Újpest, 2000 (8. évfolyam, 1-25. szám)
2000-12-20 / 25. szám
2000. december 20 ; ÚJPEST (V '■ • ‘j IttiC'-f'.e u tteíolitem i i alábbi történet szereplője egy idős úr, ügyvéd, . akinek szenvedélye a zene, az irodalom, a képző- ----- művészet. Úgy is fogalmazhatnánk: maga az ember. Hiszen mindhárom művészeti ág összeköt, avagy elválaszt bennünket egymástól. Jó ideje beszélgettünk már, amikor megkérdezte: mit gondolok, Beethoven IX. szimfóniáját hány zenekar, illetve karmester vezényletével őrzi? Tippeltem, nem találtam éi. A helyes válasz a tizenkét féle változat lett volna. Az ember ugyanis, ha már ismeri a zenét, a különbségekre is tud figyelni, észreveszi a finomságokat, zeneszeretőből zeneértővé válik. Beethoven egyik életrajz írója, éppen a 9. szimfónia kapcsán így jellemezte a zeneszerzőt és művét: “ olyan ember zenéje ez, aki mindent látott, mindent átélt, azé az emberé, aki önmaga csendes világában saját művészi és szellemi létének igazolására komponál..." Nos beszélgető partneremre, Dr. Kövesdi Ferencre is ráillenének a fenti sorok, ám azzal a lényeges különbséggel, hogy vendéglátóm nemcsak szívesen osztja meg gondolatait másokkal, a másik fél véleménye is érdekli, szeretetre méltóan engedi közel magához a vendéget is. Beszélgetésünkhöz aláfestő zeneként válasszuk Beethoven 9. szimfóniáját. Talán a Herbert von Karajan vezényletével készült felvételt! Az első tétel: Szeretem a szombat délutánt, az estét. Mindig arra törekedtem, hogy meghitt percekre, baráti beszélgetésekre, avagy éppen csendes elgondolkodásra adjon lehetőséget ez a napszak. A vasárnap már mindig a következő hétre való rákészülést jelentette, annak jegyében telt. No nem mintha sok teendőt kellene meghatároznom hétről-hétre. De ráhangolódnom a hét többi napjára nekem is kell. Jó- néhány éve számomra szombattól, szombatig tart a hét. Ez az a nap amikor unokaöcsém és családja rendszeresen megérkezik, hozzák a heti „ellátmányt” kedvesen elzsörtölődnek velem (vagy én velük?) szóvá teszik, ha már megint elmellőztem a borotválkozást, számon tartják beszedem-e a gyógyszereimet, mikor kell orvoshoz mennem, sőt a kontroll vizsgálatokra autóval visznek, mert biztos ami biztos, nehogy elblicceljem a dolgot. Figyelmeztetnek arra is, a Ferenc napi vörösbort igyam meg lassacskán, ne spájzoljam, és véletlenül se adjam tovább másnak, sőt nekik,ha hozzájuk megyek... Öt éve, hogy szeretett feleségem itthagyott, és a magamko- rabeli férfi embernek kétszeresen is teher az egyedüllét. Reggelente korán kelek, rendbe teszem magamat, (igen, borotválkozni is szoktam) a délelőttöt kiadós sétával töltöm. Nem szeretem, ha ismerőseim ilyenkor társalogni akarnak velem, a beszélgetésekre délután kedvenc fotelomban ülve kerülhet sor. Ilyenkor zenét hallgatok és olvasok, van úgy, hogy három-négy könyvet is forgatok egyszerre. A fotel több évtizede áll az ablak mellett, néha elszenderít, olyan mint a mesebeli varázsszőnyeg, ha elkalandoznak a gondolataim, visszarepít az időben. Az ablakból kinézve ugyan a ferencvárosi utca forgalmát látom, de képzeletben gyakran az újpesti helyeket járom. .. Ide nősültem, bár a feleségemmel mindketten Újpesten dolgoztunk. Jómagam ott töltöttem a gyermekkoromat, a fiatalkoromat, és Újpesten dolgoztam nyugdíjba vonulásomig. Ez egy olyan kapocs, amit nem téphet szét semmi sem... A második tétel: Természetesen nem volt mindig úgy, hogy hazaérvén, még kabátban, első dolgom a lemezjátszó elindítása legyen. Hat éves lehettem, amikor szüleimmel és bátyámmal a Tél utcából a Pamutházba költöztünk, abban az épületbe, amelyet az ott lakók cseh háznak is neveztek, mivel a század elején nagyon sok olyan szövőmester volt, aki Csehországból jött Magyarországra, Budapestre és környékére szerencsét próbálni és itt kapott Újpesten nemcsak munkát, de lakást is. Édesapám szövőmesterként dolgozott az újpesti gyárban, széles látókörű, és jó szakember volt, akire a régi pamutgyáriak közül.még mindig sokan emlékeznek. Amíg Pali bátyám nagyon jól és szorgalmasan tanult, s minden igyekezetével azon volt, hogy a taníttatása ne kerüljön jelentős költségekbe, én nem nagyon követtem e vonatkozásban a példáját. Mondták is a szüleim, hogy meglátom: a bátyám úr lesz, én pedig nem fogom sokra vinni az életben. Szerencsére a jóslat nem vált be teljesen, ha vargabetűkkel is, de „megközelítettem” szeretett bátyámat, legalábbis ami az ügyvédi képesítés megszerzését jelentette. Pali bátyám főiskolai tanárként pedagógus jelölteket oktatott Szegeden, ahol nyugdíjasként ma is él, én pedig a jogászi pályát választottam. Igaz, utólag visszagondolva, ebben a véletlennek is szerepe jutott. Édesapám révén közelebbről megismerkedhettünk a textiliparral. Míg bátyám a pedagógus pálya iránt mutatott érdeklődést, (nyaranta pamutos gyerekeket is üdültetett) addig apám a textilszakma valamely ága felé igyekezett terelni, mivel a négy polgári elvégzése után nem szándékoztam iskolai tanulmányaimat tovább folytami. így apám közreműködésével a Pamutipar óbudai gyárában a textilvésnök szakmát tanultam ki, ami azért volt igen nagy teljesítmény, mert kézügyességem - ami ehhez a szakmához elengedhetetlen feltétel volt - különösképpen nem volt. E körülmény felismerése után magánúton megszereztem a gimnáziumi érettségit, s ezt követően - családunk nagy ámulatára - előbb a jogi diplomát, ezt követően pedig az ügyvédi képesítést. Egyetemi tanulmányaim végzésének ideje alatt az újpesti várásházán dolgoztam, majd az egyetem elvégzése utám 1949-től kezdődően az újpesti Országos Bányagépgyártó Vállalatnál, illetve jogelődjénél működtem, mint jogtanácsos, nyugalomba vonulásomig. Az itt eltöltött hosszú évtizedek alatt sikerült nemcsak a vállalatnak, hanem dolgozóinak is az érdekeit jogi vonatkozású ügyeikben megfelelő mértékben és módon képviselni. A harmadik tétel: Újpest mindennapjairól szinte naprakész információim vannak, unokaöcsém és családja sokat mesél szülővárosomról. Mégis nagyon meglepődtem, amikor tavaly, az Újpest Galéria vezetője, Gelléri István, egy kiállítás tervével keresett meg és kérte a segítségemet. A Bagolyvárról esett szó közöttünk. Bár a Bagolyvár művészei az idők során elismert és neves művészekké váltak, azt hittem, velük együtt csak néhányan tudjuk már kik ők és hogy honnan is indultak... Meghatott, hogy több mint ötven év után van aki fel akarja támasztani ezt az alkotóközösséget - amelynek egyébként már csak három tagja van életben - és mindent megmozgatott, hogy az a bizonyos kiállítás létrejöjjön. A Bagolyvár története az 1946 tói 1949-ig tartó éveket, azon időszakot öleli fel, amelynek során kilenc, a későbbiek során nevet és elismertséget szerző magyar művész, egy közös alkotóműhelyben, egy különleges művészeti kör tagjaiként kezdte pályáját. Természetesen 1946-ban csak azt lehetett tudni: ezek a fiatalok alkotni szeretnének, ám a semmiből ez nem lehetséges. A népjóléti ügyosztályon többek között az volt a feladatom, hogy hol élelmet, hol megbízást, hol fejük fölé fedelet szerezzek, egy-egy szemeszter elvégzése után segélyt utaljunk ki többek között Varga Magdolna, Bőszin Endre, Brusch Péter, Dániel (Fischl) Kornél, Giron Emánuel, Hován László festőművész hallgatóknak, Istvánffy Já-nos és Vadász György grafikus művészeknek, valamint Saly Jenő szobrászművész hallgatónak, aki egy időben Kisfaludy Stróbl Zsigmond tanársegédje is volt. Valamennyiüket a nyomor, a lakáshiány terelte együvé, amikor a Benitzky utca 7. szám alatt, egy lyukas tetejű padlástérben kaptak lehetőséget az alkotásra, majd négy éven át közös tárlatok megrendezésére. Időközben kiderült: a fiatalok tehetségesek. Bőszin Endre, Brusch Péter (akivel együtt jártunk elemibe, és csak 1946-ban Giron Emmánuel festményei előtt. találkoztunk újra) Dániel (Fischl) Koméi, Giron Emánuel Domanovszky, Barcsay és Kmetty tanítványai voltak a főiskolán, Hován László a nagybányai hagyományok folytatója lett, Dániel (Fischl) Koméi Boldizsár István és Pór Bertalan növendéke volt. Vadász György a tipográfia neves művésze lett, országosan is elismert numizma- ta, aki érmeket is készített. A Bagolyvár, a Benitzky utcai épület volt tehát a kezdet, amely az élni akarást és az alkotni vágyást testesítette meg. Amikor már nejn volt szükség a közös műteremre, és a saját lábukon is megálltak a művészek, akkor is tartották a kapcsolatot egymással. Bőszin Endrével - ha itthon jár - nem mulasztom el a találkozót. Torontóban él, olajképeit, akvarelljeit, kollázsait 1995-ben kiállításon mutatták be Magyarországon. Giron Emánuelhez haláláig barátság fűzött. Ezért is kölcsönöztem szívesen a képeit az Újpest Galéria kiállítására. Különös személyiségű ember volt, szigorú volt önmagához, a legmesszebbmenőkig igényes művész, aki bármennyire furcsán hangzik, de így van: nem a képeiből élt, megrendelésre nem festett, hanem fotólaborálási munkákból élt igen szerény körülmények között. Kapcsolatunkra jellemző volt, hogy becenevén, Manónak szólíthattam. Műtermében járva választottam ki mindig azokat a képeket amelyek érdekeltek, és rábeszéltem: adja el azokat nekem. Az Örömóda Szobám falán nagyon sok festmény, többségében Giron Emánuel alkotásai találhatóak. Bár több évtizede közöttük élek, a mai napig is ámulajtba ejt, amikor az ablakon beszűrődő napfény hatására a képek újra és újra életre kelnek, s a különféle fényhatásokra mást és mást láttatnak meg magukból. A képzőművészeti alkotások — s ezek közül is a festmények - rendszeres szemlélése folytán abba a helyzetbe kerültem, hogy a tárgyias képek mellett mindinkább megnyerték tetszésemet és értékelésemet az absztrakt és nonfiguratív alkotások is, feltéve, ha kivitelezésük megfelelő művészi mértékkel történik meg. Féltve őrzött kincseimet jelentik a Bagolyvár többi művészeinek korai, és későbbi alkotásai. Talán ők is úgy akarták," hogy a közgyűjtemények, és a családok tulajdonában lévő képek mellett legyen egy olyan hely is, ahol megint együtt „állíthatnak ki.” Bangha Katalin 13 A *
