Újpesti Napló, 2010 (4. évfolyam, 1-48. szám)
2010-03-22 / 11. szám
Emlékeztünk Ünnepi műsorral emlékeztek meg az 1848-as forradalomról március 15-én Újpest városvezetői és lakói. Az ünnepség kezdetén a Felvidéki Rockszínház művészeinek előadásában csendült fel a Nemzeti dal, majd a Bem táncegyüttes kalotaszegi néptáncokat adott elő a Bivaly együttes kíséretében. A Szép Ernő Színház művészei - Boldizsár Tünde, Simó Krisztián, Bodor Géza és Szinovál Gyula - Nagy László, Weöres Sándor és Ady Endre műveit adták elő, végül az Erkel Gyula Újpesti Zeneiskola fúvós együttesének műsorát és a magyarok régi himnuszát hallgatták meg együtt a megemlékezők. Dr. Derce Tamás, Újpest polgármestere ünnepi beszéde után - melyet az alábbiakban teljes terjedelemben közlünk - a résztvevők a Pe- tőfi-szobornál elhelyezték a megemlékezés virágait. TISZTELT ÚJPESTIEK HÖLGYEIM ÉS URAIM! „Nem vagyok próféta, nem tudom, hogy mi lesz. De öreg orvos vagyok, és meg tudom különböztetni a múló betegséget a halálostól, s mi ez utóbbi előtt állunk." £ szavak Metternich kancellár ajkait hagyták el 1848 első hónapjaiban. A bomlás nem csak Európa nyugati felében, hanem a nyugati kereszténység legkeletibb részében, Magyarországon is látható volt. Hosszú évek tehetségtelen országvezetése, az állami hivatalok korrupciója, a szegények és gazdagok közötti különbségek egyre nagyobb mérvű növekedése, a magyar vállalkozók háttérbe szorítása a külföldiekkel szemben, a feudális jogrendszer, a nem létező, de oly sokszor emlegetett elavult, penészszagú, történelmi alkotmány, a kormány féktelen rendőrterrorja mind-mind előkészítői és kirobbantói voltak 1848 magyar forradalmának. Az azóta eltelt több mint másfél évszázad során az 1848-at méltatok szabadságharcunk történéseiből sokfajta tanulságot vontak le. Beszéltek az ember elidegeníthetetlen jogairól, a szabadságjogok széles skálájáról, a társadalmi fejlődés megálllthatat- lanságáról, az emberek közötti egyenjogúságról. Profetikus szavakkal hivatkoztak és hivatkozunk még ma is, mint jogalapra, mint minden kezdetére, 48- ra, hogy onnan származik sajtószabadságunk, szólásszabadságunk, törvény előtti egyenjogúságunk, a közteherviselés ideája, a magyar nemzeti hadsereg születése. 1848 sokféle ideákat hordoz magában. Mindenek előtt és mindenek fölött az együvé tartozás eszméjét, a közösen kivívott szabadság akaratát. Azt, hogy ez a nemzet egy és oszthatatlan. Ahogy Kossuth 48 márciusában mondta: „E nemzetnek szabadsága van, s minden tagja szabad akar lenni, mert 75 millió magyar teszi egészében a hazát és a nemzetet." Azt az együvé tartozást, melyet csak száz évvel később 1956-ban élt meg ismét a nemzet. De 1848 nemzeti önbesülésünk kifejeződése is. Annak nyilvánvalóvá tétele, s ha kellett, fegyverrel való kiharcolása is, hogy a magyar nemzet a korabeli Európa integráns része, államalkotó nemzet, melynek helye ott van az európai államalkotó népek sorában. Szabadságharcunk valójában 1849 augusztusában, Világos síkján, a fegyverletétellel nem ért véget. Az 1848-49-es küzdelmünk két évtizeddel később 1867 nyarán, a kiegyezéssel zárult. 5 amit 1848-49-ben ideiglenesen elvesztettünk, azt a kiegyezéssel, 1867-ben megnyerte a nemzet. 1848 nélkül nincs 1867, és 1867 nélkül nincs polgári Magyarország, nincs az a hihetetlen és máig meg nem haladott társadalmi, gazdasági, politikai fejlődés, amely Magyarországot a feudális bezártságból a polgári Európába repítette. A kiegyezés teremtette meg azokat a lehetőségeket, melyeket a kor szülöttei megragadva, halhatatlanságot biztosítottak maguknak, s dicsőséget a magyar névnek. E kor szülötte és neveltje volt Munkácsy, Mednyánszky, Bartók, Kodály, Ady Teller Ede, Kármán Tódor, Szilárd Leó, Bay Zoltán Puskás Tivadar, Neumann János és mindazok a magyarok, akiknek a neve Európa és a világ kultúrájának meghatározó szereplői. A történelmet nem csak átélő, hanem azt megérteni is akaró embernek, ha tetszik, ha nem, eszébe kell, hogy jusson a méltatlanul elfeledett gróf Tisza István, az egyik legnagyobb magyar miniszterelnök. Az összehasonlítás magától adódik. 1848-tól 1867-ig két évtized telt el. 1990-től napjainkig ugyancsak két évtized telt el. 1848 és 1867 közötti két évtizedben születtek meg azok a jogi keretek, indultak el azok a gazdasági és társadalmi folyamatok melyek lehetővé tették, hogy a kiegyezés által megteremtődött új Magyarországot Európa élvonalába repítsék. De ez a kor volt az is, melyben a politikai elit a hatalomtól, a vagyontól megrészegülve feledte alapvető feladatát: a nemzet szolgálatát, s amely ostoba önteltségével, gőgjével készítette elő nemzetünk történetének legnagyobb tragédiáját: Trianont. 1989-90 történései nem a 48-as márciusi forradalom békés megismétlése volt. A két évtizeddel ezelőtt történt változás valójában egy második kiegyezés volt, amely eredményét tekintve 1867 torz másolata lett. A változás, a leköszönő politikai és az önjelölt új politikai elit kiegyezése volt. Bármennyire is fájdalmas, ki kell mondanunk, az 1990-ben hatalmat megragadó új elit csak rossz tulajdonságait örökölte 1867 nemzedékének. Hiányzott az ország vezetéséhez szükséges széles európai látókör, hiányzott a tehetség, s aki a szakma Írott és íratlan követelményeit említeni is merte, azt egy legyintéssel s egy félmondattal elintézték mondván, „a szakmára való hivatkozás kommunista praktika". Ez a mi „Antalli-örökségünk"! Nemzetünk története Trianon óta nem más, mint egy folyamatos gazdasági és társadalmi válságsorozat, melyben az események, a problémák állandóan ismétlődnek. 1910- ben gróf Tisza István, a méltatlanul elfelejtett és pocskondiázott, meggyalázott miniszterelnök a következőket írta: „Minden téren züllésnek indultak az ország közállapotai. Társadalmunkat szociális és kisebbségi ellentétek szaggatják ellenséges táborokká, politikai súlyunk és hitelünk a nagyvilág szemében veszendőben van. Tehetetlen vergődésünket mind nyíltabb kárörömmel gúnyolják és használják ki a nemzet kisebb és nagyobb ellenségei. A nemzet beláthatatlan válság felé sodródik. Az utolsó órában vagyunk, foltozzuk be az elmúlt küzdelmek által beállott réseket, s építsünk ott, ahol építeni lehet." Mintha Tisza István ma is közöttünk élne. Történelmünk olyan volt, hogy a nemzet hozzászokott: mások döntsenek helyettünk a mi sorsunkról, így döntött felettünk 1541-ben . Szulejmán, Így döntöttek helyettünk a Habsburgok másfél évszázadon át. Úgy kötődtünk a Német Birodalomhoz 1941-től, hogy cselekedeteinket már nem mi határoztuk meg. De döntöttek rólunk és helyettünk
