Újpest, 1995 (3. évfolyam, 1-26. szám)
1995-09-16 / 19. szám
Szaktekintély és megbecsült polgár... Határozott kézfogás, mosolygós tekintet, fürge mozgás, a hetedik iksz felé közeledő díszpolgárt, dr. Kendelényi Ernőt nincs aki bácsinak szólítaná. A Tanár Úr megszólítás kijár számára a kapuőrtől, a medikustól és az osztályvezető főorvostól is. Igen, így csupa nagybetűvel, jelezve azt a tiszteletet, amellyel a szakmabeliek, a betegek körülveszik a mai napig is, akik közt sokan a fizikai gyógyuláson túl lelki sebeiket is gyógyították nála. Az orvos elismert szaktekintély, s emellett megbecsült polgár, sőt Újpest díszpolgára is, szeptember 2-a óta...- Számomra Újpestet az Árpád Kórház jelenti és a betegeim sokasága - kezdi a Tanár úr a beszélgetést. - Először szinte el sem hittem, hogy az a levél, amelyben Hock alpolgármester úr a díszpolgári cím elnyeréséről értesített és egy beszélgetésre is invitált a Városházára, valóban nekem szól. Úgy éreztem, a szakmától megkaptam mindazt, amit lehetett - elismerést, tudományos címet, egyfajta tekintélyta betegeimmel is igen emberi a kapcsolatom -, arra azonban nem gondoltam, hogy mindez a polgári világban ilyen elismeréshez „juttat" engem. Mi tagadás, a díszpolgári cím számomra azt is jelenti: életem egy új állomásához érkeztem... Meghatott, hogy az újpestiek „befogadtak”, s bár nem e városrészbén lakom, mégis úgy érezték: idevalósi vagyok...- A Tanár úr - az egyetemi éveket is beszámítva - 49,5 évi szolgálati év után ment nemrégiben nyugdíjba, és 1972 óta itt dolgozik Újpesten, az Árpád Kórház traumatológiáján...- Most, a kitüntetésem alkalmából végigpörgettem életem napjait, el kell mondanom, még kezdő orvosként az egyetem I. számú sebészeti klinikáján dolgoztam Szloboda főoiyos úrral, aki újpesti, s az itteniek közül kevesen akadnak, akik a „szomszédos" Károlyi Kórház orvosigazgatóját, Lazarits Jenőt ne ismerték volna. Az iránta érzett kollegialitás, tisztelet is közrejátszott abban, hogy 1972-ben, elhagyva a klinikát, Újpestre jöjjek az Árpád Kórházba. Olyan feladat várt ugyanis itt, amit nem kínálnak fel mindenkor és mindenkinek! Az újjászülető, átváltozó Árpád Kórházban kellett kialakítani a traumatológiai, vagyis a baleseti sebészeti osztályt. Mai szóval élve azt mondanám: olyan kihívás volt ez, aminek nem lehetett ellenállni. Szervezőmunkában és orvosi hivatásban egyaránt egész embert kívánt. Huszonhárom év távlatából úgy vélem: érdemes volt ide jönni. Az egykor szülészettel és belgyógyászattal működő kórház műszerezettségét és szakembergárdáját tekintve ma már európai hírű, kevés olyat tudnak mutatni a határon túl számomra és a kollégáim számára, amit mi, itt Újpesten, ne tudnánk megcsinálni... A Tanár úr, mindezek illusztrálásául térképet hoz és mutatja: ma már a fővárosi traumatológiai ellátást 4 régióra bontották, Észak-Pest - amely a legnagyobb, 675 ezer lakos ellátásáért felel - bázisa az Árpád Kórház, a IV., XV., XIII., XIV. kerületen túl az agglomeráció betegeit, Gödöllő, Budakeszi, sőt Békásmegyer, Visegrád - sérültjeit is fogadja. Hetente 4 alkalommal tart a kórház fővárosi ügyeletet. A kórházi traumatológia komplex ellátást nyújt ügyeleti rendszerével azáltal is, hogy e területi felosztás során a sérült, a beteg ember a lehető leghamarabb jut el oda, ahol az ellátást megkapja. Az „Árpádban” Palotán lakik -de Újpesthez kötődik Dr. Miletics Ivánt sok ezer újpesti polgár ismeri és tiszteli. így örömmel fogadták a hírt, miszerint az önkormányzat képviselő-testülete Újpest Díszpolgára kitüntetéssel ismerte el több évtizedes munkáját. Az Újpest Szakorvosi Rendelőintézet nyugalmazott ügyvezető főorvosa, noha néhány éve túllépte már a bűvös 60. évet, ma is aktívan dolgozik, orvosszakmai tanácsaival segítve a kerület háziorvosi és gyermek háziorvosi szolgálatának irányítását. A főorvos úr és népes családja - noha Palotán lakik, abban a házban, amely 1937 óta a família tulajdona - valójában Újpesthez kötődik. 