tartott és mindenhez vonzódon, ami magyar volt; ahhoz is, amit bajnak és veszedelemnek ismert föl a nemzet életében és ami ellen a jövő érdekében hadat viselt. Senki sem ostorozta elszántabban a régi, rendi Magyarországot, mint ő ás senki sem állított annak az immár letűnt világnak szebb és maradandóbb emléket, mint ő. Jókainak van egy fantasztikus elbeszélése — amely egyébként nem tartozik legsikerültebb alkotásai közé — a cime : Álmodád, Rege az özönvíz előtti korból. Álmodád a neve Noé apó legifjabb és legkedvesebb unokaleányának: A költő elbeszéli, hogy a tündöklő szépségű leány meg akar fürödni egy kis tóban. „Az a tó pedig“ — szól az elbeszélés — „nem viz volt, hanem a titokteljes hegyikristály cseppfolyós korában. Még most kovasavas olvadék; de ha csak egy légbőt leesett szitakötő is hull is belé, abban a percben, egyszerre kristállyá is tömörül . . .“ Egy pillanatra megnyílik előttünk Jókai fantáziájának izzó kohója. A költő egyszer talán egy borostyánkő darabot tartott a kezében, amelyben, valami őskori rovar volt bezárva. Talán szúnyog. Az ő nagyszerű képzelete megnagyitotta a szúnyogot, nem elefánttá, hanem szépséggé. Mert Álmodád körül is hirtelen megkeményedik a folyadék és ő be van zárva egy roppant nagy, átlátszó kristályprizmába. Szemei lehunyva, teste betakarva aranyveres hajával, kezei összetéve keblén. „Megkezdte hosszú álmát; hosszú utazását a napok napja felé.“ (A kristályba zárt szépség ötletével másutt is találkozunk még Jókainál.) Ami Noé bájos unokaleányával történt, azt cselekedte meg maga a költő a negyvennyolc előtti magyarsággal: bezárta művészetének óriási kristályprizmájába. Egy elmúlt világ igy utazik örök szépségben a „napok napja felé, mi pedig méla gyönyörűséggel szemléljük. Jókai mesemondó mohósága olimpusi szarkaként keringett az élet fölött és odalenn, Ha valami lényeset látott, arra lecsapott, azt fölkapta és fölvitte a felhőfészkébe. Nemcsak Rév-Komárom fölött hordott össze egy Köd- Komáromot, hanem egész délibábos Magyarország Is keletkezett a magasságban. 0 mindenhová elszállott, ahol prédát sejtett. Az Alföld szépségeit ép úgy tulajdonába vette, mint a Balaton gyöngykagylé színét; .j *v Erdély aranybányáit ép úgy kifosztotta, mint hegyeit feketegyémáht-telepeit. 0 ott volt | a nagyurak klubjaiban, a delnők boudárjaiban, ott a betyárénektől hangos csárdákban; ő j együtt mulatozott a honfoglaló ősökkel és 1 együtt busult a kurucokkal, együtt toborozott a vörössapkásokkal; ő leereszkedett a föld méhébe és saját szerkezetű gépén fölemelkedett a felhők fölé; ő elsőnek nyomult fel az Északi-sarkra, karavánokat kalauzolt a homokpasztában, végigbarangolta az afrikai őserdőket, elkalandozott messzi szigetekre, ahol szomjas kék ég ragyog a pálmafák fölött, ö visszament a múltba, a mastodonok, a saurusok korába és előre röpült a jövőbe, az emberi intellektus birodalmába. Nem eszelhetünk ki olyan kort és olyan helyet, ahol nem találkoznánk üstökös utjának sziporkázó nyomaival. Amit idegenből hozott: az ő kezében az is magyarrá lett. Ha Mikszáth Kálmán szerint a régi lőcsei városbirák vérének földszerző ereje volt, akkor Jókai tintájának is ilyen ereje volt. Uj alattvalókat, tartományokat, világrészeket és planétákat hódított a magyarságnak. Érdekes megfigyelnünk, hogyan bánik el Jókai idegen nemzetekkel. Az ő törökjeinek, vagy franciáinak van egy közös családi voná| suk, amely kedves rokonainkká avatja őket, ez | a vonás a magyar humor. Az ő törökjei bizony nem igaz oszmanlik, a párizsijai nem vérbeli franciák, de azért van bennük sok költői igazság, sőt néprajzi érték is, mert Jókai olyannak Írja le a törököt és a franciát, amilyennek a magyar ember ismeri és elképzeli. És ehhez végre is joga van, mert az irodalomban ép úgy, mint a nemzetközi politikában minden jog forrása a hatalom. És ebben az esetben a Hatalom Jókaié. Jókai költészete egy egész magyar világ. Ha valami uj özönvíz elnyelné a magyarságot, Jókai magyarsága még évszázadokon át folyí tatná magányos bárkaéletét a világ feje fölött. Ha most, 20 esztendővel a költő távozása ; és 100 esztendővel a születése után, újból — és talán némi kegyeletes aggodalommal a szivünkben — bemerészkedünk abba a tropikus őserdőbe, amellyel Jókai munkásságának eredményét leggyakrabban és legtalálóbban összehasonlítani szokás, akkor boldog megkönnyebbüléssel tapasztaljuk, hogy a múló idő alig is tett benne valami kárt. iu-ott talán megritkult a lombrostély, némely helyen talán bevilian . egy pár gyönge csemete vagy élősdi, amelyek í magját a lázas munka hevében, válogatás nélkül vetette el a nagy kertész, kiszáradt és ki- 1 veszett: de maga a fenséges erdó él, virul és [ pompázik, a fejünk felett örökzöld fáóriások zúgnak, mint egy óriás hárfa húrjai, a csodavirágok még nyitnak és illatoznak, a madarak ) még énekelnek, a pillangók még röpködnek. Távoli tisztásokon pedig aranykupolás márványtemplomok előtt, ismerŐ3, nemes és kedves emberpárok gyülekeznek: Jókai hősei, akik annyi édes boldogságot és annyi még édesebb bánatot okoztak a magyar olvasóközönség szivének. Jöhetnek idők, midőn az egyre változó napi ízlés rövid időre másfelé tereli a szórakozni és gyönyörködni vágyók útját, de bizonyos, hogy a divatok múlnak, de Jókai költészete megmarad, mint a magyar elbeszélő irodalom büszke ékessége és gazdagsága. Jókai Mórból semmi sem halt meg, csak a teste. Amit Petőfi Sándor ifjú barátságuk boldog és forró napjaiban irt hozzá, az ma is ráillik: T» állizott... csak ts... magadban... Téged le nem dűntheUanek. Ének az éji madarakhoz. Már az utca néptelen, — Megmozdulni rest. — Ráborítja végtelen Sátorát az est. Hepp, ti édes álmain, Útra véletek! Vágyaimnak szárnyain Elrepüljétek I Már elült az ócska zaj, — Ez nem érdekel. — Nektek ős-csodáival Terhes este keU.
