Komáromi Lapok, 1922. január-június (43. évfolyam, 1-77. szám)
1922-04-29 / 51. szám
4. oldal. «Komáromi Lapok« 1922. április 29. panaszjegyzőkönyveket az el nem intézi, vagy elintézi úgy, hogy a megvádolt állam kormányához küldi azokat. A válasz természetesen soha meg nem jön azokra. A népszövetségi tanács csak azokat a panaszokat tárgyalja, amelyeket valamelyik tagja is magáévá tett. Ugyan melyik népszövetségi tag fogja védelmébe venni akármelyik nemzeti kisebbséget is, midőn a vád egyik szövetséges társukra vonatkozik? A prágai konferencia, amelyet junius hóban tart a Ligák Missiója, már részletes tárgyalás alá veszi a beadott panaszokut s bár Prágában bizonyosan erősén handicappelve indul a csehszlovákiai kisebbségek delegátusa a szemben, az igazság szemét nem fogják bekötni tudni A külföld csak nehezen vesz tudomást arról a viszonyról, amelyek minden demokráciának, mert a cseh sajtó külföldi csatornái a mennyei boldogságot hatásos konsolidáció hazug fotográfiáit öntik a viszonyokat nem ismerő külföld lapjaiba. A kisebbségi védelemnek azzal a rendszerével. amelyet az entente és az egyes utódállamok között szerződések megengednek a sorok között, mi megelégedve nem lehetünk. Végre is nemzetek nem adásvétel tárgyai s jobb előbb rájönni arra, hoyy többet ér rólunk velünk megegyezni, mint akármilyen halom szerződésen az elégedetlenség, a tavaszok egyre gyarapodó fáját égig engedni nőni. Az árny, amit ez a fa terjeszt, igen elsötétíti a külföldnek szánt csehszlovák napot is. Hál linálusk man Bitói? Ruszinszkóban a tegnapi nappal a statáriummal együtt megszűnt a cenzúra s a fojtogató bilincs lehullt a szólásszabadságról. A sajtó visszanyerte igazi hivatását, a jogos kritika szabad véleménynyilvánítási jogát és nem jelzik többé üres, fehér hasábok a cenzor vörös ceruzájának a nyomát. Ruszinszkóban már megszűnt a cenzúra, — mi azonban még mindig nem írhatjuk meg a nekrológot róla. Szlovenszkóban még mindig nem szűnt meg, dacára annak, hogy a statárium megszűntével fentartását már semmiféle jogalap nem indokolja. A mi kezünket még mindig ő irányítja s megállítja, kiüti a tollat a kezünkből. Az igazság bátor akarásának határt szab és gátat vet — a gondolat szabad útja elé. Az államérdek nevében a közlemények egész sorozatát veti a papírkosárba, olyan közleményeket, — amelyek másutt nyomtatásban az államérdek minden sérelme nélkül megjelentek. Szinte úgy látszik néha, hogy statisztikára dolgozik — s a napi száz sornak, ha törik, ha szakad, meg kell lenni, Különösen mi, a komáromi sajtó munkásai érezzük erősen, hogy a cenzúra r, cm mér egyenlő mértékkel. Íme a legfrissebb példa erre. Szent- Ivány József rozsnyói beszédét az összes szlovenszkói lapok leközölték cenzúra törlés nélkül, de persze a mi lapunkban ezt nem engedte meg a cenzor és a beszéd végét, amit a Híradóból úgyis mindenki tud, törölte a cenzor. A cenzúra sohse tartozott a kedvelt intézmények közé. Gyűlölt volt mindenkor. Porkoláb, amely a szellemi rabságot jelenti s ütésre készen lesben áll örökké minden gondolat felett. A világháború kezdetének pillanatában született és nyolc esztendeje már, hogy ránkbéklyózta a bilincseit. Szabadulni akarunk végre tőle. Mi nélküle is meg fogjuk találni azokat a határokat, amelynél az állam igazi érdeke megállást parancsol. Mint ahogy eddig se mentünk túl sohasem rajta. Majd ha megszűnik a cenzúra, csak akkor fog kiderülni, milyen felesleges volt ily sokáig élnie. Gyűlölöm a magyart! (Nyilatkozat a csallóközaranyosi iskola szenzációjához) Húsvéti számunkban a fenti cim alatt egy cikket közöltünk, amely a csallóközaranyosi iskola szenzációt irta meg. Az eset hőse, egyik állami tanítónő erre nyilatkozott az egyik helyi lapban. Ugyanabban a lapban nyilatkozik ez esetre vonatkozólag Jezso Márton tanfelügyelő is. Hogy az egész szomorú ügyben tisztán lássunk, leközöljük Vizváry Vilmos csallóközaranyosi igazgatótanitó alábbi