Kiskunhalas Helyi Értesítője, 1931 (31. évfolyam, 1-104. szám)
1931-04-04 / 27. szám
április 4 Kiskunhalas Helyi Értesítője 5 Messze Szibériában, Ázsia gyomrában egy halottnak hitt, hősi halottnak elkönyvelt halasi hadifogoly a Helyi Értesítő egyik leghűségesebb és legszorgalmasabb olvaséja A világháború világégésének legfurcsább és érdekesebb életregényét éli Krasz- nojarszkban Tóth V. Sándor, akit deli férfikorában raktak föl 1914-ben Halason a katonavagonba, ma pedig öreg beteges ember, akinek minden könnye ideszáll Ennek a szegény, szerencsétlen, iszonyatos vérveszteséggel sújtott országnak talán a világháború okozta a történelem folyamán legnagyobb tragédiáját. Megcsonkították a történelmi határait, rabságra ítéltek sok millió magyart a megszállott területeken, ittmaradt sok hadiárva, sok hadiözvegy, köztük járnak legszomo- rubb mártírjaink a hadirokkantak, sok-sok könny, gyász és bánat fakadt fel abból a vérözönből, ahol ágyuk torka szórt száz halált, ahol lángszórók varázsoltak máról-holnapra vakokat, akiket bénává zúzott a gránátlégnyomás, ez volt a háború mindenfelé jajongás, vér és halál. A háború elszabadult hisztériás fúriája süvített szélvészként a fejek körül. A háborúnak forma szerint vége van. De úgy érezzük rengeteg likvidálni való van hátralékban, úgy érezzük egy becsületbeli adósságot itt hagyott a számunkra a verekedések sok esztendeje, nem váltó, nem pénzkölcsön, ez már messze kimagaslik minden hasonlón, itt nemzeti, hazafias, és tisztességes kötelezettsége van mindenkinek ebben az országban, ez pedig az, hogy segítsük elő kint sínylődő, hazasiró, felénk tárt karokkal jajongó magyar testvéreinket, akik nosztalgiás vágyódással hazafelé sírnak. Ezt a régen aktuális kérdést most egy halasi hadifogollyal kapcsolatban említjük föl, akit itthon miár halottként elsirattak, akinek nevét a hősök szobrára is felvésték, ő pedig elzalatt haza vágyódik, az otthont áhitja, szeretne leborulni imád- ságos lélekkel a hazai homokra, gondolatban aíz akác lombjait csókolgatja Ázsia messze tájain. Ez a hadifogoly Tóth V. Sándor halasi cipő síz, akit 1914-ben katonavagonba tereltek Halason, ma pedig már öreg és megrokkant ember. Betegeskedik is, talán már nem sokáig bírja, most ezeken a sorokon keresztül is sziv- bemarkolóan könyörög. Nem akar sokat. Kevéssel megelégszik. Szeretné itt ebben a földben egy kis sir- domb alatt álmodni tovább a keserves magyar élet fordulatait. Élte története regénytéma. A leg- ízgatőbbak egyike és a legszomorub- bak közül való. 1927-ben szólalt meg először. Akkor irta a!z első levelet régi barátjának, Kovács Jóízsef szíjgyártónak Halasra és azóta állandóan írogatja leveleit, változó hangulatban, ami nem is csoda egy szegény magyar kint Szibériában nagyon sok hangulathullámot él át. Ezekben a levelekben kért a barátjától újságot Halasról és azóta Kovács József két-három hétről össizegyüjtve, szorgalmasan küldi neki a Helyi Értesítőt. Élvezettel, köny- nyes szemmel olvassa a halasi híreket és minden újságot megkap. Ezt az érdekes életet a következőkben ismerteti munkatársunk. Nagy V. Sándor elindul... A harctereken már javában folytak a csaták, a háború belekezdett legkomolyabb stádiumába, amikor Tóth V. Sándorra és harminc társára is rákerült a sor. A'zt mondották neki, hogy csak hadimunkára mennek, mert valamennyien elmúlottak 42 évesek akkor és főleg iparosokból állt ez a trupp, akiket elindítottak Prsemyslibe, a várvédelem pokoli tüzébe. Elindították Tóth V. Sándort és társait is egy uj élet felé, hogy talán sohase lássák meg többé Halason szülőföldjüket, amely a számukra a világ legszebb határa. Itthagyta a feleségét, itthagyta kis fiát, aló még épen csak, hogy kilábalt a csecsemőkorból, egy bucsu- csók, aztán pántlikás kalap, nóta- s'zó, lelkes szív és elszántság. Úgy ment ő is a háborúba, mint ahogy a többi, nem sokat teketóriázó magyar fiú, aki úgy indult el a tövises útra, akár lakodalomba és vigasságba indulna. Otthagyta az Árpád uccában volt kis házát, jólmenő eipészmühelyét, mindent felcserélt szivének vércsepp- jévé, hogy szolgálatot tegyen á hazának és a királynak. Prsemysliből még érkeztek, de egyre ritkábban a levelek. Híreket irt arról, hogy nem ér rá írni, borzalmasak a várostrom napjai, minden perce ki van számítva. Aztán elhallgattak a levelek, Tóth V. Sándor nem irt többé egyetlen sort sem tizenkét esztendeig. ö is bekerült a lágerbe, Szibériába és ez a tizenkét év az ő számára a borzalmaknak időszaka volt. Ez az a tizenkét végtelenül hosszú esztendő, amelyről nem is tesz leveleiben részletes említést. Talán az emlékeket nem akarja felidézni, talán fájdalmat okoz neki, ki tudná megmondani, mi dúl bensejé- ben a szülőföldjéről kivert és kicsapott halasi hadifogolynak. A vár elesett és ő rabbá vált... A halasi hadifogoly papíron meghal Szegény Tóth V. Sándort is utolérte a bürokrácia gyorskocsija. Halottnak könyvelték el és ő itt a hazájában papíron eltemetett emberré vált. Felvésték a nevét a hősi halottak emléktáblájára és ezzel végleg el is temették. Itthon bizonyára megsiratták, felesége elhagyta, fiát gazdasági cselédnek adták ki Pirtóra, közben jött fegyverszünet, trianoni béke és Tóth V. Sándor ottrekedt Szibériában, otthagyták, ottfelejtették, ahogy az ember esernyőt szokott a vasúti fülke hálójában. 1920-ban adott ugyan éle tjeit magáról Tóth V. Sándor, a szüleinek irt akkor, akik megélhetésük keresése közben Pesterzsébetre sodródtak el, de aztán ismét öt éves csend borult zaklatott és hányt-vetett, kutyának sem való életére. Megindul a levelezés Ezek a levelek, ahogy forgatom őket, lelki bánatban kifinomult, kicsiszolt, rendkívül bánatos-szép írások. Látszik rajtuk, hogy írója a szivébe mártja a tollát és minden sorában beteget érzek, akit a honvágy sorvaszt. Rapszódikusan ösz- sze-visszaságban írja leveleit. Sorrendben hirt ad arról, hogy hat év leirhatatlanul borzalmas volt a számára, az újabb nyolc éve pedig olyan, amelyet türhetőnek mondhat az előzőkhöz képest, mert legalább van ennivalója és kevés fűtőanyaggal meleg szobája. Egy másik levelében fájdalmasan emlékezik meg arról, hogy felesége halottnak hiszi és elhagyta őt, majd zokogó tónusban kérdezősködik Sándor nevű fiáról, aki egyetlen gyermeke és akit szeretne magához ölelni. Halas és Krasznojarszk! Istenem — írja — milyen messze távolságok, sok-sok ezer kilóméter, vájjon láthatom-e még a szőlőket és egyetlen jó komám, ihatom-e valaha is mégegyszer a jó halasi kadarból. Ne Írjál nekem — folytatja arról, hogy milyen jól mulattatok, lakodalomba voltatok, mert ez nekem nagyon fáj. Fáj nekem, hogy otthon mulatnak az emberek, amikor elvesztettük a hazánkat és amikor itt kint Oroszországban, távol egymástól, annyi szerencsétlen magyar testvérünk tengődik és sohasem tudja mit hoz a holnap. Aztán egy másik levél. Nagyon hideg van. 45—50 fokos hidegek, írd meg ki él még odahaza, ird meg ki halt meg. És aztán megint ösz- szefüggéstelenül: »Írjál szegény Sándor fiamról, mi van vele, hol van, hogyan él.« Ismét egy levél. Van feleségem. Itt szereztem kint. Jó asszony és vele türhetőbb az életem. Van aki gondomat viseli legalább. Egy másik levélben ismét hazai dolgokról érdeklődik. Ebben fényképet is küld már. Felesége és mostoha leánya fényképét, de ebben is arról tesz említést, hogy sehogyan sem bírja megszokni Ázsiát. Mint tősgyökeres halasi ember, szőlő mellől elkerült, arról ir ismét, hogy szívesen meginna egy pohár bort. Tizennégy év óta nem ivott már. Ott csak pálinka járja és ö nem bírja inni. Erre a levélre irt neki Kovács József is szép választ és fényképeket küldött Szibériába. A fényképekre a következő szivet megindító' levéllel válaszol. — Dobogott a szivem, hogy hazámból képeket kaptam, fényképeket kedves komám rólad, meg a gyerekeidről, de nagyon szeretném Sándor fiam képét is látni, úgy kicsordult a könnyem, amikor a te szép fiad arcképét megláttam. Küldjél Halasról újságokat, hadd olvassam őket, hazai híreket és hazai dolgokat, de küldjél azért is, mert félek, hogy elfelejtek magyarul beszélni. Itt senki magyart nem találok, az újság majd mégis hozzásegít, hogy magamat gyakoroljam és ne felejtsek el magyarul, édes anyanyelvemről. Küldjél Halasról képeslapokat is, azokat fogom nézegetni, ha elfog a szomorúság. Amikor az első ujságcsomagot megkapta, igy ujjong fel. — Az első újság hazámból. Mindent elolvastam belőle. Ettem a betűket, faltam a jó halasi levegőt, megcsókolgattam az újság papírját, végre halasi levegő árad be az én otthonomba. Az újságban olvastam, hogy hazakerült Szibériából egy hadifogoly, Modok Benő, neki jó, ő már otthon van, de jó volna otthon, Halason lenni, ha mingyárt koplalva és éhezve is, de hazai földön. Aztán egy másik levél. — A nevelt leányomat nagyon szeretem. A Sanyi fiamnak szeretném feleségnek nevelni, haZavinném,hogy éljenek boldogul. Ami pénzt keresek, azt megtakarítom, hogy odahaza legyen az én Sándoromnak. 1928. augusztusában nagy nyomorról ir. Azt úja, hogy alig van mit enniök, majd arról ad hirt, hogy Kun Béla megérkezett Szibériába is és ott revízió alá vette a kint élő .magyarokat. Hogy mit ért Tóth V. Sándor revízió alatt, arról bővebben, nem ir. Aztán ismét rapszódikusan: »jaj komám, de sok magyar fiú hizlalja már a szibériai földet, sokan halnak itt meg, de, hogy kik, nem ! tudom, mert nagyon messze váro- j sokban lakunk egymástól. Hallom a bankokban sok arany van, nem csoda, mind elrabolták a gazdag emberektől. Itt nincs senkinek semmije, mind az államé. Egy újabb levélben ezt írja. — Nagy bajok vannak itt komám. : Az iparosokat feloszlatták, minden- ; ki gyárakban dolgozik, havi zsol- : dot kapunk, itt most mindenki az ; államnak dolgozik és mindent gyári i munkával végeznek. A fö’dmüvesek I sincsenek már itt meg. Mindenkitől ■ elvették a birtokot és ezt is az állam kezeli. Nem szántanak. Rengeteg : sok szántó és gazdasági gép érkezik ; állandóan ide Szibériába is, úgy hallom, mind a németek szállítják. Egy ezután következő levélben az előzőknél is panaszosabb a hangja. Nekem már mindegy — írja — otthon is halottnak tekintenek, mindenki elfelejtkezett rólam, nem kellek én már senkinek, szeretnék közelebb menni valahova ,hogy legaalább kö- j zelebb lennék a hazai földhöz. Vala- | hol majd csak eltemetnek. Már öreg ; ember vagyok, legszebb fiatalságom I rabságban telt el, valahol majd csak í megpihenek. Gondolkozom sokat, hogyan lehetne haza jutni. Meglátod komám, olyan leszek, mint a gyerek, aki járni próbál és hútelen el kezd szaladni. Én is elkezdek majd futni és meg sem állok hazámig. De itt újból el fogja a kétség és ezt irja utána: »jaj, csak lehetne, de birom-e én ezt.« Van itt egy kis- kunfélegyházai magyar fogoly, végre megérkezett az első magyar, nagyon örülök neki, ő is szorgalmasan olvassa a küldött újságokat. Csak küldjél kedves komám mentői többet belőle. És most is szünet nélkül folyton érkeznek levelei öreggé vált hadifogolynak, Tóth V. Sándornak, kérdezősködik sokat és egyre több levelet sürget, valamennyiben a hazatérni vágyás stereotip feliajdulása. Tóth V. Sándor életjele bizonyára sok halasi hozzátartozóban gyújtja fel a reménység mécsesét, hogy nem veszett el fia, vagy a férje. Ezt az Írást ajánljuk husvét ünnepe alkalmából azoknak, akiknek háborús fájdalmakból sebeik vérez- nek és úgy érezzük, üdvözléssel ajánljuk Tóth V. Sándornak hűséges olvasónknak és minden messze Szibériában rekedt magyar testvé- i rünknek.
