XIII. Kerületi Hírnök, 2012 (18. évfolyam, 1-24. szám)
2012-11-21 / 22. szám
Múltidéző Építészetünk A-tól Z-ig Balzac utca 46 2012. NOVEMBER 21. XIII. KERÜLETI HÍRNÖK Márványkandalló a Ginczler-városban A modem stílusban, 1937-ben emelt Balzac utca 46. szám alatt is nevesített,'valójában a Hollán Ernő utca 33.-ból nyíló ötemeletes sarokbérház az e helyütt már említett híres-hírhedt Ginszler Hermann alkotása. A mester építtetőként, tervezőként és kivitelezőként egyaránt jegyzi a keretes beépítésű, vasbetonvázas, magas tetős házat. Jellegzetes, míves kivitelezésű előcsarnokának padlóját mettlachi, falait rus- kicai márvány borítja. A kandal- lószerű fűtőtest burkolata szintén márvány, fölötte a lakónévtábla és három, falra szerelt világítótest található. A már-már „képmutató” megjelenés elsőre talán furcsa lehet, ha ideidézzük Ginczler elhíresült építészvállalkozói hitvallását: „Mindenkinél olcsóbb akarok lenni!” És mégis, íme a stílushencegés, mely talán maga az ember, az építőmester, Ginczler Hermann, akit épp e megalapozatlan hivalkodás okán, s a pénztelenség rohamtempójával elsodort az ár az évtized végére, s elfeledte az utókor. Pedig a ’30-as években a prériből, rozsdatemetőből kivirágzó Ujlipótvárost még Ginczlervárosnak nevezték, mivel sokemeletes, színes, viszonylag modem bérházak tucatjait varázsolta a Duna-parttól a Váci útig elnyúló területre. A kor kétségkívül közismert, ám kétes hírű vállalkozójának az is köszönhető, hogy akkoriban épp Újlipótvárosból indulva megszületett az úgynevezett „spekulációs bérház” típusa. Érdemes újra felidézni Zsolt Béla Újlipótváros című írását az Újság című lap 1937. november 4-ei számából: „Az Újlipótváros építőmestere, Ginczler Hermann szanatóriumba vonult és ötven százalékban ki akar egyezni hitelezőivel. (...) a szükségesnél kisebb tőkével fogott a nagyméretű vállalkozáshoz, kölcsönpénzből és hitelből épített házat, éa amikor elkészült, eladta egy háziúrnak, vagy öröklakásokként parcellázta (...). Nem vitás, hogy Ginczler Hermann spekulált és a spekuláció rosszul végződött, nem csak neki, de a javarészt iparosokból kikerült hitelezőinek is. Az effajta spekuláció bizonyára ellenszenves jelenség, de anélkül, hogy az építőmestert menteni akarnók, mégsem olyan szokatlan a gazdasági életben, hogy megokolná a szélsőjobboldal diadalmasan leleplező rajtaütését az úgynevezett liberális üzleti erkölcsön. Ginczler Hermann mentségére szóljon, hogy azért épített házakat, mert Budapesten lakásszükséglet van. (...) Ha (...) cége össze is omlott, a házak, amelyeket épített, állnak (...), de a náci lapok és csodálatosképpen még egyes középutas, ám meglepően finnyás újságok is felhasználják az alkalmat arra, hogy ne csak az építészen, de magán a városnegyeden is végigverjenek. (...) Mi (...) kezdettől a lokálpatrióta örömével figyeljük a nyomortanyák, lehordott gyártelepek és leállított malmok helyén keletkezett városrész felcseperedését. (...) ezek az új bérházak (...) az új nemzedékeket kiemelték a régi pesti bérkaszárnyákból, eltüntették a szomszédi perpatvar (...) reménytelen erkélyét, a gangot: (...) megajándékozták a szép otthonról álmodó pesti ifjúságot a hall kissé karikatúraszerű, de mégis csak illúziókeltő csarnokával (...), s főképpen fürdőszobával, amelynek fényes nikkelcsapjai és porcelánból készült higiénikus felszerelése a körúti patríci- usházakéhoz viszonyítva nem is civilizációnak, de luxusnak hatnak.” Nos, e miliőbe illeszkedik a Balzac utca-Hollán Ernő utca sarkán álló, a polgárok felé üzletekkel nyíló ház is, s benne a fent idézett új ingatlankialakításokkal: az I-IV. emeleten egy 3 szoba-hallos, egy 2 szoba-hallos és három 1 szoba-hallos lakással, az V. emeleten pedig egy 4 szobás és két 1 szoba-hallos lakással. A Hollán Ernő utcai homlokzatát két zárterkély és közöttük egybefüggő, üvegfallal leválasztott, tömör mellvédű erkélyek tagolják. K.A.I. (Köszönjük az Angyalföldi' Helytörténeti Gyűjtemény segítségét! Sorozatunk Ferkai András Pest építészete a két világháború között című munkáján alapul.) Jövök'tnegyek 71 ♦ E gy álom nyomába fogunk eredni ezúttal. Annyit kell tudni elöljáróban, hogy nagyon ritkán szoktam emlékezni az álmaimra - ha igen, akkor is csak egy-egy apró motívumra: egy mozdulatra, egy szóra, egy illatra. Ehhez képest a minap egy egész kis történettel lettem gazdagabb ébredéskor. Délceg autóbuszsofőrnek álmodtam magam, egy soha véget nem érő sorompó előtt vesztegeltem az autóbuszommal, és közben nyugtatgattam az utasokat, hogy már csak néhány perc, legyenek türelemmel. E nnyi maradt az álomból, de rögtön ráismertem ihlető forrására gyermekkoromból: akkoriban a harminckettes buszon estek meg efféle kalandok, Angyalföld és Alsórákos határán, ahol valaha a Zuglóra vezető legfőbb utat három pár sorompó reteszelte le, s ahol bizony előfordult, hogy a népharag kinyittatta a vezetővel az ajtókat, és az emberek mérgelődve- püffögve gyalog indultak neki a síneknek. Meg persze megtörtént az is, ha békésebb népek gyűltek össze a buszon, hogy a vezető maga nyitotta ki az ajtót a sorompók között, kiszállt maga is, az emberek leszálltak, rágyújtottak, és nyugodtan várva, hogy folytathassák útjukat, elbeszélgettek a világ dolgairól. E gyébként is, a harminckettes afféle családias szerkezet volt a szememben: már a Frangepán utcai végállomáson ismerősöket köszöntött benne az ember, és az utazás hosszú ideje alatt (a végeredményt éppen a Szegedi úti kaland miatt megjósolni sem igen lehetett, de nem ritkán beletelt háromnegyed órába is) elmélyült beszélgetésekre, barátkozásokra is sor kerülhetett. A harminckettes végigszlalo- mozott fél Angyalföldön, aztán fél Zuglón, aztán kikötött Kőbányán. Városnézésre is lehetett volna használni. Mi persze csak rokonlátogatásra használtuk, Sanyi bácsi- ékhoz, nagyanyám öcsének családjához jártunk abban az időben minden áldott vasárnapon, a rántott szelet, a Ki nevet végén1 és a rablóulti reményében. Lehet persze, mélázom el most, hogy ettől is maradt ilyen békés ez a harminckettes-élmény nekem, a vasárnap miatt. Hogy ez (ellentétben a hétköznap használatos negyvenhármassal, mondjuk, ahol az ember folyton a karóráját nézte, vajon odaér-e időben a Nyugatihoz vagy sem) eleve ünnepi utazás volt: nem volt honnan elkésni vele, s egy kicsit maga az út volt a cél is — ha szabad ilyen konfuciánus módon kifejeznem magam. Minden érdekes volt benne, a busz, a sofőr, a többi utasok, a villanyrendőrök és a szembejövő járművek. Na és az az elvarázsolt sorompórendszer a Rákosrendezői pályaudvar magasságában. A z ember tartozik annyival az álmainak, hogy ilyenkor utánanéz, mi léit belőlük a valóságban. (A többi álmairól úgy is tudja fejből, mi lett velük.) M egvárom hát az első vasárnapot, aztán kocsiba pattanok, hogy megközelítsem a helyszínt. (Harminckettes buszra már hiába is pattannék, hiszen a mai leszármazott - bár őriz még némi rokonságot a hajdani felmenőjével, érinti például a Frangepán utcát is - messze elkerüli ezt a helyet. Ide, Rákosrendezőre már csak gyalog vagy saját erőből jut el az ember. Működő vasútállomás nem sok akad, amely ezt elmondhatná magáról.) A Tatai út sarkán parkolok le, onnan sétálok vissza a sorompókig. A széles utca mindkét oldala romokban. Lebontott vagy szétszedett épületek, kidőlt kerítések, bedőlt (ha jól értem, autószerelészeti meg kereskedelmi) vállalkozások szegélyezik az utat. A semmi szegélyezi tehát - a sétálónak már itt az az érzése, hogy kívül került az időn - ez az érzés a pályaudvaron majd csak felerősödik. Csakhogy itt, Angyalföld határán egy történet közepén vagyunk minden bizonnyal (lelki szemeimmel már látom az irodaházakat és lakóparkokat, melyeket egy nagyobb levegővétel után ide álmodnak majd a várostervezők), a sorompón túl viszont minden mozdulatlan. Állandósul a semmi. I lletve, dehogy: tátott szájjal ismerek rá a gyerekkori helyszínre. A három sorompópárra, a bakterházra, a feliratokra (tíz percen túl is zárva tartható), a beton virágtartóra, a kátránnyal védett fa villany- oszlopokra, a kockakövekre, a kerítésre. Az állomásépület is ugyanaz, mint hajdan volt, igaz, mállik-romlik, nagyobb része be- deszkázva, de a személypénztár (korlátozottidőtartamban) most is üzemel, és előtte kis térség, pirosra kopott padokkal, és vonatok is jönnek, Vác felől vagya Nyugati irányából, az embernek mégis az az érzése, hogy most szól valahonnan egy filmrendező, ennyi volt, vége, csapó, hogy mindez díszlet csak, a valóságban ilyen nincs, nem lehet. E lsétálok a Teleki Blanka utca közepéig, benézek a vasutasok hajdan szebb napoka t Iátott sporttelepére, megtekintem a Manó büfé (azelőtt Utasellátó) kínálatát, aztán iszkolok vissza Angyalföldre. És gyermekkori álmaimba. Jolsvai András
