Angyalföld, 1979 (4. évfolyam, 1-4. szám)
1979. január / 1. szám
Mű terem Iá toga tás Kelemen Kristóf szobrászművésznél A műterem kicsi, szobrokkal zsúfolt. Számtalan elkészült s nágy-öt félig kész portré sorakozik egymás mellett a polcokon. Különös módon hat a látogatóra, hiszen Bilicsi Tivadar, Szokolay Sándor, Béres Ferenc, Berek Kati, Ruttkay Éva, Kobajasi Ken-Ichiro és még sok más ismert művész tekint le a polcokról. Az élők, a kortársak mellett Arany János, Petőfi Sándor, Szemere Bertalan szobra is látható. Kelemen Kristóf látja csodálkozó tekintetemben a kérdést. Csepeli Szabó Béla — Ugye, kicsi a műterem? Mozdulni is alig lehet. És a művek? Hosszú utat jártak be. 1977-ben a Fővárosi Művelődési Házból indult útjára az „Ahogy egy festő és ahogy egy szobrász látta” című kiállításiunk, Melyet Jakab Károly festőművésszel közösen rendeztünk. A FMH után jártunk Sárospatakon, Marcaliban, Békésen, Szegeden, és Pesten a Rátkai Klubban. Mintegy kilencvenkét portrét mutattunk be a magyar tudományos, irodalmi és művészeti életből. — Hogyan született meg a gondolat, hegy ezt a — tudomásom szerint egyedülálló — kiállítást megrendezzék? — Az ötletet dr. Szij Rezső művészettörténész adta. Azonos személyek portréit készítettük el, s ábrázoltuk festő és szobrász szemmel. — A portrékészítés, véleményem szerint, nehéz művészi feladat. Miért vállalták mégis ? — Bennünket e kiállítás műveinek létrehozásában, ösz- •zeállításában az az alkotó erő vonzott elsősorban, amely az ismert világ kiszélesítésén, gazdagítását, az ismeretlen megismerésén és megismertetésén, az emberi élet szebbé és jobbá tételén fáradozik; életet ment és felemel. Ez az alkotó erő az egyik legbonyolultabb és egyik legnagyobb, egyben legnagyszerűbb téma: gazdag lelkivilágával, személyiségével, formai megjelenítésével maga az ember. . A művész mai látásmódja, alkotómunkája viszontagságos életúitból fakad. — Gyötrelmes utat jártam végig. Hétgyemmdkes család negyedik gyermeke vagyok. Édesapám 13 éves koromban meghalt. 1940-ben családunk Romániából áttelepült Sándor- falvára. Ezt követően Budapesten helyezkedtem el, faszobrásznak. Minden álmom a továbbtanulás volt. Jelentkeztem is a Képzőművészeti Főiskolára. Kisfaludi Stróbl Zsigmond — a rajzaim és az agyagszobraim alapján — kilátásba is helyezte a felvételemet. De miután ösztöndíjat nem tudtak mindjárt adni, el kellett halasztanom a tanulást. Ekkor aztán egy újsághirdetés alapján felvetődött bennem a gondolat, hogy színésznek jelentkezzem. A magyar állampolgárságom még nem volt meg, így nem valami derűlátóan kezdtem a kérdőív kitöltéséhez és a felvételihez. Mégis sikerült. Rögtön kaptam ideiglenes működési engedélyt is. Édesanyám nem nagyon örült, már belenyugodott abba, hogy szobrász leszek. Színészkedésem alatt bejártam az egész országot, s közben a mintázást sem hagytam abba. Édesanyám egy napon hazahívott. Ahogy megérkeztem, látom, hogy égnek a faházak. Rohanok be az egyik égő házba, egy kismama volt bent, piciny gyermekével — aznap szült. Vizes lepedőbe csavartam mindkettőjüket — így sikerült kimentenem őket. Ezután két vödör vízért rohantam, s ahogy az egyik vödörrel kiöntöttem, a láng visszacsapott, s leégette a szemöldökömet, szempdllá- mat. Olyan szörnyű érzés volt, azt hittem mint a két szemem kiégett. Mire végre sikerült kinyitnom a szemem, látom, hogy a lángok már a mi házunk felé csaodosnak. Anyámat és beteg nővéremet sikerült kimentenem, de bennégett mindenünk. A színészi ruhám, a kellékeim is. Így nem tudtam visszamenni a társulathoz. Elmentem kubikosnak. Mire összeszedtem egy kis pénzt, hogy újra megvehessen! a színészi ruhákat, megjött a behívóm. A háború rettenetes volt. Amikor fogságba estem, hajszálon múlt az életem. — Sokszor visszakaptam az életet, sokszor születtem újra. Az átélt megrázó események még jobban az ember felé fordítottak. Az emberi alkotó elme hihetetlenül gazdag. A tudomány napról napra csodákat művel. Ez ugyan veszéllyel is jár, de reméljük, Sikerül egy olyan társadalmat teremteni, ahol az ember ember módjára élhet. Megtanul a szabadsággal élni, s nem visszaélni. Ezt bizonyos emberek már tudják. Én őket szeretem ábrázolni, s rajtuk keresztül a mát. — Végül bekerült a Képző- művészeti Főiskolára? — Először jogra mentem. Sajnos az első év után kiderült, hogy tüdőbeszűrődésam van — szanatóriumba kellett mennem. Itt sok időm volt a mintázásra. El is dőlt: szobrász leszek. 1948-ban végre bekerültem a Berkovits Gyula Képzőművészeti Kollégiumba, majd az év őszén felvettek a Főiskolára.’ — Tanárai? — Ferenczy Béni alakrajzot tanított. Jól felkészült, nagyszerű mester volt Barcsay Jenőt, Beck Andrást, Rabinovsz- ky Máriust is nagyon szerettem. Mindent elkövettem, hogy Mikus Sándor és Pátzay Pál korrektúráin is részt vehessek. A főiskolát azonban az újabb szanatóriumi kezelés miatt mégsem fejezhettem be. — Azt mondják, a portrékészítés „hagyományos” műfaj. A térplasztika mintha divatosabb lenne... A figurális és az omamen- tálds munka már az ókorban kettévált. A térplasizrtika esztétikai szerepet tölt be, s gazdagítja építészetünket. De sajnos — szerintem — ez nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. A műhelymunkát a XI. kongresszuson is határozatba foglalták, hiszen ebből teremtődhet meg az új. De ezt sokat félreértik. Az új szerintem úgy születhet meg, hogyha összegezik az eddig elért eredményeket, a múltat, s ehhez az egész ismerethez a mai ember hozzáadja a saját lelki és szellemi életét — teljes energiával. Tehát nagyon kell ismerni a múltat. De van, Bilicsi Tivadar aki nem elég türelmes az összegezéshez, robbantani akarja a múltat. Ebből nem lehet művészet, mert bizonyos láncszemek hiányoznak. A múltat ápolni, ismerni kell! A tudomány is feltárja a múltat, hogy előre léphessen. Kelemen Kristóf szobrász- művész 1961 óta a Lehel úti műteremházban dolgozik. Mintegy 15 kiállítást rendezett — a Hazafias Népfronttal közösen — üzemekben, művelődési házakban. Hallatlan akaraterővel dolgozik. Minden évben bevonul szanatóriumba, hogy újult erővel dolgozhasson egy évig. Az Ifjúmunkás című kisplasztikáját, a Vasöntő című plakettját, valamint a kortársakról készült portréit a megbízhatóság jellemzi. Modelljeit nemcsak egyszerűen lemásolja, hanem jellemzi is, s azok szellemi gazdagságát, lelkivilágát, karakterét Is megörökíti. Egyedülálló vállalkozásukat folytatják. Kívánunk ehhez a munkához jó egészséget, s azt, hogy 60. születésnapján megrendezhesse önálló kiállítását Kortársak címmel. S most hadd idézzem Dalos László rövid versét, melyet az arcképcsarnok megtekintésekor rögtönzött a vendégkönyvbe: „Elnézed Bánkot, elnézed Melindát — ez is, az is elevenen tekint rád, Mester, életet mintázó kezedre, és a szemünkben mintha ott rezegne a „Hazám, hazám” és az „Díj meg”, az imádságok és a könnyek, Katona verse, Erkel muzsikája — és ott van Kristóf Stefikéje és Józsikája — vagyis: két Kelemen-szoborban egyszerre három'művész szíve dobban!’* Csorba Mária ANGYALFÖLD 19
