Angyalföld, 1977 (2. évfolyam, 1-4. szám)

1977. január / 1. szám

+ HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + HÍRNEVES SZOMSZÉDAINK + Erzsébeten születtem, aztán Csepelen éltem, s most már huszonegyedik éve itt, Angyalföldön. Azt hiszem, még ma is csak kevés embernek adatik meg, hogy saját maga döntse el: a város, vagy az ország melyik részén akar lak­ni..., amikor ötvenhatban elvégeztem a főiskolát, s megkaptam a máglyaközi műteremlakást, úgy éreztem, ha magam választhatok, akkor sem megyek más környezetibe. Természetesnek tartot­tam azt a művelődéspolitikai irányelvet: a művészek éljenek és dolgozzanak a munkások között. Ma mindenhonnan megkérésnek, hívnak kiállítani, beszélgetni, meg­látogatnak ..., de innen, a XIII. kerü­letből még egy újévi üdvözlőlapot sem kaptam az utolsó tíz esztendőben. Pe­dig itt vannak a közvetlen közelünkben a gyárak, az iskolák... — közben azon gondolkozom: vajon ennyire^jól megy Angyalföldön a művelődéspo­litikai határozat végrehajtása, hogy nincs szükség a saját művésztelepükön élő festők, szobrászok, grafikusok segít­ségére? Nézem a műterem közepén álló majd háromméteres munkásfigurát — a József Attila lakótelep mozija mellett fog állni... — Sokszor szoktunk ezekről a dol­gokról az ittlakókkal beszélgetni. Már az is felvetődött: talán arra várnak, hogy mi jelentkezzünk ..., de hát sze­rintem mégis csak furcsa volna beko­pogtatni — X. Y. művész vagyok, tessék velem rendelkezni... Itt élni nagyon szeretek, s bár a ke­rület nem érez bennünket a „magáé­nak”, engem millió szál köt Angyal­földhöz. Akik itt a környező házakban laknak, nap, mint nap betérnek hoz­zám. Figyelemmel kísérik a munkái­mat ... Csepelen vegyipari szakmunkás­ként kezdtem, az ottani szabadiskoláról kerültem be a főiskolára ... úgy érzem az egész létemet, mindent meghatároz ez... ^gyepként a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára vagyok már hosszú évek óta. Most készülünk az is­kola fennállása kétszáz éves évforduló­jának megünneplésére. ANGYALFÖLD Munkám van bőven ... mostanában fejeztem be a Pünkösdi Andor sírem­léket, a hajdúböszörményi tanács meg­rendelésére egy hajdúszobrot, az itt lát­ható vegyipari munkást. Egy szomorú feladatnak is eleget kellett tennem: most dolgozom Szentiványi Lajos festő­művész síremlékén ... Nagyon szeret­tem ... Itt élt és dolgozott néhány la­kással odébb ..., most fogok hozzá egy két méter hatvanas figurához, amely Mátészalkán áll majd,, aztán csinálok Ady-portrét, érméket, kisplasztikákat... Egy pillanatra megül közöttünk a csend. A szobából, a kései legkisebb, Mátyás sikongása és anyja halk csitító szavai szűrődnek át. Konyorcsik János a felszabadulás után kinevelődött első művészgeneráció tagja. Odry-portréjáórt megkapta a Mun_ kácsy-díjat, pár éve „Az ember puská­val” című szobra a Vadászati Képzőmű­vészeti Világkiállítás nagydíját nyerte el, s alig néhány napja, hogy az ajkai munkásmozgalmi emlékművéért nívó­díjat kapott. Tavasszal Zalaegerszegen nyílik kiállítása ... Megbecsült művész...? Az óriási munkásfigura töprengő arc­cal néz el a fejünk felett... Jókedélyűnek tűnő, mozgékony em­ber. Csak, amikor néhány percre meg­feledkezik magáról árulkodik róla ke­ményen keskenyre szorított szája, túl­ságosan is fegyelmezettre rendezett vo­násai. Ösztönös gyanakvással hallgatom a tollbamondott, problémamentes élet­rajzot: Angyalföldön születtem ... Fontos, hogy mikor?... elég régen, de azért nem érzem még magam öregnek... 1951-ben kezdtem a főiskolát — tulaj­donképpen azóta vagyok festő. Megkap­tam a Munkácsy-díjat, s elég sok kiál­lításom volt már itthon és külföldön ... Csörgedeznek a szavak, s közben egy- egy véletlenül kibukik a szabályos rendből. S ahogy közbe- és visszakér­dezek, lassan felizzanak a mélyen rej­tett indulatok... A tripoliszi cipészmester székelykapu melletti szoba-konyhájában tizenhárom gyermek látta meg a napvilágot, de életük tizedik esztendejét csak heten érték meg ... ők ma is itt élnek Angyal­földön, ugrásnyira egymástól. Néhá- nyan, akiknek valahogy zátonyra futott az életük — köztük Szabó Zoltán is, a Munkácsy-díjas festőművész — újra a mamával, a régi szoba-konyhában ... A múlt? Mit lehet arról már ma újat mondani... eleven kölyök voltam, tele akarattal meg daccal. Aztán jött egy buta megfázás, ami hosszú évekre meg­határozta az életemet... Nálunk vala- menyikünknek mindig volt valami nya­valyája. Ki vett komolyan egy náthát? Aztán egy nap egyszerűen nem tudtam felkelni — megbénult mind a két lá­bam ..., anyám a szemét kisírta, az or­vosok lemondtak rólam ..., én pedig el­határoztam, hogy újra járni fogok! Most meséljem el, hogy mennyi szenvedéssel tornáztam nap, mint nap? Hogy hogyan sikerült lépésről lépésre újra megtanul­nom menni? Ma már ebből csak annyi van — ha nagyon fáradt vagyok húzom a lábam ..., s a megkeményedett élet­elveim. Azt mondják rólam, nehezen alkalmazkodó vagyak ... Lehet.., amennyiben azt, ha valaki nem mondja meg a véleményét alkal­mazkodásnak nevezzük. A felszabadu­lástól részt vettem az angyalföldi úttö­rőmozgalom, majd a KISZ szervezésé­ben, egy rövid ideig titkár is voltam. Ügy ismerem ezt a kerületet kívülről, belülről, mint a tenyeremet. Képtelen vagyok máshol gyökeret verni... Van egy műtermem a VIII. kerületben, igaz, hogy nem a legjobb, (egyetlen helyiség egy padláson — néha befolyik a víz, kifűthetetlen ...) dolgozni azért lehet ott, de élni...? Volt egy ember, róla feltétlenül kell beszélnem — tulajdonképpen neki kö­szönhetem, hogy a végén festő lettem (Csak zárójelben: nagyon szép hangom volt, s sokáig vacilláltam, melyik pá­lyán induljak el.) Szóval Rajkai György. Most a Thália Színház díszlettervezője. Ö tanított rajzolni, aztán mikor nem si­került a felvételim a Derkovics kollé­giumba, tartotta bennem a lelket: tehet­séges vagyok! Előbb utóbb menni fog. Ebben igaza is lett. Már nem a tehet­ségemet illető jóslatában, arról talán nagyképűség lenne nekem beszélni, ha­nem a felvételiben: végül is bekerültem a főiskolára Nehéz időszak volt..., azt hiszem' fő­leg a modorom miatt —- teszi hozzá ne­vetve — egy évre fel is függesztettek, de azért 58-ban csak befejeztem ... sze­rintem véletlen, mert sose tudtam meg­szervezni a saját életemet. Csak festek, meg rajzolok, s főleg azt, ami itt belém- ivódott az elmúlt évtizedek alatt úgy, hogy mindenki megértse. Elég kínlódó festő vagyok, éppen ezért nap, mint nap kényszerítem magam, hogy legalább öt-hat órát dolgozzak, s a végére min­dig eljutok odáig: felfedezem, milyen gyönyörűség festeni! Akkor gyorsan ab­bahagyom, s másnap kezdem elölről... mindig nyíltan vállaltam a szocialista realizmust, azért is társultunk össze mi „Kilencek”. Nagyon jó dolog volt — az­óta, hogy „szétmentünik”, magányos fes­tő vagyok... Mindenfelé hívnak kiállítani, nyer­tem pályázatokat, csakhogy én itt, An­gyalföldön szeretnék „próféta” lenni... Tolmár Klára 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom