Szent Benedek-rendi katolikus gimnázium, Komárom, 1901

A- w nem kér. S azonkivül, a szerencsétlen, elveszti embertársainak a szeretetét. Mindenki kerüli őt, még hozzátartozói sem kedvelik. Senki sincs mellette, mikor aszott testét megszállja a betegség; nincs, ki orvosságot nyújtana neki ; nincs, ki könyörögne az orvosnak, hogy mentse meg életét. Hogy kívánhat részvétét, hiszen minden szeretetét az érzéketlen éreznek ajándékozta ! Ha nem akarta a természettől fáradság nélkül kapott rokonokat, barátokat megtartani, hanem ellenkezőleg eltávolította őket magától, most már hiába kívánkozik utánuk, hiába vágyódik segítségükre, kárba vész minden fáradsága, akár csak azé, a ki a szamarat ügyes mozdulatokra akarja szoktatni. Buzdítólag szól most Horatius az emberekhez, hogy ha van annyiuk, mennyivel szükségleteiket kielégíthetik, szűnjenek meg félni a szegénységtől, nehogy kapzsi telhetetlenségben töltvén életüket, hasonló sorsban részesüljenek. De hozzáteszi, hogy ezzel nem azt akarja mondani, hogy a pazarló, tékozló embereket kövessék, ez nem szükséges ; nem kell a másik végletbe esni, mert : mindennek meg van a maga módja és van bizonyos határ, melyről akár jobbra, akár balra hajlunk el, letérünk a helyes útról ! A költő ezek után visszatér szatírájának tárgyához : senki sincs megelégedve sorsával és a másét dicséri; ennek oka a telhetetlenségben, kapzsiságban van, mely az emberek életét nyugtalanná, boldogtalanná teszi. Váratlan és tréfás két sorral fejezi be a költő szatíráját : nem beszél többé, nehogy azt higyje Maecenas, hogy Crispinus könyvszekrényéből lopkodta össze a mondottakat. Ez Horatius első szatírájának hű gondolatmenete. Állítsuk melléje Juvenalis első szatíráját tartalmilag, de lelVeïôleg bőven. A kezdő sorokban okát adja a költő, hogy miért ír.