Magyary-Kossa Gyula dr.: Magyar orvosi emlékek. Értekezések a magyar orvostörténelem köréből 3. (Budapest, 1931)
Magyar orvostörténeti adattár (1000-1700)
132 Magyar orvostörténeti adattár hálózatot s egyesítik a forrásokat, csakhogy a vízszükségletet fedezhessék s a század végén a város minden utcája el volt már látva vízzel. Ezután már csak az egyes házak tulajdonosai vannak azon, hogy házaikba a vízvezetéket bevezessék, ezek sorában legelőször is természetesen azok, kik sörfőzési joggal bírtak. A vízjog megszerzését azonban a tanács lehetőleg korlátozta. Megszerzéséért 15—20 forint díjat fizettetett a város. A főok rendesen az előre látható nagy fogyasztás volt, amit a tanács óvatosan ki akart kerülni. A század utolsó negyedében a szászfalvi vízvezeték már nagyon rosszkarban volt s a tanács szívesen segített volna a baján, csakhogy a körülbelül 1700 öl hosszú vonal megjavítása 6—700 forintba került volna, a pénzhiány pedig nagy volt. A tanács a kamara elnökéhez, Ernő főherceghez fordult, hangsúlyozva, hogy a kamarai két épület a városba vezetett vízmennyiségnek majdnem egyharmadát fogyasztja, de a vízvezeték fenntartásához eddig még soha hozzá nem járult; kéri tehát a főherceget, hogy a helybeli rézraktárból e célra 25 mázsa rezet adományozzon, amely azután értékesítve, a költségek részben való fedezésére fog szolgálni. A kérelmet azonban a kamara csak hét év múlva, 1582-ben teljesítette, amidőn 200 forintot engedélyezett a városnak erre a célra, de azt is azzal a kikötéssel, hogy a kamara itteni két házát bőségesen lássa el vízzel, azt ott éjjel-nappal szabadon engedje folyni s a kamarai főnök tudta nélkül soha el ne zárja. A körtér csinosítására 1633-ban egy nagyobbszabású kőmedence épült, közepén egy ércalakkal. Mindenesetre szép kivitelűnek kellett lennie, amint az ára mutatja, amennyiben csak munkadíj fejében 500 forintot fizettek készítőjének. Mellékutcákon csak farezervoárok voltak, még pedig összesen kilenc, amelyeket 1822-ben kőmedencékkel akartak kicserélni; minthogy azonban ezek igen drágák voltak, abban maradt a dolog. A hálózat a városban vörösfenyő-csövekbőí állott, melyeket csak a 19. század első felében kezdtek vascsövekkel kicserélni. 1823-ban vetik fel ezt a kérdést először a tanácsban. Költségvetést kérnek a kisgarami, poniki és ligetbányai vasmüvektől, de a költség oly tetemesnek mutatkozott, hogy évenként mindössze 15—20 öl vascső lefektetését határozták el. Abból azonban, hogy 1841-ben újra napirendre került a kérdés, azt látjuk, hogy a régebbi tervből nem lett semmi. Költséghiány miatt akkor is csak igen rövid vonalon helyeztek el vascsöveket. A vezeték, vagy amint a régiek nevezték, a Wasserkunst vagy kunst fenntartását a tanács szigorú statútumokkal biztosította, amelyek még a 15. századból valók voltak. Évenkint kihirdette ezeket a polgárságnak s a betartás ellenőrzésével a városi ácsot (Wassermann, aquilex, fontium magister volt a neve) bízta meg, időről-időre pedig külön bizottságot küldött ki, hogy az a helyszínen győződjék meg arról, vájjon jókarban van-e a vezeték s főleg arról, hogy tisztán tartják-e az egyes házak a medencéket és környéküket. A vízvezetékkel együtt épülhetett a város csatornája is. A legrégibb adat a várról szól, ahonnét a nagyobbik plébániatemplom sírboltjának talajvizét a várárokba csapolták le. De említés történik egy másik csatornáról is, melynek betömését már 1577-ben kívánja a várban lakó lelkész. Feltételezhető tehát, hogy még egy harmadik ágnak is kellett lennie, amely az előbbit feleslegessé tette. A város többi része is mindenütt csatornázott. Így szólanak a kamarai bizottságok jelentései is, amelyek legfeljebb ezeknek tisztítását sürgették a város vezetőségénél. Ezt különben a polgárság maga is szokta volt tenni a tanácshoz évenkint benyújtott panaszaiban, mely azután a helyreállítással (melynek költségei az
