XIII. Kerületi Hírnök, 2002 (8. évfolyam, 1-20. szám)

2002-06-13 / 11. szám

2002. junius S XIII. KERÜLETI • • am Díszpolgárok ^ Díszpolgárok ^ Díszpolgárok 0 *4 nismeretünk lényeges eleme, hogy mind valóságosabb és rész­letesebb képet alkothassunk lelkivilágunk bonyolult működé­séről, aminek élettani központja az agyunk. És számunkra az is teli van ezernyi rejtelemmel. Mindezek tudója Ádám György pro­fesszor, ám még ó'rá is számtalan feladvány vár, hogy mind beljebb hatoljon e titkok birodalmába. Ennek szentelte eddigi életét, és sem­mi kétségünk afelől, hogy ez teszi ki a jövőjét is. Öröm is, megtisz­teltetés is, hogy a mi szűkebb pátriánk adja hozzá az otthonérzetét, hogy innen indul napról napra az országot és világot gazdagító tu­dós munkája műhelyeibe és katedráira. Ő a mi polgárunk, kedves szomszédunk, amióta frissen érettségizett ifjúként a mai kerületün­ket választotta lakhelyül. Ha szellemi kiválóságához és fáradhatat­lanságához hozzáadjuk a hűségét e helyhez, ahonnan nagy formátu­mú pályáját befutotta, bizonyossággal állíthatjuk, hogy méltó kézbe tesszük le a díszpolgári címet.- Honnan vezetett ide az életútja ? - inté­zem hozzá az első kérdésemet.- Nagyváradon születtem, ottani gim­náziumban érettségiz­tem 1940 tavaszán. Ennek az évnek az őszén történt meg Er­dély visszacsatolása, még láttam Horthyt fehér lován bevonulni a szülővárosomba, de a következő napok már Budapesten talál­tak. Apám órásmester volt, kis üzletében sokan megfordul­tak, ragaszkodott hozzá, hogy én és a testvérem is tanuljuk ki az órásszakmát; én ezt már középiskolás koromban meg­kezdtem. De az egyetemi böl­csészkarjobban vonzott, s mi­vel a nagynéném, anyám nő­vére Pesten lakott, felköltöz­tem hozzá, hogy beiratkoz­hassak a Pázmány Péter Tu­dományegyetemre. Csakha­mar kitűnt, hogy a tanulásom­hoz inkább albérlettel kellene megpróbálkoznom, de a Ki­rály utcában és a Vilmos csá­szár úton kivett levegőtlen szűk kis cselédszobák nem fe­leltek meg az ízlésemnek. Szerettem volna valamilyen szebb helyre találni.- A szűk kis szobák helyett valamivel tágasabb lakhelyre vágyott?- Akkoriban új volt még a Szent István park és környé­ke. Az ragadott meg. A mo­dem házak, a napfényes abla­kok. Valami olyasmire szán­tam rá magam, amire azt hi­szem, még senki. A Pozsonyi úton, a Hollán Ernő és a Tátra utcában napokon át sorra be­csöngettem a házmesterek­hez, hogy tudnak-e a házban kiadó kis udvari szobáról. A kitartásomnak meglepő sikere lett. A Hollán Ernő utca 28. szám alatt ráleltem a keresett kis zugra egy jómódú család­ban. A lakbért azonban az apámnak kellett állnia. Annyi­ra megtetszett Újlipótváros, hogy a következő években a különböző utcáiban még né­hány további albérletet is ki­próbáltam. Behívtak, de amint leszereltem máris ide jöttem vissza lakni, itt keringtem to­vább e kedves utcákban. Volt, hogy a lichthofra nyíló abla­komból pontosan a Szent Ist­ván parkra láttam. Akkor még a kilátást nem zárta le előlem a Csanády és a Pannónia utca sarkán semmi, mert az azóta felépült két lakóház helyén egy fatelep volt.- Aki a kerületnek ezen a részén lakott sok évtizeddel ezelőtt, számtalan fa- és vas­telepre láthatott ki, amelyek aztán sorra beépültek...- Ennek magam is tanúja lehettem, s az ilyen emlékek is idekötnek. De hadd folytas­sam az itteni történetemet egy fomantikus fejezettel. A fele­ségem szülei szintén nagyvá­radiak voltak, s ők is felköl­töztek éppen ide az Újlipótvá- rosba, a Visegrádi utcába. És én ott egy nap megláttam Ka­tit, a lányukat, akit még kis­lány korából ismertem Nagy­váradról. Udvarolni kezdtem neki, s egy évre rá, amikor megkaptam az orvosi diplo­mámat, elvettem őt feleségül. És ez bizonyult a legerősebb köteléknek, ami a kerülethez fűz, mert vele együtt ott ma­radtam a szülei lakásában, a Visegrádi utca 38/B alatt, va­gyis ahogyan mondani szokás benősültem oda - s azóta - én 1949, a feleségem 1948 óta - egyfolytában ott lakunk. A fe­leségem talán még több szál­lal kötődik ide. Ő kerületi pe­dagógus, középiskolai angol-, francia-, orosz-tanár. A taní­tást 1952-ben Angyalföldön, a Szent László úti iskolában kezdte, s végigtanított a kerü­letben több iskolát, a legtöbb időt a Herman Ottó Általános Iskolában töltötte.- Gyermek? Unoka?- A lányunk belgyógyász orvos, kórházban szerzett szakképesítést, és 8-10 éve körzeti családorvos Zuglóban. A férje szülész-nőgyógyász, a fiuk, az unokám számítógépes mérnök, s két éve ő is nős.- Mit tart a legfontosabb­nak elmondani a hál’ Isten terjedelmes szakmai önélet­rajzából?- Orvos vagyok. Az orvosi egyetemen 17 évig voltam a legkülönbözőbb posztokon egészen a docensségig, mint élettanoktató. Utána az Eöt­vös Loránd Tudományegye­temre hívtak meg professzor­nak nem orvosi területre, itt eltöltöttem tanszékvezetőként több mint három évtizedet, közben hat évig az egyetem rektora voltam, s eljutottam a díszdoktorátusig. Ebben a nagy kavalkádban 12 évig a TIT országos elnöki tisztét töltöttem be, belekeveredtem tehát az ismeretterjesztésbe, összeírtam egy tekintélyes könyvmennyiséget, tudomá­nyos, ismeretterjesztő és nem utolsósorban tankönyveket.- Hogyan írná le a speciá­lis tudományos területét?- A szűkebb érdeklődési te­rületem az agybiológia és a pszichológia között terül el, nevezzük ezt pszichofizioló- giának. Tulajdonképpen a lel­ki történéseknek az agyvelői hátterét vizsgáltam egész éle­temben. A kérdést az emléke­zés, tanulás, érzelmek köréből a pszichológus teszi fel, a vá­laszt a biológus, a fiziológus adja meg. Ezen a mezsgyén mozgok. Ezáltal én közelebb állok a kísérleti pszichológu­sokhoz országszerte és világ­szerte, mint a sejtbiológusok. Az ortodox biológusokhoz semmi kö^öm nincs. Ha osz­tályozni lehet a tudományo­kat, én közelebb állok a pszi­chológiához, amely sem ter­mészet-, sem társadalomtudo­mány, mint az orvostudo­mányhoz.- Ilyen óriási tudományos teljesítménnyel a háta mögött mire a legbüszkébb jelenleg?- Most, májusban történt velem egy olyan esemény, ami méltán adhat okot büsz­keségre. A saját egyetemem, ahol én alapítottam 1966-ban az élettani tanszéket, ahol már két utódom is követett, s ahol nyugdíjasként ma is dolgo­zom, „honoris causa” dísz­doktorrá avatott. És büszke vagyok arra is, hogy négy éve egy New York-i nagy kiadó megjelentette egy monográfi­ámat, amelyet angolul írtam. És ebben a sorban jelenthetem ki, nagy büszkeséggel tölt el, hogy a kerületem díszpolgári címmel tüntet ki. De hadd je­gyezzem meg, nekem nem erősségem a büszkélkedés. A XIII. kerületi OKKER Kiadónál Ádám Györgynek éppen a napokban megjelent Az emberi elme színe és fo­nákja című, tanulmányokat, esszéket és interjúkat tartal­mazó kötetében olvashatjuk Laudatio Georgii Ádám cím­mel a következő fejezetet dr. Kukorelli Tibor és Szántó Ti­bor tollából, ami ezt az állítá­sát alátámasztja. Idézzük: „Ádám György az öntöm­jénezés ellensége. Tisztában van vele, hogy az igazán je­lentős tudományos felfedezé­sek igen-igen ritkák és sok­szor a véletleneken is múlnak. Mindenki szeretne titokban dicsőséget aratni, Nobel-díjat kapni, de ennek esélye igen csekély és még a Nobel-elbí- rálás nem érdemi hátterét is jól ismeri az értelmiség. Sze­rénység az alázatosságig a tu­dománnyal szemben, hiszen alig tudunk valamit a dolgok természetéről és az emberi élet oly rövid! Köszöntjük Ádám Györ­gyöt, az embert, akihez mun­katárs és barát nem csak szak­mai kérdésekkel, hanem más, akár magánjellegű problémák­kal is a segítőkészség remé­nyében fordulhatott. Elisme­résre méltó yaz a készség, amely révén Ádám György az elmúlt évtizedek közéletének zátonyokkal és örvényekkel teli vizein az egyetem, a tan­szék és a tudomány érdekei­nek szolgálatában úgy hajó­zott, hogy közben megőrizte emberi arculatát, személyisé­gének integritását. Tehette ezt azért, mert meggyőződése, hogy nincs olyan helyzete, eseménye, történése az emberi életnek, amelyben önmagunk integritásának, különálló, mindenki mástól elkülönülő személyiségének ne lenne el­sőrendű fontossága. Ez az elv, jobban mpndva életérzés vé­gigkíséri Ádám György életét a családon belül éppúgy, mint a munkahelyi közösségen, avagy az egész társadalmon belül. Ádám Györgynek, mint minden értelmiséginek, van világnézete, hite és meggyő­ződése, de távolságot tart! So­hasem azonosul teljesen száz százalékig más hitével, meg­győződésével, és nem oldódik fel a másik ember hitében, ér­zésvilágában. Ez az életvitel a baráti kötelékektől kezdve a nagypolitikáig érvényes nála.” ISexenaói /T bennünk szabad szemmel láthatatlanul rejtező élővilág fel- Uí fedezői közt kitüntetett hely illeti meg Berencsi Györgyöt; ő olyan titkok kutatója, melyek alapvetően meghatározhat­ják egészségünket és életünket. E titoknak mindaddig kiszolgáltatott­jai vagyunk, amíg nem lépnek szolgálatba olyan emberek, mint ő, akik lépésről lépésre haladva megfejtik a titkok törvényeit és műkö­dését. Hajlamosak lehetünk varázserőt tulajdonítani az ilyen embe­reknek, holott az nem más, mint a következetesség, a tudás és a hu­mánum ereje. Szegődhet mellé némi szerencse is, de abból is inkább nekünk van részünk, ha a kutató szorgalma eredménnyel jár. Az or­vos, a mikrobiológus Berencsi a modem tudományok birodalmát jár­va a virológia új útjait hódítja meg, s terjeszti felvilágosító munkával a mi kerületünk társadalmában, a fiatalok és a felnőttek között is. A virológus ritka madár - nem rendelkezik sok ismerőssel. A Dévai utcai tíz­emeletes panelházi la­kásában látogattuk meg a 60. születés­napját tavaly decem­berben ünnepelt tu­dóst.- 1984-ben épült fel ez a ház - meséli -, olyanok költözhettek be, akik bizonyos vál­lalatokkal voltak kap­csolatban. Nekünk szerencsénk volt, mert az egyik lakójelölt nem tudta befizetni a beugrót, s így mi ug­rottunk be helyette. Ä két, ak­kor még kis gyerekünk már innen járt a Dózsa György úti általános iskolába. Ma már egyetemre járnak. Én az orvo­si diplomámat 1965-ben sze­reztem meg Debrecenben, s az első munkahelyem a Haj- dú-Bihar megyei KÖJÁL vi­rológiái laboratóriumában volt. 1968-ban kerültem fel a fővárosba az Országos Köz­egészségügyi Intézet Viroló­giái Osztályára. Később dol­goztam a Német Rákkutató Központ Víruskutató Intézet­ben Heidelbergben, a Sem­melweis Orvostudományi Egyetem Mikrobiológiai Inté­zetben, mígnem 1989 óta a Johan Béla Országos Epide­miológiai Központjának a fő­osztályvezetője vagyok.- Tudományos munkássá­gának minden részletében ter­mészetesen laikus létünkre nem tudunk elmélyedni, de ha megkérjük, hogy a lényegét is­mertesse, ezt miként foglalná össze?- 1966 óta klinikai és mole­kuláris virológiával foglalko­zom, eleinte főleg a gyermek- bénulás globális felszámolása érdekében. Munkatársaimmal feldolgoztam a Magyarorszá­gon 1989-ben mintegy kétmil­lió embert megfertőző echo- virus 11 járványügyi, vírussze- rológiai és genetikai tulajdon­ságait. Tovább nem részletez­ném, mert az már szakterület.- Széles skálán mozog az oktatói tevékenysége is, s nem csak egyetemi és orvos-to­vábbképzési szinten, hanem a lakosság irányában is. Kiktől kapott erre indíttatást?- Ilyen irányú társadalmi elfoglaltságom is itt kezdődött a kerületben. Egy virológus ritka madár, nem rendelkezik sok ismerőssel, nekem is fok­ról fokra akadtak. A gyerme­keim tanárai kértek meg, hogy tartsak oktatást, előadásokat a szakterületemről a diákoknak. Szerencsére a Visegrádi utcai rendelőintézetben is dolgoz­nak mikrobiológus kollégáim, akik összehoztak művelődési intézményekkel, klubokkal, ahol szintén tartottam a kö­zönségnek fejtágítókat. A töb­bi között van itt egy egyesület, amely például szelektív hulla­dékgyűjtési kezdeményezés­sel egészséges, fertőzéskocká- zat-mentes életre próbálja a lakosságot ösztönözni. Ebben a törekvésben Js szívesen részt vállalok. Én 1966 óta egyfolytában csak a vírusok­kal foglalkozom, s ezt már egyre többen tudják rólam. Az elmúlt tíz évben különböző rádiókban és televíziókban a riporterek már vagy százszor fordultak hozzám virológiái szakkérdésekben. A szomszé­dunkban van a Csodák Palotá­ja, ott is előadó vagyok. Ha valahol a vírus szó előfordul, oda engem el szoktak hívni, van tehát módom megszó­lalni.- Megfordul előadóként gyógyintézményekben is?- A kerületben lévő kórhá­zak közül a Nyírőben az orvo­saik számára tartott fejtágító­kon adok elő, a Madarász ut­cai gyermekkórházban az al­lergiában szenvedők diag­nosztizálásában kérik a segít­séget. Vannak az intézetben afrikai zöld majmok, azok nyelőcsövéből csinálják a kol­légák azt az antigént, amely­ből meg lehet állapítani, hogy a gyermek allergiás-e vagy sem a búzafehérjére. A Sza­bolcs utcai kórházban, illetve orvosi intézetben évtizedek óta közreműködöm fehérvé­rűségben szenvedő emberek vírusfertőzéseinek vizsgálatá­ban. A közismert Czeizel Endrén kívül én vagyok a má­sik orvos, aki az Éötvös Lo­ránd Tudományegyetemen habilitált, s ez azt jelzi, hogy a virológia sokágú tudománnyá fejlődött, az embereken kívül egyre szélesebb körben felis­mert jelentőségre tesz szert az állatok és a növények világá­ban is. így engem is felkértek már előadónak, opponensnek az Állatorvosi Égyetemen és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen.- Ezzel az egyre szélesedő folyamattal nyilván önnek is lépést kell tartania, hogy al- kotóan részt vehessen benne.- A fejlődésre jellemző, hogy az utóbbi 30 évben a Nobel-díjas felfedezők között legalább hat virológus volt, mert a virológiának a modern rendszerek közt sikerült az immunológiában, a genetiká­ban, az evolúció és a sejtfejlő­dés területén új eredményeket kitalálni. A génsebészet felfu­tásához is nagyban hozzájá­rultak a vírusokkal foglalkozó biológusok, mert közelebb ju­tottak a gének viselkedéséhez.- Miként van módja önnek ebben a folyamatban közvet­len tapasztalatokat szerezni?- Többek közt oly módon, hogy ezeknek az Amerikában élő tudósok egyikét-másikát még a Nobel-díjuk elnyerése előtt megismertem. Emellett két olyan európai nemzetközi klinikai biológiai kongresz- szust is szerveztem idehaza, melyek társadalmi esemény­számba is mentek. Ugye mégis csak jobb, ha idejön 300 külföl­di mikrobiológus és elmondja nekünk, mit tud, és még fizet is érte, mintha mi küldenénk ki két embert sok pénzért.- Ha jól értettem, ön mint virológus ma még ritkaság- számba megy Magyarorszá­gon. Eszerint ön úttörője a szakmájának?- Amikor én még egyetemista voltam, külön virológia nem lé­tezett. Én biokémiát tanultam, mert akkor az volt a modern szakma, Szentgyörgyi Albert volt a vezéralakja, édesanyám­nak is ő volt a gyakorlatvezetője.- Az orvostudomány tehát nemzedékről nemzedékre száll az ön családjában?- Ha már a családfámra te­relődött a szó, elmondhatom, hogy az ükapám alapította meg az 1850-es években a magyar vegyipart. A nagyapám már gyakorló orvos volt, az édes­apám közegészségtan-profesz- szor volt Szegeden, akitől én azt az elvet is örököltem, hogy a megelőzés sokkal nagyobb hasznot hajt az emberiségnek, mint a gyógyítás, egy beteg­ségmegelőző vakcina kidolgo­zásának nagyobb a hozadéka, mintha 30 ezer embert beol­tunk mondjuk penicillinnel. A húgom is virológus az USA- ban, Philadelphiában egy híres biológiai kutatóintézetben.- Az embereknek általában, megvallom, nekem is az a meggyőződésünk, hogy a víru­sok kártékonyak, mivel beteg­ségeket okoznak.- Amikor én kezdtem a szakmát, a kollégáimmal együtt még mi is azt hittük, hogy a vírusok csak betegsé­geket tudnak csinálni. Amint azonban már elmondtam, a tu­domány azóta sokat haladt, s ennek az eszközeivé tette a ví­rusokat. Az emberi vírusokat úgy kell elképzelni, mint a magnókazettát. Bedugjuk az emberbe, az állatba vagy a nö­vénybe, s akkor lejátszódik az a kis genetikai információ, ami a kazettán rajta van.- S vajon mi közük van eh­hez a számítógépeket megtá­madó vírusoknak?- Semmi. Legfeljebb téve­désekre adhatnak okot. Meg­jelent egy könyv Halálos víru­sok címmel, s az emberek azért vették meg, mert azt hit­ték, hogy számítógépes víru­sokról szól. Mondhatnám, egy vicc áldozatai lettek.- A vírusok tehát mégis csak okozói a betegségeknek?- Önmaguktól soha, csak ha valamilyen káros körülmény kiszolgáltatottá teszi a szerve­zetünket a vírusokkal szem­ben. Ilyen például a nemi be­tegség, a kábítószer-fogyasz­tás, az alkoholizmus. Ezek a fertőzések melegágyai. Mind­nyájan vírusokat lélegzünk be akár meleg van, akár hideg. De a védekezőrendszerünk képes megakadályozni a megbetege­dést. Ha azonban hagyjuk hi­degben könnyű öltözékkel vagy melegben hideg itallal ki­hűlni a sejtjeinket és megfá­zunk, akkor hibemáljuk a vé­dekezőképességüket a kóroko­zókkal szemben, és megfá­zunk. Ilyenkor jobb, ha két na­pig otthon maradunk. Jóma­gam megfázás veszélye esetén az arcomon sebészmaszkkal utazom a metrón, nem kis fel­tűnést keltve, de megéri.- Mire áldozza a szabad­idejét?- Kevés jut belőle. Nem va­gyok szakbarbár, de ha iroda­lomról vagy művészetekről van is szó, szeretek a világot előre­vivő dolgokkal foglalkozni.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom