Újpesti Napló. 2008 (2. évfolyam, 1-23. szám)

2008-12-12 / 23. szám

I w JL vmmr N G Y E N E S KERÜLETI U J S A G Híres újpesti cigányok 22 • • Klein Öcsi, a brácsás B udapesten, a Vili. kerületben születtem. Gyer­mekkoromban többet időztem Újpesten, mint otthon. A barátaim erre éltek, később én is itt kötöttem ki. Csapatban jártunk hallgatózni a Három Dió vendéglő ablakaihoz, vagy a Pokol csárdá­hoz, esetenként a Brúnóhoz. Attól függően, hogy ki hol muzsikált. Bemenni nem mertünk, pénzünk se volt, meg felügyelet nélkül nem is jöhetett szóba a dolog. Hacsak arra nem jött az öreg Csunkó vagy valamelyik jóérzései muzsikus és be nem invitált minket. Na, gyer­tek, igyatok egy Bambit, bent mégis kényelmesebb! Ezeket a vendéglőket lebontották, pedig nagyon han­gulatos, kifejezetten jó közösségi helyek voltak. Szüleim felmenői mindannyian zenészek, karmester és orgonamú'vész is akadt közöttük. Mózsa Ödön isko­lájában tizenöt éves koromig hegedülni tanultam. Az­tán egyik napról a másikra letettem. Rettentően szé­gyenlős kisgyerek voltam. A prímásnak viszont oda kell menni a vendéghez beszélgetni. Ugyanolyan jól kell kommunikálni, mint zenélni. Én mindenáron a brácsát akartam. A hangszeren Knirsch Jenő művésztanár oktatott. 1959-től 64-ig a Rajkó zenekarban, előtte egy évig az Állami Népi Együttesben szerepeltem. Tanulóként mu­zsikáltam a Kéményseprő étteremben. Úgy három hó­nap elteltével a prímás azt mondta nekem: maga mit keres itt? Ne is pakolja ki a hangszert, itt már nem fog tanulni! Nem tudtam felfogni, hogy mit rontottam el. Csak meredtem magam elé. Nem adták meg azt a sanszot, hogy véletlenül is elbízzam magam. Mielőtt a sírást el­kezdtem volna, megszólalt a vezető: holnaptól a Gundel étteremben fog kezdeni! 1964-ben feleségül vettem Farkas Annát, született három egészséges, szép gyermekünk. Mint a nagy­többségnek, nekünk sem volt semmink, amivel el tud­tuk volna kezdeni a közös életünket. Több mint nyolc év külföld következett, kerestem a pénzt, hogy kicsit jobban boldoguljunk. Előfordult, hogy a gyerekeim meg se ismertek, olyan ritkán tudtam hazajárni. Bán­tott nagyon a honvágy. A feleségem hirtelen meghalt. Gyors lefolyású da­ganata volt. Ibolya másodikos, Kálmán elsős, Aranka csupán két hónapos volt. Csak ültem otthon és néztem magam elé. A kicsiknek nem mertem elmondani, mi történt az édesanyjukkal. Addigi munkámnak is annyi lett. Idegösszeroppanást kaptam. Hogy ha ezen nem tudok túllépni, akkor derékba tört minden - ilyeneken töprengtem. Egy héten négyszer kezeltek az ideggon­dozóban. Kilábaltam belőle, de nem a doktoroknak, gyógyszereknek köszönhetően, hanem inkább a mun­kalehetőségnek. A legendás Víg Matrózba kerültem, este kilenctől reggel négyig dolgoztam. Délelőtt alud­tam, délután tudtam a gyermekeimmel együtt lenni. A három kicsim mellé idővel lett egy nevelt fiam, a Laci. Élettársam, Pintér Terézia rengeteget segített. Együtt neveltük fel a gyerekeket. Saját stílusomat sok-sok kitűnő brácsástól szedtem össze. Kirakós játékként illesztgettem össze a külön­böző technikákat, amelyet a saját érzésvilágommal kellett összekötnöm. Sok bandában volt szerencsém megfordulni. Lakatos Sándor prímás zenekarában éreztem magamat a legjobban. Mint muzsikus, a világ­nak három része van, ahol nem jártam. Amerikában, Ausztráliában és Japánban. Hat útlevelem telt be, de alig vártam, hogy a határt átlépjem és újra itthon le­gyek. Moszkvában volt szerencsém játszani Brezsnyevnek, Angliában Erzsébet királynőnek, de a legnagyobb élményemnek mégis az itthoni közönsé­get, Latabárt, Bessenyeit, Kállait, Sinkovitsot tartom. Szerették ezt a műfajt. Külföldön a Puskás-gulyás- csárdás hármasról ismerték a magyarokat, ebből a csárdást, kérem, mi húztuk. Magam miatt nem aggódom, boldog ember vagyok. A négy gyermekem révbe ért, folyamatosan dolgoz­nak. De az unokáimnak milyen lehetőségei vannak? Hogy ők mihez fognak kezdeni, azt nem tudom.- MOLNÁR ISTVÁN GÁBOR 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom