XIII. Kerületi Hírnök, 2002 (8. évfolyam, 1-20. szám)

2002-12-12 / 20. szám

XIII. KERÜLETI • • _____ BBWBwKE*gvv"™)WMMi 2002. december 12. 0 Hegedűs Géza A varázslatos lényű és tehet­ségű Dómján Edit utolsó lakása a Holtán Ernő utca 28. számú házban volt. Utolsó - nehéz ezt a szót kimondani és leírni a lakás említésekor, mert súlyos bánat és gyász tapad hozzá: abban vetett véget életének - régebbi elhatározásának megfelelően - önkezével negyvenedik születésnapján szerető közönségét, kollégáit és még sok-sok rá váró főszerepet hűtlenül hátrahagyva a felejthetetlen színésznő. A ház falán, ahonnan eltávozott közülünk, 2002. december 21-én 11 órakor, halála 30. évfordulója alkalmával, emlék­táblát helyeznek el. Szerkesztőségünk Hegedűs Géza íróprofesszor, kerületünk már szintén elhunyt díszpolgárának emléksorait idézi e hasábokra a B. Fábrí Magda által szerkesztett, 20 évvel ezelőtt meg­jelent Dómján Edit-emlékalbumból. Ugyancsak innen vettük át Ikládi László fotóművész négy portréját; ezek abból a fotósorozatból valók, amelyet ő a színésznő kérésére a tragikus vég előtt két hónap­pal készített, mintegy utolsó emlékül. Harmincéves születésnap­ján egy rádióközeli eszpresz- szóban pohárka konyakkal koccintva közölte, hogy nem akar negyven évnél idősebb nem hittem, de amikor oly tra­gikusan bekövetkezett, mint­ha színpadon látnám, oly szemléletesen tért vissza, ahogy jobbjában a még félig /~frthetetlen: Dómján Edit f / már húsz éve nincs kö­zöttünk. Pedig alakja, mozgá­sa, mosolya szinte szemmel láthatóan maradt az én köze­lemben is. Hangjának finom árnyalatai mindig felidézhető- en csengenek az én fülemben is. De az is érthetetlen, hogy még csak húsz éve annak, hogy olyan drámai elszánt­sággal elment közülünk. Hi­szen nemegyszer úgy rémlik, hogy valamikor nagyon régen volt minden, ami emlékeze­temben maradt, mintha törté­nelmi nőalak volna, akit törté­netesen még ismerhettem... Amolyan igazi szakmai jóbarátok voltunk. Tanára is voltam, tanítványom - igen jó tanítványom volt. Szerzője is voltam: számos hangjátékom szereplője volt: a Rádió pago­dájában, eszpresszók asztala mellett, nálunk a könyvespolc előtti karosszékekben ülve gyakran beszéltük meg a mondandó szövegek hangár­nyalatait. De nemegyszer azt kívánta, hogy színpadi szere­peinek értelmét, a darab szerzőjének írói egyéniségét be­széljük meg. S ami ezeknél is fontosabb volt a számára: el­várta, hogy élőszó­ban és újságkritiká­ban fogalmazzam meg véleményemet alakításáról. Jó­barátságunk kezdet­től mindvégig az in­tellektus, az értelem síkján volt és ma­radt, de szerettünk együtt lenni. Ez a lelki kapcsolat álta­lában derűs felhan­gú volt, néha egye­nesen tréfálkozó, de mindig az irodalom, a színház, a szépség témavilágában. Mi­magunkról sohase beszéltünk egymás­sal, még akkor sem, amikor a végső években gyak­ran esett szó a halál lehetősé­géről. Még arról is, hogy nem akar megöregedni. lenni. Beszédstílusunkhoz hí­ven lehülyéztem, ő nevetve fogadta és azt mondta: „Majd meglátod.” - Persze, hogy telt konyakos pohárka, szo­kott apró mosolyával mondja: „Majd meglátod.” - Akkor még tegeztük egymást. Nem csapata a Club Fantasyban csupa szív és lélek- Játszottatok már máskor is ezen a kör­nyéken ?- Igen, régen sokszor meg­fordultam ebben a kerületben, mivel volt egy angyalföldi ba­rátom, akit a mai napig na­gyon szeretek, és akinek nagy tisztelője vagyok. Ő volt a magyar gitárkirály, Radics Béla.- Miért éppen a blueszene számodra a minden? Hány éve is vagy színpadon ?- Nagyon régóta, harminc éve. Köztudott, hogy kőbá­nyai vagyok, a külvárosi élet­mód miatt fogott meg a blues, ami nem csak stílus, hanem életérzés is. Annak idején a szüleimmel és a négy testvé­remmel heten laktunk egy szobában, nem volt fürdőszo­ba, WC a folyosó végén stb... Aki nem élt ilyen helyzetben, és nem élt meg nehéz időket, napokat, az soha nem fogja tudni, mi az a blueszene. A ré­gi barátaim is, mint például a már említett Radics Béla vagy a Syrius csapat tagjai is a rhytm and bluest játszották, ezt hallottam tőlük. Ezért a kezdetektől ez a stílus áll hoz­zám a legközelebb, mert van benne szív és lélek. Ez a lé­nyeg! Rengeteg szép emlé­kem van - folytatja Bili. - Hat évet játszottam a Hobo Blues Bandben, és egy csomó rock­operában szerepeltem: István, a király, Itt élned, halnod kell, Attila, isten kardja, Jézus Krisztus szupersztár, A költő visszatér. Egyszóval voltak nagyon nagy sikereim, de megmondom őszintén, mosta­nában egyszer feljebb, máskor pedig lentebb vagyok. De nem panaszkodom, igaz, nem szerepelek sokat a tévében, a médiában, de nagyon sokat játszom. Minden hónapban legalább 10-12 élő koncertet nyomunk, és erre büszke va­gyok.- A mai zenei irányzatok teljesen más vizekre hajtják a fiatalokat...- Igen, eléggé félrevezetik szegényeket. Sok esetben megy a tátogás, más nem fon­tos, csak szőke legyen, kék szemű. Furcsa dolgok történ­nek manapság a zenei világ­ban...- Terveitek?- Mivel már rég volt, jö­vőre szeretnénk kiadni egy vadonatúj lemezt, amin a két éve együttműködő felállás­ban dolgozunk Sárközi Pál szóló- és Berkes Charlie Károly basszusgitárossal, Dobó Dobor József dobos­sal, valamint a 22 éves Zoltai Zozó Gyurika szájharmoni- kással.- Mesélj még magadról, a családodról.- Nagyon büszke vagyok az öt és fél éves unokámra. Őt is úgy hívják, mint engem, Deák Bili Gyuszika, három hónapos korától úszik, és na­gyon szép fiú - teszi hozzá mosolyogva Bili. - A fiam, Deák Tamás hangtechnikus, ő keveri a bulijainkat, és ő veze­ti a buszt.- A fiad hogyhogy nem ze­nész lett?- Hát dobolgatott, de panel­ban lakunk, ott meg aztán mindig dörömböltek, tudod, hogy nem lehet zörögni...-Feleség?- Az is van. Tizennyolc évig dolgozott a vendéglátó- iparban, manapság már csak unokázik.- Biztosan tudsz róla, hogy van egy hasonmásod, aki oly­annyira hasonlít rád, hogy a barátnőm hirtelen ránézésre azt hitte, te vagy ő. Ez milyen érzés?- Egyáltalán nem zavar a hasonlóság. Nagyon jól isme­rem, Ozinak hívják, évek óta jó barátok vagyunk. Régeb­ben, amikor még az én hajam is göndör volt, és nem össze­kötve viseltem, sokkal jobban hasonlítottunk egymásra. Olyankor sűrűn előfordult ve­le, hogy az emberek odamen­tek hozzá, hogy Bili, adjál au­togramot. Bevallom őszintén - más­napi, korai ébredésem miatt - nem akartam a buli végéig maradni. De miután beindult a blues, megtelt a terem, a kö­zönséggel együtt én is belefe­ledkeztem, belemelegedtem a jól ismert nóták éneklésébe. Mert az első ütemek felhang­zása után Deák Bili Gyula csalhatatlan, jellegzetes hang­ja hallatán az emberek elkezd­tek befelé tódulni a kicsiny helyiségbe, s bár a média nem ajnározza, és lehet akár nagy­papa, Bili az Bili, állhat nagy- és kisszínpadon, stílusa, hang­ja egyaránt megérinti az - iga­zi zenére szomjazó - ifjú és korosodó lelkeket. Szoboszlai Éva sokkal később kezdtünk fura ötlete folytán a tegeződésnél is meghittebb magázódásra váltani. Ennek hosszú előz­ménye van. Úgy kezdődött, hogy én tanítványa­immal akkor, ami­kor befejezik tanul­mányaikat s már át­vették diplomáju­kat, össze szoktam tegeződni. Dómján Edittel is, mint év­folyamtársaival koccintásos búcsú­estén összetegeződ- tem. Ez persze foly­tatódott, amikor rö­vid vidéki szereplés után visszakerült Budapestre, és itt hamarosan a Rádió varázskörébe is be­került. Még a lexi­konok is, őt idézve mindig csak színpa­di szerepeit említik, holott hamarosan kitűnő és gyakran foglalkoztatott rá­diószereplővé is formálódott. Én meg régi időktől fogva mondandóim jó részét rádiós mű­fajokban fejeztem ki. Editkében hama­rosan felfedeztem a nagyon megfelelő művészi munkatár­sat hangjátékaim különböző nőszere­peinek megvalósítá­sához. Varázsos hanganyaga és in­telligenciája e hang­anyag változatos ér­vényesítéséhez a legkitűnőbb rádiós színésznők közé sorol­ta. Nos, jó néhány előzetes szerepvállalás után ő volt „Zsuzsanna és a vének” című verses hangjátékom címsze­replője. Azt hiszem, ez a játék legjobb hangdrámai műveim közé tartozik. Kitűnő szerep- osztással került felvételre és sugárzásra. Dómján Edit kö­rül Gábor Miklós, Darvas Iván, Psota Irén, Greguss Zol­tán alakították a bibliai törté­netből vett szerepeket. Kifeje­zett sikere volt, több újság is olyan kritikákat írt róla, ami­lyeneket általában színházi bemutatókról szoktak írni. (Sokkal később, már Edit ha­lála után, a Fővárosi Operett­színház musicalt formált belő­le, ott is sikeres volt, Zsuzsan­na szerepét akkor Csongrádi Kata alakította, ő is kitűnően.) - A rádióban többször is is­mételték, és egy ilyen alka­lomkor Edit szokott mosolyá­val ezt mondta: „Milyen kár, hogy eddig nem magázód- tunk, most összetegeződhet- nénk.” - Mindenesetre gyor­san leültünk valahová koccin­tani, hogy megerősítsük tege- ződésünket. Ezek után történt, hogy Dómján Edit Molnár Ferenc „Az üvegcipő” című játéká­nak női főszerepét, a kis cselédkét alakította. Ez a szín­játék nem tartozik Molnár igazi „nagy” művei közé, és mégis: Dómján Edit naggyá tette: az ő játéka hiteles lélek- ábrázolás volt nagy távlatú társadalmi háttérrel. - Én pe­dig akkoriban nem is egy lap­ba írtam színikritikákat. Erről a bemutatóról tanulmányszerű nagy cikket írtam, kiemelve Dómján Edit alakítását, s az­zal fejeztem be, hogy „Dómján Editet eleve jó szí­nésznőnek tartottam, de ezzel az alakítással színházi életünk legnagyobb művésznői közé emelkedett.” - Másnap már hallottam, hogy a megdicsért művésznő mennyire örült a méltánylásnak. És talán har­madnap találkoztam vele a rá­dióban. Meglepő módon most nem a szokott módon arcon csókolt, hanem átölelve a mellemre borult, és valódi könnyekkel sírni kezdett. Azután ezt mondta - szá­momra azóta is felejthetetle­nül -: „Ide hallgass! Ha eddig magázódtunk volna, mától kezdve tegeznélek, és elvár­nám, hogy te tegezz engem. De tegeződtünk, tehát ha a te­geződésnél a tegezés maga­sabb fokára akarunk lépni, ak­kor mostantól kezdve magáz- zuk egymást, mint még tege- zőbb tegeződés.” így is lön. Sok ismerős mu­latságára. „Nézze, édes Edit- ke”, „Mondja, drága Géza” - ilyen formában társalogtunk. Éveken keresztül. Néhány nappal a tragikus végpont előtt, egy reggel fel­hívott telefonon, és nevető hangon kérdezte: „Mondja, mit szólna, ha holnap vagy holnapután meghalnék?” Ak­kor már néhány hete egyre többet beszélt a halálról, én egyre kevésbé vettem komo­lyan. A kérdésére ezt vála­szoltam: „Olyan gorombasá­gokat mondanék, hogy mind a ketten elszégyellnénk.” - „Nagyon haragudna?” - „So­hase bocsátanám meg.” - „Köszönöm” - mondotta csengő felkacagással. Két vagy három nap múlva megtudhattam, mi történt. In­dulatosan haragudtam. Nem mentem ki a temetésére. Ma­gamban ismételtem azokat a gorombaságokat, amelyeket mindketten szégyelltünk vol­na, ha füle hallatára kimondok. És azóta se múlt el. Ma is tudom látni, hangját hallani. Csak néha nem tudom, volt-e, élt-e valóban. Valószínűtlen mesealak volt. (1992) 53SGS0SSSSSSSCSGSSSSS3SSS3SS^SOSQSCSOSSSSSSS8SSS3SSSQSSSSSDSSSOSCS3^SDSGSSSSS3SSSGSS^ Emléktábla-avatási terv 2006-ig Önkormányzatunk emléktábla-avatási tervet készített 2002-től 2006-ig terjedő időszakra. Dómján Edit emlék­tábláján kívül a XIII. Kerületi Önkormányzat 2002. decem­ber 19-én 10 órakor Illyés Gyula tiszteletére emléktáblát állít egykori lakhelyén, a Lehel utca 26. számú épület Hun utca felőli részének homlokzatánál. A következő évek folyamán 2003- ban Major Tamás, Gábor Miklós, Kellér Dezső, 2004- ben Ruttkai Éva, Heltai Jenő, Kazimir Károly, 2005- ben Kabos Gyula, Molnár Ferenc, Obersovszky (Oby) Gyula, Hatvány Lajos, 2006- ban Simon István, Bulla Elma, Markos József (Alfonzó) emlékére avatnak táblát a jelenlegi tervek szerint. 3SSSSSSS8SSSSSgSSSSS8SSSSS8SSS8S^S5pSSSSS8SSSSS§S§^ E dit ke, a múlhatatlan emlék

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom