Angyalföld, 1976 (1. évfolyam, 1-2. szám)
1976. november / 2. szám
Aki nem tette l a HAMZA BÉLA ÉLETÚTJA Eső veri az OTl-telep földszintes házsorát, korán szürkült a novemberi délután. A csöngetésre fényes négyszögét villantja a nyíló ajtó, de csak egy pillanatra; hatalmas termetű, széles vállú ember, Hamza Béla, szinte az az érzése a látogatónak: nem reá szabták lakása bejáratát. Csak fehéren csillanó hajszálain látszik a hatvanhárom év. Járása fiatalemberé, izmai frissen játszanak karján. Pedig kemények voltak hozzá az évtizedek; a gyermekként kezdeti sorvasztó-hajszolt munka, az illegalitás, a bujkálás nélkülözései, detektívek verései, s a felszabadulás után a húsz órákból álló munkanapok mégis csak az emlékezetében hagytak nyomot. Nyugdíjas. De csak mint rendőrkapitány. A kerületi párt- bizottság, a tanács végrehajtóbizottsága tagjaként nagyon is mindennap dolgozó. — Addig tegyen az ember, amíg tenni tud... — kommentálja mindennapjait. — Ezt én még apámtól tanultam; ő szegény nem sokáig tarthatta magát meggyőződéséhez, fiatalon végezték ki, 1919 júniusában a csehek, mert elfogták, mint az eperjesi direktórium tagját. Édesanyámra négyen maradtunk gyerekek, magam kilenc esztendős koromban álltam munkába. Kellett a kenyér, akármilyen kis darabka volt is. Hányódott a gyermekmunkás. Közben kitanulta a lakatos-szakmát; sok hasznát nem vehette, nem volt felvétel a gyárakban. Tizenhét esztendősen így a Gyapjúmosóba került, ott is dolgozott 1942-ig, amikor elvitték a szakszervezeti büntetőszázadba. — Azokban az években „veszedelmes” hírnévre tett szert a Gyapjúmosó — szinte minden esztendőben egy-egy nagy sztrájk robbant ki, egyre erősödött, a munkásság egysége, voltak üzemek, műhelyek, amelyekben kizárólag szervezett munkások dolgoztak. A szakszervezeti bizalmiak kapcsolatban voltak 'az ötös ifikkel, információkat, utasításokat kaptunk tőlük. — A harmincas évek vége- felé igen nagy katonai megrendelést kapott az üzem, éjjel-nappal dolgoztunk. Posztót gyártottunk a honvédségnek. Ügy éreztük: itt az alkalom, hogy tegyünk valamit a hadi készülődés lassítására, a termelés intenzitásának visszaszorítására. Nagy sztrájkot készítettünk elő, a követelésünk az volt, hogy ezer vetésenként kapjanak fél fillér béremelést a szövőnők. Egy gombnyomásra szinte leállt az üzem, mind a nyolc-kilencszáz ember. — Nagyon sok értelmiségi és alkalmazott is csatlakozott ehhez a sztrájkhoz, pedig komoly fenyegetések hangzottak el, és a vállalat vezetősége azt is bejelentette, hogy ha kell az egész sztrájkvezetőséget elvitetik és lecsukatják. Abban az időben én voltam a gyár főbizalmija. Igen erős volt a szak- szervezet. Sok bizalmit, aktívát más helyekről, legtöbbjüket a Hazai Fésüsfonóból bo- csájtottak el baloldali tevékenységük miatt, így kerültek a Gyapjúmosóba, s erősítették a mozgalmat. Tizenhét napig tartott a sztrájk, ez alatt az idő alatt nemcsak a szövőnők béremelésére, hanem a többi üzemekben dolgozók is benyújtották az egy-két filléres követeléseiket. Elfogadták, nem tehettek mást, annyi volt a sürgős katonai megrendelés. Ezt egyébként jó előre tudtuk egy Szerdahelyi nevű szociáldemokrata cégvezetőtől, akitől egyébként is sok segítséget kaptunk. Kivívtunk egy olyan kedvezményt is, ami akkoriban egyedülálló volt a textiliparban — a fizetett szabadságot. A kapitalista igazgatók az öt évre ott dolgozóknak egy hetes szabadságot voltak kénytelenek adni. — Én „jól kihasználtam” a fizetett napokat, öt elvtársammal gyalogtúrára mentünk — másra nem tellett — és ott táborozás közben olyan ma- gunkszervezte marxista szemináriumot tartottunk. — A sztrájk befejezése után — ha lehet így mondani — szárnyakat kapott a mozgalom. A sztrájkbizottság és a szakszervezeti bizottság tagjai minden héten eljártak az ötös ifikhez, építgették a kapcsolatot a többi angyalföldi üzem kommunistáival, mind több helyre juttatták el a párt sajtóját, az agitációs könyveket. Bejutottunk a Rézhenger Művekbe is, komoly hadiüzem volt ez, s mégis minden ellenőrzést kijátszva sikerült kiépíteni ott is egy igen erős pártsejtet. Petruska és Mentusz elvtárs dolgozott ott, egy kisebb sztrájkra is sor került, és több röpcédula is „forgalomban volt” a munkájuk nyomán. Nagy nyomozás kezdődött, és sajnos le is buktak. Három-négy évet szabott ki rájuk a bíróság. — Ez az eset minket is figyelmeztetett arra, hogy jobban vigyázzunk, szigorú kons- pirációs szabályokat vezettünk be, éberebbekké váltunk, az agitációs munkát is igyekeztünk „legalizálni”, mint például az 1941-ben rendes rendőrségi engedéllyel megtartott textilmunkás kongresszuson. Itt beszédet tartottam a magyar függetlenségről, s arról, hogy a munkásságnak alapvető érdeke a háború elkerülése. Az ügyeletes nyomozó többször is figyelmeztetett a háromnegyedórás előadás során, de mégis sikerült elmondanom a baloldaliak véleményét. De hónapról hónapra nehezebb volt fórumot találni. Pedig minden áron arra törekedtünk, hogy állandóan érezzék a dolgozók: a Magyarországi Kommunisták Pártja él. Megnőtt az apróbb munka jelentősége. Ügy emlékszem, a gyárban öten hallgatták rendszeresén a moszkvai rádiót, hozták a híreket, és igen sokan terjesztették a hallottakat a műhelyekben. 1942, februárjában összejöttünk az ötös ifiknél, s egy nagyobb demonstrációról gondolkoztunk. Így jutottunk arra a gondolatra, hogy március 15-én a Petőfi szoborhoz koszorút viszünk olyan szalaggal, s rajta olyan felirattal, ami nyilvánvalóan kifejezi, hogy a háború és a német barátság ellenzői a baloldali munkásság hű a nemzet érdekeihez, Petőfi szelleméhez. Beszélgettünk a munkásnőkkel. Bármilyen nyomorúságos volt a bérük, szívesen adott mindenki 10 fillért a koszorú árába. Húszezer vetés árát! Aki nem dolgozott szövődében nem tudja elképzelni, milyen áldozatkészség volt ez. Majdnem háromszázan iratkoztak fel a listára, a Lehel téri piacon 29 pengőért köttettem meg a koszorút. Megcsináltattam a szalagot is. Vörös színű volt, „A szabadság és függetlenség harcosának a Gyapjúmosó munkásai” ez állt rajta. Tizenötödikén reggel Zá- vodszky Tamás elvtárssal, s a feleségemmel elvittük a koszorút a Petőfi szoborhoz. Letettük a talapzatra, s már mentünk is volna, de eszembe jutott: magasabbra kellene helyezni, hogy jobban látszódjék a vörös szalag. Fiatalemberek voltunk még, egymás hátára álltunk, úgy tettük a felső párkányra. Mire a tüntetés kezdődött, még három vörös koszorú volt a szobron. Nem sejtettük, hogy ekkora visszhangja lesz. Még aznap délután megkezdődött a nyomozás, később tudtam meg, hogy tizenkét napig 120 detektív hajszo- ta a koszorúzókat. A nyomozás elől én a hegyekben és ismerősök lakásában bújtam meg, de nem sokáig, mert tizenkét napra megtaláltak. A Zrínyi utcában a kapcsolataimról faggattak, erről nem beszéltem, négy napon át azután nem is kérdeztek, csak ütöttek. Azzal védekeztem, hogy én már a szakszervezetben és másutt is a magyar függetlenségi mozgalom mellett szólottám. Igyekeztem baloldali tevékenységemről elterelni a kihallgató tisztek figyelmét. Nem sokra jutottak velem, de azért még „próbaképpen” úgy megvertek búcsúzóul, hogy pokrócban vittek a toloncházba. A cellatársak ápolgattak, amíg lábraáll- tam, és kieresztettek. A biztonság kedvéért egyből rendőri felügyelet alá is helyeztek. — Ezek után nagyon kellett vigyáznom a kapcsolataimra, sokáig nem is találkozhattam az elvtársaimmal, nagy néha kaptam csak üzenetet tőlük. De a rendőrség így sem feledkezett meg rólam, 1942-ben Kelli László elvtársammal elvittek a szakszervezeti büntetőszázadba. Itt már új történet kezdődik, az élethalálharcé, a szökéseké, azé az úté, amely annyi más angyalföldi kommunista útja volt. — Az igazat megvallva, nem szeretek emlékezni... Akkor valahogy öregnek érzem magam. Pedig sok dolgom van még. Hozzák a mindennapok. Amikor valaki rámbízza gondjait, ügyes-bajos dolgait, — annak örülök igazán. Persze néha bosszankodom is, utána járás, ügyintézés közben sajnos sok olyannal találkozom, aki azt hiszi, hogy ha övé a funkció, övé a világ. Pedig csak a szolgálat az övé. Hamza Béla 1969-ben ment nyugdíjba. Hatvanhárom éves. Nem tette le a szolgálatot. (Hamza Béla emlékezéseit következő számunkban folytatjuk.) V. P. ANGYALFÖLD 15
