Komáromi Lapok, 1921. január-június (42. évfolyam, 1-52. szám)

1921-04-16 / 31. szám

1921. í pi ilis I ti.

„Komáromi Lapok*

8. oldal.

nak szégyenletesen gyatra tankönyveink. Valaki megkockáztatta, hogy Írjak hát én jobbakat. Hohó! Nekem van eiég dolgom, sokszor d kimerülésig. Aztán meg nekem jók a régi könyvek, melyek nagy választékban vannak. Akinek nem jók, írjon újakat, de jókat!

irodázás azonban van. És rendelkeznek ötletszerűen. Azt akarják pld., hogy a földmunkás gyermeke aratásig járjon iskolába, de karácsonykor két egész hétig lopja a napot és gyúrja a sarat, husvétkor iá annyi szünetet tartson, mint a városi iskolák gyermeke. Ezek és hasonló jók a tanonc államférfiak hebehurgya kísérletezései, vesszőparipák, melyekkel vissza keli vonulni. Közénk dobnak egy-egy ruhadarabot, mely nincs ránk szabva; bábeli zavart csinálnak, azután pedig cynikusan azt mondják, hogy olyant találtak-És hogy ne legyenek vizsgák! De a tanfelügyelő megengedned, hogy legyenek! No hát ez állami iskolákra vonatkozik. Náiunk ez a szabály : „A plébános-igazgató az évi nyilvános vizsgálatok idejét az egyházkerületi tanfelügyelővel egyetérlőleg megállap tja és erről az állami tanfelügyelőt értesíti “ (Rendszabályok, 150 §) — Mire valók a vizsgák? Hát mire való az aratás? Ugyebár az szükséges? Mire valók az aratási ünnepélyek? Ugy-e azok igen szépek, ha nem is okvetlen szükségesek. — Egy kis leánytól hallottam, hogy náluk már nincsenek vizsgák, csak általános ismétlések, nem is kell az anyagot úgy megtanulniok, mint akkor kellett, mikor vizsgákra kellett készülniük. No ez a kis csacska fején találta a szegei! — De — mondják — a vizsgák lélekölően unalmasak. Kiknek unalmasak? A szülőknek? Nem. A gyermekeknek? Nem. A tanítóknak?,De hiszen azoknak egész életen át nem szabad megunniok az iskolát 1 — Állítom, hogy csak kárára lelte ne a ta'nügynek a vizsgák megszűnése.

Ha az ember az efféléket kiszerkeszti, azt felelik, hogy majd a magyar tanítókat szólaltatják meg maguk melleit. Úgy? Tehát magyar flastrom keli? Vagy görögtüzet gyujtatnak maguknak? Talmi lesz az, kérem

A bevezetésben aposztrofált főszolgabíró úrtól pedig szabadjon a következőket alázatosan kérnem: Mint á járás fejé,, äpeíHikarágfgályoskodás helyett hasson oda, hogy az emberi lét minimális feltételeit, anyagiakat és szellemieket mindenki megkapja. Akkor beteljesül a zsolláros mondása: „Mivel kezeid munkáját eszed, boldog vagy és jói lesz dolgod.“ (Zsolt. 127. 2.) Akkor nem lesznek páriák és kenyéririgyek. A kis 'fészkek boldog lakói fütyülnek a cifra palotákra, de azt nem tűrik, hogy onnan lenézzék őket.

Jó, hogy az ujságcenzura nem a főszolgabíró urra, hanem edzettebb keblekre van bízva, melyék nem látnak rémet minden őszinte szóba. Mert -- méltóztassék elhinni — a mai viszonyok között sem társadalmi, sem népjóléti, sem gazdasági, sem kultu-ális szempontból nem »arthatjuk még magunkat nagyon boldogoknak.

Dr. Sz.

Két színtársulat

is jöhet városunkba. No lám! Milyen kulíurszerencse! A színház nélküli, a színház után áhítozó Komárom most egyszerre két színtársulat között választhat.

Örülnünk kellene ennek a kultúra bőségnek, ha nem tudnók a szomorú kulissza titkokat. Sajnos ezek a kulisszatitkok, világosan mutatják, hogy jogaink, kultúránk ellen milyen akna munkát indítottak a mi ellenségeink. Most a szlovenszkói magyar színészetet akarják kivégezni

De hát lássuk elölről a dolgokat.

Faragó Ödönnek, a Kassa pozsonyi színigazgatónak tudomására adják, hogy Pozsonyba tilos néki az ut, de Kassán se állapítják meg sziní évadjának idejét. Ellenben menjen óriási társulatával Losoncra, Komáromba, Dunaszerdahelyre, ugyanakkor azonban Polgár Károlynak a faluzásra kényszerűéit színigazgatónak is kiutalják Lévát, Komáromot, Dunaszerdahelyt. Szepességre és Sárosba pedig egyáltalán nem tehetik be a lábukat, a hol pedig lelkes magyarjaink várva várják őket.