nyilatkozatát, amelyben úgy az illető tanítónő, mint a tanfelügyelőnek az ellene irányuló állításai ellen védekezik. A nyilatkozat igy szól: Fabuss Aranka csallóközaranyosi tanítónő történetét A Reggel 93. számában közölt „Egy magyar tnnitónő kálváriája“ cimü cikk olyan beállításban ismertette, mely a közvélemény köztük a szlovák dr. Krisztián, a szepesi német Cservenka, a bánáti német Kayer és a ruszin Vaskó, képviselték Magyarországot. Dr. Medinger Vilmos nagy figyelemmel hallgatott előadásában bőven kiterjedt azokra a sérelmekre, amely a Csehszlovákiában élő németséget érték és érik, amelyeket hiába tesznek szóvá odahaza, orvoslást nem kaphatnak. Mély benyomást keltett a hallgatóságban a tudósnak a svájci rendszere való hivatkozása, amelynek során egy oly föderáció hívének vallotta magát, amely minden nemzetiségnek egyforma kötelezettségekkel szemben egyforma jogokat is biztosíthat. A szepesi németek panaszait Cservenka adta elő, s részletesen ismertette a német iskolák bezárásával a németeket ért sérelmeket. Dr. Krisztián a pittsburgi szerződésre való hivatkozással a dualisztikus mintára szervezendő Csehszlovák államon belül Szlovenszkó autonómiáját követelte, s bebizonyította, hogy a szlovák a csehtől különböző nemzet. Vaskó, a ruszinok képviselője, kijelentette, hogy a magyar uralom alatt több ruszin hivatalnok volt alkalmazásban, mint a mai autonómiával csalogatott Ruszinszkóban. Szüllő Géza részletesen fejtegette, a szlovenszkói kisebbségek szomorú helyzetét. A beszédek kapcsán az értekezlet valamennyi tanúhoz beható kérdéseket intésett. Az ily módon összegyűjtött anyagok a kisebbségvédelmi bizottság egy, a prágai kongresszushoz terjesztendő jelentésben fogja összefoglalni, s annak hozzájárulása esetén a népszövetséghez is juttatja. Bár a konferenciáról csak szűkszavú értesítést kaphatott a világ, megállapíthatjuk, hogy a kisebbségek védelme terén a győztes entent vajmi keveset tett. Hiába kötöttek szerződéseket a négy vezérállamok a győzteseknél befogadott kisebb államok revolucionáris kormányaival, e szerződések a milliószámra uj államkeretekbe kényszeritett nemzeti kisebbségeket vajmi kevés védelembe részesítették Furcsa szerződés is az, amelyet két fél egy harmadikról kőt, ennek a harmadiknak a megkérdezése nélkül. Ugyanaz törént a kisebbség védelmi szerződéssel is, mint az összes békeszerződésekkel. Közönséges diktátorok ezek, amelyeknek nincs lelkűk, holt betűk, melyekből hiányzik a minden győzelem mellett is kötelező humánus és demokrata szellem. A védelmi entente-szerződések nem a nemzeti kisebbségeket védik, hanem védik az uj államokat, s védik a kisebbségek hátrányára. A hivatalos népszövetség elé terjesztett előbb ugyancsak melegen hívogatta, majd hevesen kapacitálta is. Jókai nem lehet ott, utánna pedig Beöthy következik, a megye nagy tudós szülöttje. A legelső műértő, onnan el nem maradhat! De Beöthy hajthatatlan maradt. — Nem megyek. Nem. Nem mehetek! Berzeviczy nem értette a dolgot. — Hogyne jöhetnél! De bizony jöhetsz 1 Miért is nem jönnél ? Miért ? Beöthy csak rázta a fejét. Aztán egyszer csak hamiskásan Berzeviczyre kacsintott. — Tudod, barátom... Olyan szép volt — — az a karzat! * Az Erzsébet-szigeti bájos vadonban nyaranta sok nagy és hírneves látogató megfordult. Berzeviczy Albert, Balogh Jenő, Kürthy Lajos, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc, Fejérpataky László is. Többnyire a Beöthy Zsolt szeptember negyediki születésnapját jöttek köszönteni. Takáts Sándor, a hírneves történettudós-piarista, ott lévő fejedelmi rózsakertészetéből mindennap friss bokrétát küldött át a Beöthy-család szép hölgyeinek. Máskülönben a hétköznapokat magunkban töltöttük; gyermekkori játszó- és iskolatársaival: Nagy Vilmos közjegyzővel, a kivel néha messzi országokban utazgatott is, aztán Konkoly-Thege Kálmánnal, aki a komáromi és szigeti domíniumot gondozta, meg Konkoly-Thege Bélával, akinek a kifogyhatatlan anekdotáin sokszor gyermekesen elmulatgatott. Nagyon szívesen vette le, szinte észre se véve a tudós komoly kothurnuszát és pajzánul tréfálgatott, óvatosan kerülve mindent, a mi a közöttünk tátongó roppant szeliemi distanciát eszünke juttathatná. Ezekből a mindennapi barátságos összejövetelekből fejlődött ki aztán szeptember hó negyediki születésnapjának helikoni ünnepe. A legelsőt 1906-ban tartottuk meg, szűk családi és baráti körben, a minek egyetlen írott emlékét, úgy hiszem, egyesegyedül magam őrzöm. Hevenyészett, plajbásszal írott okmányt, melyet az egész Beöthy-család aláirt, arról, hogy ennek a napnak az emlékére Beöthy Zsolt nekem egy Garcia-szivart adott, az utolsó példányai egyikét ennek az azóta kihalt szivardinasztiának, a minek a gyártását épp akkoriban szüntették meg. A fejedelmi szivart, bizony, az elröpült tizenhat esztendő viszontagságai nagyon megviselték; lesoványodott, összeszáradt, csak a sztaniolpapiros tartogatja össze, a mibe takargatom. De az állvány, a min pihen s a mibe vele az okmányt is rámázták, még hibátlan, ott van rajta a Nagy Vilmos közjegyzői hitelesítése is, holott ő már régen várja a hü barátját ott, a hová most csakugyan utána is ment. A következő helikoni ünnepekre évről-évre nagyobb és jelentősebb társaság gyülekezett össze. A legutolsó és legfényesebb már valóságos országos esemény volt 1913. szeptember 7-én, a mikor Jókai mellszobrát lepleztük le az Erzsébet-szigeti kertben, a hova azt maga Beöthy Zsolt állíttatta, mint a mesekirály legelső szobrát, a rózsák és aranyalmafák közé, díszes pergola alá, ami megvédje az idők és viharok kegyetlen kezétől. Ezen az ünnepen ott volt a családon és a megyebeli és városi előkelőségeken kívül Darányi Ignác, Szász Károly, Vargha Gyula, Kozma Andor, Fináczy Ernő, Beke Manó, Négyessy László, Láng Nándor, Gaál Károly, Wittmann Ferenc, Hegedűs István, Kürthy István, Ghyczy Dénes, Ferenczy Zoltán, Szinnyey József, Bódiss Jusztin, Mórocz Emílián, Gárdos Albert, Beöthy László, Schusny Henrik. Az ünnepi beszédet Sebestyén Gyula mondotta. A leleplezést követő ebéden, a villa előtt, a lombos fák árnyékában pazarul terített asztalok körül alig fértünk el. Salamonná aszszonyom, a leghíresebb komáromi haltudós főzte a halpaprikást és a túrós csuszát. Jókai gyönyörködve nézhette a saját maga apotheozisát, a pergola alól is, a menyországból is. Ilyeneket álmodhatott ő valaha, mikor a régi magyar világ patriarkális társaséletét rajzolgatta csodálatos meséiben. A lakoma mindvégig vidám volt, de mindvégig az ő halhatatlan szellemének szánt kegyeletes hódolat ünneplő hangulatával. A róla készült fotográfián, Jókai szobra mellett állva, ragyogó arccal ott mosolyog a Beöthy Zsolt életvidám, szép feje és sugár alakja. Most már nem mosolyog. Most már azt a szobrot is előbb összelövöldözték, azután ledöntötték, a kertet, a villát földulták. Úgy kettecskén sokszor keserűen föl is hánytogattuk ezt, de már akkor, mikor halála előtt egy héttel utolszor beszéltem vele, szóba se hoztuk. Könnyed hangon igyekeztem beszélni, nehogy észrevegye, hogy aggódunk az életéért. Mikor lázforró kezét utoljára megszorítottam, még ő kérdezte meg, hogy én hogy vagyok. — Rosszul — feleltem, — karácsony óta nagyon hanyatlik az erőm. Sovány kezével legyintett és fanyarul mosolygott. — Cseréljünk ... — szólt. — Hát cseréljünk 1 — feleltem. Apathikusan hátrahanyatlott és én csüggeteg szívvel távoztam el. Éreztem, hogy ez volt utolsó szava hozzám és utolsó találkozásunk is — itt. De legalább most már tudja, látja, hogy milyen szívesen cserélnék vele csakugyan I Hogy vele én is megtalálhatnám azt a fényt, amit itt hiába kerestünk, de amiben ő olyan rajongóan, olyan rendíthetetlenül bízott. A Szépségek csengő fényforrását, színes és örök napfényét, aminek ide, hozzánk, még egy-egy halovány sugara is csak véletlenül téved, hogy a kiváltságos lelkeket, a Beöthy Zsoltqk lelkét beragyogja.