1948-ban - még medikusként - került először kapcsolatba a kerület egészségügyi intézményével, mégpedig oly módon, hogy az Árpád úti rendelőintézet kórusában énekelt. Később, de még az egyetemi tanulmányai mellett, a család szűkös jövedelmét kiegészítendő, ugyanitt orvosímok lett. Mivel gyermekkorától kezdve választott hivatására készült, és fogékony volt a tudásra, orvosímokként is igyekezett ellesni a gyógyításhoz szükséges fogásokat. Ekképpen az orvosímokság is haszonnal járt, mivel a diploma megszerzése után a városi kórház belgyógyászatának osztályos orvosi teendői mellett szakrendelésen látta el a fül-orr-gégészeti betegeket. Akkoriban - tűnt ki a főorvos szavaiból - a mainál összetettebb ismereteket követelt ez a muka, mivel itt végezték el az orrmelléküreggel kapcsolatos műtéteket, egészen a csecsemőfülészeti problémák megszüntetéséig a legkülönbözőbb orvosi eljárásokat. Ennek dacára sem válaszototta a fül-orr-gégészetet, hanem eredeti álmát megvalósítva belgyógyász szakorvos lett. Néhány, a Károlyi Kórházban eltöltött esztendő után pedig, harminc éven keresztül Újpest centrumában, a régi városrész betegeit gyógyította háziorvosként. Amikor közbevetőleg megkérdeztem, hány kerületi polgár tartozott hozzá körzeti orvosként, azt felelte 1800 körüli volt a számuk. De a körzetben igen sok volt az idős ember, akiknek fokozott gondoskodásra volt szükségük. Majd nyomban hozzáfűzte, ő mindig is és már körzeti orvosként is arra törekedett, hogy megfeleljen a klasszikus háziorvosi elvárásoknak. Jó szándékát és lelkiismeretességgel párosuló szakmai tudását a rászoruló embereken kívül a szakmai közösség is elismerte. Miletics doktornak gondja volt arra, hogy kórházi ellátásra rászoruló pácienseit a betegszobákban is meglátogassa és kezelésükben aktívan együttműködött a kórházi kollégáival. idegsebész, gerincsebész, kézsebész áll mindig készenlétben és működtetik az önálló intenzív osztályt. Ezért is vélekedik úgy: nincs olyan műtét, korrekció, amit ne lehetne Újpesten elvégezni, a magyar traumatológusok európai szintűek itt Újpesten is. És a sérülésből felépülő beteget nem hagyják magára, a baleseti fekvőbetegosztály mellé szorosan integrált, járóbeteg-ellátó rendszert és baleseti utókezelőt hoztak létre - s tegyük hozzá bármennyire is ez tűnik logikusnak -, sokáig sem a fővárosban, sem vidéken nem volt ilyen szervezeti felépítés. Pedig...- Lényeges, hogy a beteg érezze a törődést, az orvosi hátteret, hiszen a legtöbb esetben hirtelen szakad rá a valóság: a váratlan veszély, a baleset. Itt jó kezekben van, ugyanakkor lényeges az is: sokáig nyújtunk mi is támaszt számára, még akkor is, ha sérülése nem maradandó. Ezért is döntöttem úgy: ma már nem operálok, átadtam a „stafétabotot". Mivel manapság hetente csak 2-3 napot töltök bent a kórházban, számomra etikátlan lenne, ha a műtét után lábadozó beteg nap mint nap nem találkozna velem. Nem lehet a sérültről 2-3 napos információt szerezni, végig kell kísérni és segíteni a gyógyulási folyamatban. Ugyanakkor felelősséggel tartozom azon betegeimmel szemben, akiket korábban műtöt- tem, és vissza-visszajárnak örömeikkel és gondjaikkal is. Nálunk a traumatológián a rehabilitáció évekig eltarthat, a betegeim a „garanciális" javításokra, utókezelésre járnak vissza hozzám. Ez az a kórházi munka, amit felelősséggel tudok vállalni, és ebben egy kis „önös érdek" is vezérel: a traumatológus, aki a nap 24 órájában készenlétben van, azonnali műtéteket végez, nem állhat le egyik napról a másikra. A mókuskereket lassítani kell, de megállítani nem szabad. Szerencsére bírom a tempót, és örömmel végzem a fővárosi feladatot: a kórházi szakfelügyelőséget, továbbá a minisztériumtól kapott igazságügyi orvos szakértői feladatot. És bevallom, megilletődve és boldogan figyelem a fiatal sebészek elhivatottságát, szakmai tudását. Ez tölti ki nyugdíjasnapjaimat. A csatád is számít rám, a feleségem gyógytornász, a lányom röntgenasszisztens, két fiú unokánk van. A biztos családi háttér végig segítette a pályámat... A Tanár úr példaként említi, sikerek és kudarcok egyaránt érték a majd’ 50 év alatt. Saját tapasztalatából tudja, a beteg ember nemcsak akkor gyógyul látványosan, ha magas szintű orvosi ellátást kap, hanem akkor is, ha szerető család várja haza, úgy könnyebb a beilleszkedés - sérülten is - a munkahelyi közösségbe. De a praxis során sajnos az ellenkezőjére is gyakran volt példa: a beteg embert kitaszította a család, majd a munkahely, hibavaló volt az áldozatos orvosi munka. E tapasztalatok mélységes mély emberi alapja tette a szakmát számára széppé, ugyanakkor keserveit is elviselhetővé. Kendelényi tanár úrtól felesleges megkérdezni: ha újrakezdhetné vállalná-e ezt a pá„Az emlékkönyv méltó lehetőséget ad arra, hogy őszinte meghatottsággal magam és munkatársaim nevében köszönetét mondjak Újpest város vezetőinek, önkormányzatának, valamint polgárainak az igen magas mértékűkintüntetésem alkalmábóL” Bejegyzések a díszpolgárok könyvébe... „Újpest város részévé válni volt tnináen igyekezetem! Hogy ezt a megtiszteltetést részemre megadta a köztestület, mélységes hálára kötelez. ” Rendszeresen és saját költségén rendelte meg a hazai és külföldi szakfolyóiratok je- lesebbjeit. Nyilvánvalóan ez is hozzájárult sikeres gyógyító munkájához, és ezért márt nyugdíjba menetele előtt is sokan arra buzdították, hogy nyisson magánrendelőt. Dr. Miletics Iván azonban ahelyett, hogy kiterjedt pacientúráját és népszerűségét forintra váltotta volna, úgy döntött, hogy a kevésbé megterhelő szaktanácsadói munkát vállalja, mivel a gyógyításhoz szükséges megterheléshez ma már a korábbinál jóval több időt kellene pihenésre fordítania. Ugyanakkor az anyagi javak helyett a közösségi megbecsülésére való törekvés azt is jelenti, hogy immár kilencéves az autója és nyolctagú családja, valamint tíz uszkár kutyája körüli tennivalók dacára háztartásukban csak magukra számíthatnak. A főorvos úr felesége ugyancsak néhány éve ment nyugdíjba. Azóta háziorvosi hivatását a család ellátásával továbbá ebtenyésztői és kutyakozmetikai munkával cserélte fel. A kutyák szeretete, a tenyésztői munka azonban nem tekinthető üzletnek. Inkább a nagy család, a meleg otthon nyújtotta védettséghez járulnak hozzá a négylábú családtagok. A szeretet, a rájuk szánt törődést, az okos kutyusok sokszorosan visszasugározzák. Éppen ezért a házaspárt, továbbá két lányuk és ugyancsak velük élő négy unokájuk azokat az uszkárokat is éppen olyan szeretettel veszik körül, amelyek a különböző versenyeken nem szereznek díjakat. Amikor a jeles napról, szeptember 2-áról kérdezem beszélgetőtársamat, látom, elérzékenyül. Azon a különleges, őszi szombati nap, számára a reggel 4 órakor kezdődött, mivel ezen a délelőttön rendezték a Népligetben az uszkárklub kiállítását. Erről, lévén a főorvos a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének keretein belül működő uszkárklub elnöke, a kiállítás szervezője és három versenyző kutya gazdája, értelemszerűen nem maradhatott le. A verseny után már csak egy rövid pihenőre futotta és utána máris ment a díszpolgári kitüntetés ünnepélyes átadására. A díj számára jelzi, hogy a városrész polgárai tisztelettel és hálával gondolnak háziorvosukra. Akinek a díszpolgári elismerés a lehető legbecsesebb, amit valaha is egy polgár megkaphat. Egri Tamara lyát, hiszen innen a hetedik ikszen, még újabb szakmai sikerek felé tart - most már díszpolgárként is. Bangha Katalin A főorvos úr egyébiránt az eltelt évtizedekben folyamatosan nyomon követte az orvostudomány fejlődését.