Az első fecskével, a tavaszi sugárral együtt várták a jó szepesiek és sárosiak Theszpísz körtéjét is, hogy Thalia vándor misszionárusai felüditsék a leikeiket. Az idén azonban a hatalom durva kézzel borította fel a hozzájuk igyekvő kordét s tilomfát állított határaikon, .mely elriasztja onnan a kulíura apostolait. A pozsonyi minisztérium rendeletét adott ki, hogy sem a Szepességre, sem Sárosmegyébe a magyar színészet nem teheti he a lábát, indokolása a rendeletnek nincs. Tilos a magyar színjátszás. Pont, Csepürágó, kókler, hipnotizőr, birkózó, meg mindenféle ócska komédiás fértél - mcs vásári portékájáé az igiói, meg az eperjesi színpad, de a magyar színjátszásnak — ott kint tágasabb.

Két év alatt ugyan megszoktuk, hogy ukázszerü parancsokkal tördelik le legelemibb jogainkat is, megszoktuk a „szabadság, egyenlőség és demokrácia“ szent jelszavait puffogó frázisoknak, mégi* a lelkünk mélyéig megrendíted bennünket, az a rendelet.

Hiszen valóságos garasos komédia, amit egy elfogult vagy túlbuzgó referens a magyar színészet ügyével Sziovenszkóban csinál,

A színjátszás ép oly kulturmissziót teljesít, mint a könyv, csak közvetlenebb módon. Győr nyörködtetve lopja be a szivünkbe a jót, a szépet, szórakoztatva oktat, tanít, finomít, nemesit. Szlovenszkói magvar színházaink egész éven át üresen állanak, hacsak holmi kókler, csepürágó bele nem telepszik.

Mi hát az indoka a magyar színészet betiltásának? Nem tudunk mást találni, mint azt, hogy tőlünk még a nemes szórakozást, a gyönyörködést, a tanulást is irigylik.

Két nagy magyar társulata voltSzlovenszkőnak: Polgár és Faragó színigazgatók társulata. Kezdetben ki voti máradva a jelszó, hogy tönkre kell tenni mind a kettőt. Polgár-féle társulatot már tönkretették. Elvették tőle Pozsonyt és arra kárhoztatták, hogy budapesti színházi méretekkel bíró társulatával, díszleteivel és két milliót érő ruhatáraival Dunaszerdahelyen, Érsekújváron, Somorján, és Gután játszók. A szerencséden Polgár kénytelen volt nagy társulatát tizedére redukálni és most kénytelen faiuzni, mert a nagyobb városokban nem engednek neki játszani.

Most aztán hozzáfogtak a másik nagy magyar színtársulat a Faragó féle társulat kivégzéséhez, A Potgár táfistáatriáJ-sokkal nagyobb társulatot Pozsonyba nein' engedik be és Kassáról elküldik. Megengedik neki azonban az éhe.n.haiási D u n a sz e rdáji éfy e n, Újváron és Komáromban, ahol a szűk színpadokon se a személyzetet, se a zenekart, se a díszleteit nem tudja elhelyezni.- így néz ki a mégértéses politika, a nemzeti kisebbségek kultúrájának a megvédése Csehszlovákiában az Urnák 1921-ik esztendejében.

Százféle uariáciőban

kering közszájon a köleshántolőban lejátszódott vasárnapi megrázó eset, amelynek két főszereplője Schindler köleshánloió és Malinovils Antal, a mezőgazdák szövetkezetének nős, családos kocsisa. Főbb tényezők még: az alkohol, a családi perpatvar és egy fejsze, amely senkiben se tett kárt, csak életveszélyes fenyegetésül szolgálhatott és egy revorver, amelyből kiröppenő golyó Malinovils Antal agyába fúródott, akit súlyos veszélyes sérülésével a közkórházba szállítottak, ahol sikerült a golyót az agyból eltávolítani.

Ez a sajnálatos eset ugylátszik Komáromot aníiszuggesszióba kergette, mert eddig éppen tizenöt ember mesélte-el nekünk az esetet, természetesen mind másképpen és hozzá még hajmeresztőén másképpen; azt fölösleges talán megemlítenünk, hogy mind a tizenöt, mint szemtanú akar úszni a szenzáció herosztrátoszi dicsőségben és mind a tizenöt azt állítja a többi 14 szemtanúról, hogy úgy hazudik, mintha olvasná!

így aztán ember legyen a talpán az a riporter, aki ebből a káoszból az igazságot kihámozza.

Állítólag az alábbi tudósítás közelíti meg legjobban a valóságot:

Malinovits vasárnap délelőtt ittasan ment haza és mint újabban szokta, megint a feleségével veszekedni kezdett és agyonütéssel fenyegette az egész családot. Az asszony a tőszomszédságában levő kőleshántoló malomba szaladt oltalomért. Csak Schindlert találta otthon, ki átment és igyekezett megnyugtatni az izgatott embert. Ez azt mondta, hogy neki a városba kell mennie és el is ment. Körülbelül fél 2 órakor jött vissza és neki támadt újból az; asszonynak, ezultal már baltát fogott rá és az egész család kiirtásával fenyegetődzöit. Ugyanakkor állítólag egy beretvával össze-vissza vagdalta saját testét. Az asszony gyermekeivel ismét Schindlerhez menekült, ki az irodába zárta őket. Schindler a rendőrségre telefonált és az utcán őrtálló Beke rendőrt hivatta segítségül. Beke meg is jelent és az akkor már dühöngő emberrel bírókra kelt. A dühöngő ember erősebb volt, a rendőr egyedül nem bírta megfékezni, ő is segítség után nézett. Talált is három katonát és amig ő odajárt, megtörtént a katasztrófa, Schindler ugyanis látva a rendőr szorongatoíí helyzetét, e'őadása szerint azétt, hogy a rendőrnek átadja, kihozta browningját. De az utcán már nem látta a rendőrt, de baN fával a kezében jött feléje Malinovics és kiabájva fenyegette agyonütéssel. Ő befelé (ártott, de a feldühödt ember utána rohant, utolérte és aj ballát ráemelve feléje akart sújtani. Schindler, megijedt, elvesztette iíélőképességét, a revolvert ráfogta a részeg emberre és lőtt. Három lépés távolságról a lövés biztosan és pontosan talált, Jobb szem fölött a homlokcsontot átütötte és a koponyába hatolt. Szó nélkül összerogyott és eszméletlenül terült el a föld porában. Áz előhívóit mentők kórházba szállították, hol rögtön műtétet hajtottak végre rajta. A golyót eltávolitodák fejéből.

A műtét szerencsésen sikerült, az áldozat hamarosan visszanyerte eszméletét és ha nem áll be valami komplikáció, megmarad az életnek, a családjának és remélhetőleg a józanságnak is.

Ez a megrázó' történet aztán működésbe hozta a komá omiak fantáziáját és elképzelhetetlen variációkban adják be a hiszékeny embereknek és a szenzációra éhes néném asszonyoknak.

E sok, egymástól homlokegyenest különböző variáció aztán megy-megy tovább s mint a hógörgeleg, mindig nagyobb lesz.

Hiába no! Komárom már csak ilyen.

Hogyan jutottunk idáig?

A dolog megértése igen könnyű ...

Paris közepén vagyok, a Tuilleriák kertjében, s eszembe jut, hogy a nagy világváros zajából pár órára ki kellene menekülnöm a Boulognei erdőbe. Tehát nyugatnak foiduiok és kétszer akkora utón, mint a pesti Üllői ur, kiérkeztem a szép lombsátoros erdőbe.

Kis burgundi vöröset jó volna inni, s letelepszem egy bájos kerti vendéglőbe.

A burgundit elhozzák, s a - remek nedű megízlelése után körüljártatom evikkeres szemeimet.

Mindjárt a szomszéd asztalnál ül egy érdekes társaság. Három franciát gyanítok köztük: legalább a nyakkendőjük keresetlen bája, finom kötése és hajuk pompás ondolálása francia ízlésre vall.

Mellettük két cigánytipusu horgas areti fiatal ember ü!: ezek szerbek lehetnek a javából. ÖltözétÜkön meglátszik a jómód, de a parventís ruházkodás is: mintha valamely disznóhajcsár felöltöznék a miniszterelnök ruhájába. Viselkedésök sem urias, hanem nyers és kihívó, a hölgyekkel szemben pláne arcátlan és követelő: szóval képük erősen satírozva van balkán vonásokkal.

Velük szemben három erősen parfümözöif, kiföstött, mideres alak üi: három bojár fiú. Ezek oláhok Bukarest vidékéről, s ha bódiíá illatuk nem is árulná el őket: rájuk vallana a „Kis-Paris“ gyakori emlegetése, ahogyan ők cirógatva Bukarestet, szeretett fővárosukat nevezik.

Hozzám legközelebb ül két cseh és egy tót, utóbbit testvériesen közrefogva. Hogy ezeket miről ismerem meg? A két előbbit lapos sapkájáról, utóbbit pedig azokról a bizonyos arccsontokról, melyek fölismerésére nem keli okvetlenül antropológusnak lenni!

*

Beszélgetnek egy-egy feketekávé és fél-fé liter abszint mellett.

Ugyan miről beszélgethetnek? Akkor — körülbelül 15 esztendeje: egyik-másik azóta már államférfiu lehet közülök — ott a boulognei erdőben ugyanarról az elcsépelt témáról beszélgettek, amiről már az előbbi évek jogászai