Ö. Kovács József - Szakál Aurél (szerk.): Kiskunhalas története 3. Tanulmányok Kiskunhalasról a 19. század közepétől a 20. század közepéig (Kiskunhalas, 2005)

TELEPÜLÉS, GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM - 4. Fodor Ferenc: Földművelés és állattartás

7. Henger, 1958. Janó Ákos felvétele. TJM F2932

rakták. A rozsot és a búzát rávágták. Az arató után a marokszedő - legtöbbször lány vagy asszony - kévékbe szedte a levágott gabonát. A kévék bekötéséhez szükséges köteleket kora hajnalban felnyűtt rozsszalmából készítették. A kötés a legtöbbször a kaszás feladata volt. A bekötött kévéket a nap végén, illetve az időjárástól függően, balhéba hordták össze, majd csomóba rakták. Egy csomóba 18 kéve került. Aratás után a tarlót felgereblyézték, a kaparék kévéket is bekötötték és a csomók mellé rakták. Az ügyesebb gazdák hordás után a tarlót leugarolták, csak ezután hordták be a gabonát és rakták asztagba. A kötetlenül összerakott gabonát nagyobb boglyákba tették, vagy a tarlóról behordva rögtön elnyomtatták.

A nyomtatáshoz a szérűt lehetőleg a tanya közelében, keményebb talajon választották meg. A szérűt először jól föllocsolták, miután a víz fölszívódott, lovakkal óvatosan megjáratták a területet. Ezután furkókkal keményítették le a talajt. Furkó- zás közben a földet többször lesöpörték. A szérű mellé pár petrence szalmát raktak, eső esetén ezzel takarták le. Amennyiben a homokos helyen lévő szérűt több éven keresztül használták, azt kiagyagolták. Ezt öregszérünek nevezték. Előfordult, hogy egy szérűt több gazda is használt. Ok nyomtatáskor összefogtak. Akinek több lova volt, bérnyomtatást is vállalt. Sokan eljártak nyomtatni a közeli kisszállási, mélykúti uradalmakba, vagy a nagyobb gazdákhoz.50 A zsúpnak való szalmát kézi cséppel verték ki. Ezt csikónak nevezték. A csikó használata szinte a második világháborúig fennmaradt.

156