Újpesti Napló, 2014 (8. évfolyam, 1-45. szám)
2014-05-09 / 18. szám
facebook Múltidéző 6Ó- WZO&fr XLVIII. rész Sorozatunkban egykori újpesti városképeket, utcarészleteket szembesítünk a mával. A 30-as busz végállomása a Szondi utcánál Sorozatukban a 30-as busz nyomvonalára irányítja a figyelmet archív képünk. Budapest 1959-es térképe a Megyeri út északi végét itt, a Szondi utcánál ábrázolja. Később hosszabbították meg vonalát, amelynek fő iránya a Dunakeszi határában működő házgyár volt, majd a káposztásmegyeri lakótelep építésekor alakult ki a Külső Szilágyi útig továbbvezető szakasza. A Keleti pályaudvar és Újpest belterülete, valamint újabb építésű lakónegyede és kertvárosa között az ötvenes években egyedül a 20-as autóbusz teremtett összeköttetést. Hogy feladatát mind hatékonyabban tudja ellátni, Újpest központjában vonalát 1957. november 18-án kettéválasztották, így a 20-as a Leiningen Károly utcán át a Fóti útig hosszabbodott, és megszületett a másik ága, amely 30-as számmal Megyer felé vette az irányt. Az új járat a 20-ashoz hasonlóan a Szent László úton - 1961-től a Reitter Ferenc utcán - igyekezett Újpestre, a Szent László úti vasúti átjáró után a mai Berlini, Rózsa és József Attila (vissza: Jókai) utcákon érték ef lakóhelyünk belterületét. A 30-as ma ismert vonalán haladt tovább, majd a Baross utcából a Cárdi Jenő utcába kanyarodott, és kezdetben annak végéig ment. Szondi utcai végállomásáig - ahol felvételünk is készült - 1957 decemberében hosszabbították meg. Hosszú vonalának beutazására 38 percet kellett szánni, amely tovább nőhetett, ha a Szent László úti sorompó zárva tartott. Ezt kikerülve, 1958 novemberétől a Béke utcai aluljáró felé vettek lendületet az ezüst és kék színekben pompázó 30-as autóbuszok. A hatvanas évek második felétől a Gárdi Jenő utca helyett a Fóti úton ment e járat Megyer felé. A képen az 1950-es évekbeli budapesti autóbusz-közlekedés egyik alaptípusának számító Ikarus 60-as típusú autóbusza látható. Belőlük a Fővárosi Autóbuszüzem 1952 és 1959 között összesen 508 darabot vásárolt. Hathengeres Csepel-dízelmotor hajtotta a 60 utast befogadni képes járműveket, amelyeknek a nagy részét 1960- tól házilagosan épített csuklós buszok építéséhez használtak fel. A lencsevégre kapott példány 1955 elején állt forgalomba GF 787-es rendszámmal, majd 1958-ban „keresztelték” GA 04- 84-re, s így közlekedett 1963-ig, amikor belőle is csuklós autóbusz készült. KS. - BK A rovat tanácsadó szakértői: Szöllősy Marianne és Krizsán Sándor helytörténészek. Felvételek: Újpesti Helytörténeti Gyűjtemény és Várai Mihály. Sorozatunkat kövesse a www.facebook.com/ujpest.kaposztasmegyer oldalon is! Tízesvillamos - különjárat (12.) Babi a buliban El sem tudom képzelni, hogy a diplomácia világában a szereplők hogy emlékeznek egymásra. Mert hiszen olykor visszavonulnak, más funkciót kapnak, azaz világviszonylatban folyton cserélődnek, az újaknak pedig be kell járatniuk magukat az éppen aktuális társaságba. így előfordulhat, hogy egy nagy fogadáson megkérdezek egy nagykövetet, hogy hány unokája van, és rá egy hétre már más válaszol, hogy neki még csak most született gyereke... Ennek okán egy régi, furcsa randevú jutott eszembe a gimnáziumi időkből: a Babi-eset, amely egy iskolai rendezvényt megelőzően történt. Mi, szívem Julijával - a szemközti lánygimnázium tanulója volt, később hitvesem meg fiam szülőanyja lett - épp „haragszomrádot" játszottunk. A buli ideje közeledett, és blama lett volna, ha én ott téb- lábolok majd nagy hülyén valamelyik „majomsziget" közepén. (így nevezték akkoriban az egyedül lévő, leginkább nem táncoló fiúk csoportjait, akik a táncterem vagy a folyosó szegleteiben álldogáltak.)- Majd én megmutatom neki, biztosan ott lesz - gondoltam, és a hét elején a fodrászüzletben „felcsíptem" az egyik tanulólányt. Babinak. hívták, magas, mutatós, szexis csaj volt. De nem akartam ajtóstól rontani a házba, hátha közben kitör a béke Julival, ezért csak a hét közepe táján, egyik osztálytársammal, Ottóval mentem el Babiékhoz - a víztorony mögött laktak -, hogy meghívjam a bulira. Szívesen fogadta, megbeszéltük, hogy szombaton hányra megyek érte. Pénteken aztán meglett a Nagy Kibékülés, szombaton megyünk a sulibuliba! Jó, de mi legyen Ba- bival, töprengtem, mert lelkiismeret-furdalást éreztem: eljön a szombat, Babi készül, felveszi az előre kiválasztott ruháját, és vár. Ez így nem jó! Mentő ötlet kell! Szóltam Ottónak, menjen el ő Babiért, ne hagyjuk otthon hervadozni. így lett. Este aztán záróráig roptuk a rock and rollt a Könyves-díszteremben. Ottó Babival, én Julival. Igaz, Fecske tanár úr nem igazán kedvelte, ahogy mi Julival „műveltük"a rock and rollt, nagy kidobásokkal, a közönség tetszésével kísérten. Az úgy nyilvánult meg, hogy egy nagy csoport a társaságból körbeállt bennünket, és tapsoltak. Egyszer ránk is szólt, hogy talán lehetne szolidabban is táncolni. Nem lehetett! Mert a Bajtala Jancsi-Szörényi Levente-Szigeti Béla-trió nyomta piszkosul! De lehet, hogy akkor épp Kovács Jocó dobolt a Nivramból, vagy Horváth Rudi ült a szerelésnél éppen, de a zene nagyon jó volt! „Talp alá való"! Egy alkalmas pillanatban azért megkérdeztem Ottót, mit szólt Babi, hogy nem én, hanem ő ment érte. Mire Ottó:- Semmit! Nem értem oda a megbeszélt időre, csak azt kérdezte, mi ez a késés. Azzal egymásba karoltunk és jöttünk. Babi mentségére szolgáljon, hogy Ottó meg én állítólag nagyon hasonlítottunk egymásra, többször, illetve több előfordulásunk helyén is testvéreknek gondoltak vagy hittek bennünket. Számomra a tanulság viszont az volt, ne higgyem nagy felvágva azt, hogy én akár kétszeri, futólagos látásra is felejthetetlen vagyok. RÉTI JÁNOS
