XIII. Kerületi Hírnök, 1996 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1996. szeptember / 9. szám

till, műim DÍSZPOLGÁROK ❖ DÍSZPOLGÁROK ❖ DÍSZPOLGÁROK Illovszky Rudolf Dr. Kemény Pál Nemeskürty István A foci közügy, még akkor is, ha mostanában a hazai szur­kolóknak több bosszúságot okoz, semmint örömet. Az angyal­földi drukkerek szívéhez a Vasas csapata áll közel, amelynek sikereit és kudarcait személyes ügyüknek tekintik. Persze játékosok jönnek, játékosok mennek, de van, aki marad. A mester, akit ma Rudi bácsi­nak neveznek és híre a kerület határain kívül messze ismert és meg­becsült Hiszen volt ő a nagy válogatott szövetségi edzője és szövetségi kapitánya is. Aki az egész életét a labdarúgásnak szenteli, annak na­gyon erős és kitartó embernek kell lennie, olyannak, aki nemzedéke­ken át érteni képes a fiai nyelvén, s felelni tud értük. Őt ez jellemzi. A kerület országos hírű sportemberével a Vasas Sport Club Fáy utcai székházában ültünk le beszélgetni a megnyert kupák és a nemzetközi futballvilágot reprezentáló csapatzászlók között. S okunk emlékeiben talán úgy él a doktor néni vagy bácsi alakja, hogy fehér köpenyének láttán sírvafakadtunk, jólle­het esetleg éppen gyógyító kezének és tudásának köszönhetjük, hogy egyáltalán életben vagyunk. Aztán persze, ha szülők le­szünk, megtanuljuk, mit jelent a gyermekorvos szüntelen jelen­léte legféltettebb kincsünk életének, épségének-egészségének vé­dekezésében. De ezt az egész társadalomnak tudnia kell. S ha szobrot nem is emelhet minden áldozatos gyermekorvosának, kötelessége megbecsülésének és tiszteletének jelét adnia. Ilyen a díszpolgári cím is, amit most egy egész kerület szeretete adomá­nyozott az élethivatásával maradandót alkotott gyermekorvosá­nak. Őt kerestük fel törzshelyén, a kicsinyek zsivajától hangos Madarász utcai gyermekkórházban. N emcsak tanítványai, hanem tisztelőinek többsége sem mu­lasztja el nevéhez hozzátenni: tanár úr. Diplomájának tanú­sága szerint magyar-olasz-művészettörténet szakos tanár, ám a történelem és a filmtörténet egyazon rangban vonul végig életmű­vén. Nemzeti históriánk sorsdöntő eseményeiben és kérdéseiben felfedező szemmel búvárkodik: az Ez történt Mohács után vagy - a többi közt - a Requiem egy hadseregért című történelmi esszéi a legizgalmasabb regényeknek kijáró irodalmi sikereket arattak. Szívszerelme a korai magyar költészet és széppróza kutatása, de Federico Fellini vagy Ingmar Bergman tanulmányozásában is a világszínvonalat képviseli. A hazai filmművészet nem kevesebbet köszönhet neki, mint Jancsó Miklós pályára állítását. A Pozsonyi úti polihisztorral legelébb a lakóhelyéről beszélgetünk.- Egy pillanatig sem lehet vitás, hogy a labdakergetést már kora ifjúsága idején el­kezdte. De hát ez akkoriban sok más csemetének is a legfőbb já­téka és szórakozása volt. Közü­lük persze nem mindegyik tu­dott ezen a pályán - értve eza­latt szó szerint a futballpályát - megmaradni, főképpen nem egy egész életen át. Hát hogyan is kezdődött?- Gyerekkoromban a VII. kerületben laktunk, s én ennek megfelelőleg az Almássy téren nevelkedtem, persze a labdarú­gással is már hat-hét évesen ott ismerkedtem meg. 1933- ban, tizenegy éves koromban igazolt játékosa lettem az MTK kölyökcsapatának, s két évvel később az ificsapatának. 1941- ig voltam az MTK játékosa, onnan kerültem át a Vasasba, ahol több kisebb megszakítás­sal máig működöm.- Meddig volt aktív játékos?- 1955-ig. Akkortól évtize­deken át mint edző dolgoztam itt, a Vasasban. De már egé­szen fiatalon elhatároztam, hogy edző leszek, ezért kétsze­res figyelemmel kísértem az edzőim munkáját.- Ez volt az iskolája?- Természetesén nemcsak ez. 1952-ben a Testnevelési Főiskolán megszereztem a se­gédedzői oklevelet, majd egyé­ves tanfolyamon ugyanott az oktatói jogosítványt. így lehet­tem a Vasas serdülő-, majd ifi­csapatának az edzője. 1954- ben hároméves tanulás után kézhez kaptam a Testnevelési Főiskolán az akkori legmaga­sabb edzői diplomát, amellyel már a Vasas tarta­lékcsapatának, utána 1957-től ’63-ig az első csapatának az edzését folytathattam.- Eredmények?- Megnyertük az 1960-61- es, majd az 1961-62-es NB 1-es bajnokságot. Később, 1965-ben és 1977-ben ezt a teljesítményt megismételtük. Háromszor nyert a csapatunk Középeuró­pai Kupát, két alkalommal Ma­gyar Kupát. Valamennyi helye­zést kapásból persze nem tud­nám felsorolni.- A lényeg az, hogy Önt a munkája és a teljesítményei alapján a válogatott edzésével, sőt szövetségi kapitányságával bízták meg.- Igen. 1963-ban kerültem át a Magyar Labdarúgó Szö­vetséghez. Akkor Baráti Lajos volt a szövetségi kapitány, s mellette én lettem a szövetségi edző. 1966 és ’68 között pedig a szövetségi kapitányság lett a tisztem, ezután három évig új­ra a Vasasnál, majd egy görög csapatnál edzősködtem, s 1971-től ’77-ig ismét a magyar válogatott szövetségi kapitá­nyaként működtem. Az osztrák Admira Wacker csapatához is meghívtak edzőnek, de mindig, mindenhonnan visszatértem a Vasashoz.- Milyen sikerekhez segítet­te a nemzeti színeket?- 1964-ben, még Baráti ka­pitánysága és az én edzőségem idején harmadik lett a váloga­tottunk a labdarúgó Európa- bajnokságon, 1972-ben, ami­kor már én voltam a kapitány, az Európa-bajnokságon a leg­jobb négy közé jutottunk, ugyanabban az évben az olim­pián a döntőben a lengyelekkel mérkőztünk, és ezüst érmesek lettünk. Kijutottunk a londoni világbajnokságra is.- Volt egy fájdalmas mozza­nat...- Sajnos, volt. Amikor az utolsó 12 percen múlt, hogy nem juthattunk ki az 1974-es müncheni labdarúgó világbaj­nokságra. A selejtező mérkőzé­seken egyszer sem kaptunk ki, s már csak a svédeket kellett volna legyőznünk, akárcsak egy góllal. 3:2-re vezettünk is, amikor nem sokkal a lefújás előtt kiegyenlítettek. Azt az ér­zést örök életemben nem fo­gom elfelejteni...- Akkor az egész országot megviselte egy kicsit. De Ön mindazonáltal a nyugodt edzők és kapitányok közé tartozik.- Valóban nem vagyok fel- ugrálós típus. Játékos korom­ban sokkal hevesebb vérmér­sékletű voltam. Aztán mint edző átéreztem, hogy példaké­pül állok a játékosaim előtt, s a mérkőzés közbeni bekiabálá­sokkal és szidalmazásokkal csak sértem az önérzetüket és lejáratom a tekintélyemet. Az edzés kulcsa a felkészülés. Ha azt kívánom a játékosaimtól, hogy alaposan készüljenek fel, akkor én sem engedhetem meg magamnak, hogy ne a lehető legfelkészültebben segítsem őket ebben.- Miben jellemezné edzői módszerének egy-két vonását?- Nem a pálya széléről adom az utasításokat a játéko­soknak, hanem testközelből. Amit csak lehet, megmutatok nekik. Ugyanakkor semmi olyat nem kívánok meg tőlük, amiről tudom, hogy nem képesek rá. Most, öreg fejjel is egyre jobban tapasztalom, hogy nem lehet minden játékostól ugyanazt el­várni, mert ők is egyéniségek. Ezt a csapatösszeállításnál is szem előtt tartom. Igyekszem a csapat tagjaival személyes kap­csolatba jutni, hogy még a ma­gánéleti problémáikban is hatni tudjak rájuk. Meccs közben a kispadon nem lármázok, mert nekem nézni, sőt mi több, elem­zőén és higgadtan látni kell azt, ami a pályán történik. Ami ész­revételem van, azt a félidőben beszéljük meg.- Ma is a Vasast szolgálja tudásával?- Ma is. A labdarúgó szak­osztály igazgatója vagyok, amíg erre a posztra nem talá­lunk egy fiatalabbat. Fiam, lá­nyom, két unokám mellett a Vasas a második családom. Itt vagyok reggeltől estig a fiata­lok között, a labdarúgáshoz, a kollégákhoz, a szurkolótábo­runkhoz kötődve. Ez az, ami éltet, büszkévé és boldoggá tesz.- Mióta gyógyít Ön itt?- Amióta csak gyógyítok. 1938-ban kaptam meg a diplo­mámat, s rögtön idekerültem, mint fizetés nélküli bejáró, úgynevezett externista orvos. Akkor az orvosnak és ember­nek egyaránt kiváló Flesch Ar­min, e kórház megteremtője volt itt az igazgató.- Mikor történt ez a megte­remtés?- Valóban annak mondha­tó, mivel ez volt a főváros első önálló gyermekkórháza a Flesch Armin által kidolgozott tervek alapján. Bele is telt mintegy tíz év addig, amíg 1927-ben megalakult itt, mert előbb más különböző helyeken akarták felépíteni. Több osz­tállyal, de nagyon szerény fel­szereltséggel nyílt meg. Ennek ellenére nagyon jó eredménye­ket ért el a fővárosnak ezen, szociálisan igen nyomorúsá­gos, környezetében.- Leírná e környékkel kap­csolatos akkori emlékeit?- Két baraktelepre emlék­szem, az egyik a Madarász, a másik a Babér telep volt favá­zas, egyemeletes, kívül folyo- sós, komfort nélküli épületek­kel. Ezek lakói közül került ki a mi kis betegeink zöme. Nagy volt errefelé a munkanélküli­ség. Sokan rendelkeztek az ak­kori időkben rendszeresített hatósági szegénységi bizo­nyítvánnyal, amely ingyenes közgyógyellátásra jogosította fel őket. Úgynevezett fekete re­ceptjeinkre a gyógyszereket is díjtalanul kapták.- Ez a vidék volt az, amelyet egykor a híres-hírhedt Tripolisz névvel illettek?- Ez volt, de a név eredete, tudtommal, vallási jellegű. Itt áll közelünkben egy templom, amelyet tripoliszi Szent Mi- hályról neveztek el, s itt volt a tripoliszi egyházközség is.- Aztán a köznyelv, úgy lát­szik, felkapta, mint Angyalföl­dön belüli földrajzi megjelölést. Hanem ami a környéket illeti, ha a kórházból kijövet ma Ön körülnéz, alaposan megválto­zott képet láthat köröskörül.- Úgy van, s már a jövő ké­pe is bontakozik, ha a kórhá­zunkkal szemben lévő Duna Plaza hatalmas épülettömbjén végigjártatom a szemem. Las­san a Váci útra sem lehet ráis­merni. A kórházunk is sokat fejlődött ahhoz képest, hogy amikor idekerültem még nem volt gyermekambulanciánk sem. Azóta a gyermek szakren­delők hálózata az ország gyó- gyellátásának kétségkívül az erőssége. Közben a kórházunk is kinőtte sokirányú működé­sének a kereteit, de erről már jelentek meg cikkek a kerületi lapban. A beépítettségi lehető­ségeken belül, remélem miha­marabb, bővülni fogunk.- Élete összekötődött a Ma­darász-kórházzal. Voltak azon­ban e kapcsolatnak kitérői is?- Előbb a kötelező szakmai gyakorlatok miatt kellett más kórházakban is szolgálatot tel­jesítenem. Majd közbeszólt a zsidótörvény, a háború, a munkaszolgálat, a koncentrá­ciós tábori lét, a bujkálás, az orosz fogság. Valójában még szerencsésnek is mondhatom magam, a családommal együtt, hogy munkaszolgálatos alor- vosi beosztásom miatt bizonyos védettségben részesülhettem. Sőt, eközben tehettem le a gyermekorvosi szakvizsgát is Debrecenben. Kissé meghosz- szabbodott a háború részemre azáltal, hogy a demokratikus magyar hadseregbe jelentkez­tem, s mint zászlóalj-orvos ausztriai hadműveletekben is r észtvehettem.- így hát az orvosi pályája lényegében a háborús megpró­báltatások közepette sem sza­kadt meg?- Ismétlem: szerencsére. De aztán állás után kellett néz­nem. A Madarász-kórházat bombatalálat érte, ideiglene­sen egy iskolába telepítették át. Az OTI Központi Rendelőinté­zetének gyermek szakorvosi rendelőjében helyezkedtem el. Emellett feladatokat vállaltam az egészségügyi szakszervezet­ben, felvilágosító előadásokat tartottam, országos szinten dolgoztam a gyermekellátás szakmai nívójának emelése ér­dekében. 1946-tól előbb az L, majd a II. számú gyermekkli­nika tanársegédjeként és ad­junktusaként végeztem a mun­kámat, mígnem 1958 január­jában pályázat útján elnyertem ennek a kórháznak az igazga­tói posztját, s egyben elláttam a belgyógyászati osztály vezeté­sét is huszonöt éven át 1982 decemberéig. Munkámat kü­lönböző közéleti megbízatások teljesítésével színesítettem. Az egyetemi felvételi bizottság el­nöke voltam és több olyan funkciót töltöttem be, amely­ben, úgy hiszem, szakmai is­mereteimet hasznosíthatták.- Szemmel láthatólag ezt itt a kórházban sem nélkülözhetik, figgetleniil attól, hogy az igaz­gatói tisztségtől tizennégy éve megvált.- Ma is sok minden ideköt. Mindenekelőtt a hivatásom és a betegeim szeretete. De egy szer­ződéses viszony is. A korábbi és a jelenlegi igazgató utódaim igen kedvesek és figyelmesek irántam, s igénylik a tanácsai­mat. Ezt, mint a kerület díszpol­gára, tudomásomhoz és erőm- höz mérten, természetesen fel­ajánlom az önkormányzatnak is.- Önt idős kora sem gátolja ebben?- Nyolcvanhárom éves ko­rom ellenére, ha hiszi, ha nem, autót vezetek. S habár egyedül lakom Nővér utcai kis laká­somban, éltet a családom sze­retete feleségem halála után is. Fiam, János, a csecsemőosz­tály főorvosa ebben a kórház­ban. Lányom, Katalin angol­történelem szakon végzett, neki is orvos a férje. Három uno­kám van. S rengeteg gyerek­em, akiket immár hatvan éve kezelek és gyógyítok.- Hogyan választotta ki ott­honául fővárosunknak éppen ezt a pontját?- 1968 őszén költöztünk ide, a Pozsonyi út és a Balzac utca sarkára. Előtte évtizede­ken át a Ferencvárosban lak­tunk. Ott is tanítottam. Ma is változatlanul szeretem a IX. kerületet. Én egész Budapestet a szülővárosomnak tekintem, s mindig is érdeklődtem a törté­nete iránt. Tudtam tehát azt is, hogy a Szent István park és környéke a háború előtti utol­só központilag tervezett és szervezett - ma már bár­mennyire furcsának is tűnhet - lakótelepe.- Ez vonzotta ide?- Közrejátszhatott a film­szeretetem is. A harmincas évek magyar filmjeiben külső forgatási helyszínül sokat használták a Szent István parknak és környékének új bérházait és lakásait. Ezek a jelenetek, amikor idekívánkoz­tunk, szép emlékképekként él­hettek bennem. Azóta is jól ér­zem itt magam. Lányommal és unokámmal együtt, akik itt laknak a szomszéd utcában.- Annak ellenére is, hogy a régi moziképek tovatűntek?- Amikor idejöttünk egy villamos zörgött végig az ut­cánkon, de ezt is kellemes szín­foltnak láttuk. Különlegesség volt az is, hogy a lakásaink itt a margitszigeti hőforrásból kapták a meleg vizet. Vagyis házi gyógyvizünk volt. A távfű­tés bevezetésével ez megszűnt. Mindezzel együtt ehhez a kerü­lethez mint lakosnak van kö­zöm, közéleti tevékenységet itt nem folytattam. Most azonban, hogy a díszpolgári címmel tün­tettek ki, kötelességemnek ér­zem, hogy a kerület közügyei­vel is törődjek. A kerülethez kötődésemet az is erősíti, hogy sok barátom és ismerősöm la­kik itt.- Megemlítene közülük né­hányat?- Az élők közt nehezen tud­nék sorrendet állítani, de a holtak, remélem nem sértőd­nek meg. Sokan ismerik szoros alkotói kapcsolatomat az egy­kori Budapest Filmstúdióból Várkonyi Zoltánnal. 0 a Víg­színház főrendezője és igazga­tója is volt, így hát nem csak barátilag, hanem területileg is közel állt hozzám. Megemlíte­ném itt, hogy a Vígszínház je­lenlegi igazgatójának, Marton Lászlónak a diploma-rendezé­sében színre került darabot, Eduardo De Filippo művét én fordítottam.- És ne feledjük: a Vígszín­ház mutatta be a Pesti Színház épületében a Holtak hallgatása című drámát, amelyet Ón Ör­kény Istvánnal együtt írt.- így volt. Émlékeztetnék még Szabolcsi Évára, a kitűnő irodalmárra és műfordítóra, aki itt lakott a közelben. Vele együtt készültünk egy filmre, amely a magyar származású olasz írónő, Edith Bruck haza- látogatásáról szólt, többek közt ide, az Újlipótvárosba. Nagy fájdalmunkra Éva váratlanul meghalt, s a filmnek ez a része nem készült el. De én nem csak meghalt barátaimat siratom...- Van más elsiratnivalója is?- Van. Itt volt a közelem­ben a Dunapark Kávéház, ahol magam is sok barátom­mal, ismerősömmel találkoz­hattam. De találkozhattak ott politikai, társadalmi, vagyoni és felekezeti különbségeiktől függetlenül a kerület polgárai. S amióta két másik kerületből összeolvasztva megszületett a XIII. kerület, a Dunapark Ká­véház ennek is az egyik jelképe lett. Bárki is határozott úgy, botrányosnak tartom, hogy megszüntették. Nemrégiben egy bútorbolt nyílt meg benne. Ha éppen szomorúak voltunk, elmentünk a kirakatához, hogy csillagászati árainak lá­tásán derüljünk. Nem csoda, hogy igen hamar ez is bezárt. Ez a helyiség eredetileg is ká­véháznak és étteremnek épült, nem hagy magán erőszakot tenni.- Ön kritikus szemmel látja a kerület szépséghibáit, mégis azt mondja, jól érzi itt magát...- Az általános gazdasági és társadalmi gondok ellenére ez egy kiegyensúlyozott és jól el­látott kerület. De a történész és az író szemét nem lehet meg­csalni. A hibák nemcsak mai keletűek. A Szent István park fokozatosan pusztult le olyan­ná, amilyen. És a Margitsziget sem az, ami lehetne. Minden más ország és város okosan ki­használna olyan értékeket, amilyeneket, mi nem haszná­lunk ki, sőt pusztulni hagyunk. Ezen a mi kis dunai szigetün­kön még megmenthetők és a külföldi látogatóknak akár pénzért is mutogathatók lenné­nek annak az 1250 körül épült Domonkos rendi apácakolos­tornak a romjai, amelynek templomában nemcsak Árpád- házi Szent Margitot temették el, hanem bátyját, V. István magyar királyt is és több ki­rályfit és herceget. Ez tehát ki­rályi sírhely, amelyet bekerítve régészetileg és kertészetileg gyönyörűen gondozni kellene. Békétlenkedem egyes jelenté­keny személyiségekről elneve­zett utcanevek eltűnése miatt, habár ez még egy korábbi rendszer vétke. Légrády Ká­rolyt, a Pesti Hírlap alapítóját és Wahrmann Mórt, a főváros­nak adakozó politikust meg kellene ma is becsülni annyi­ra, hogy visszakapják az utca­nevüket. S hosszú évek óta az sem tűnt fel valakinek a város­atyák közül, hogy Róbert Ká­rolyról nem volt ildomos kör­utat elkeresztelni, mivel ilyen királyunk nem volt? Volt vi­szont négy Károly királyunk, akik közül az elsőt Károly Ró- bertnek hívták. V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom