Ferencváros, 2011 (21. évfolyam, 1-6. szám)
2011-03-18 / 6. szám
Ferencváros 2011. március 18. KULTÚRA 5 A megtalált szavak Esterházy Péter: Én vagyok a Te - bemutató a Nemzeti Színházban A Pece-parti Párizs Két világháború közti nagyváradi művészek Esterházy Péter a Nemzeti Színház Tízparancsolat-pályázatára írt darabját mutatták be a színház Gobbi Hilda Stúdiószínpadán február 26-án. A szerző által revünek aposztrofált előadás rendezője és látványtervezője Gothár Péter. Esterházy az első parancsolat „feldolgozását” választotta: „Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” Mózes második könyvében ez így hangzik: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened.” Hogy is van ez? Akkor hát, ha én vagyok a Te, miként a cím szól, akkor az örökkévaló, a teremtő Isten maga a teremtő, alkotó, habár korántsem örökkévaló ember? Halljuk is a darabban, hogy az ég, a „mázsás mennybolt” üres. (Szokás szerint rengeteg a vendégszöveg, lehet élvezkedni, ráismerni, találgatni, Madáché-e, vagy Goethéé, Tandorié, Kanté, Kosztolányié, vagy saját magától idéz a szerző.) Mindenesetre az előadás első mondata a csöndé. „Hosszú csönd, mondta, így kezdődjék, ez legyen az est első szava, a csönd...” Szokás szerint jelentőségteljes, meghökkentő a kezdés. Egy író, akinek mindennél fontosabb a nyelv, a szó, aki jószerivel „szóból van” maga is (idézet tőle), a csönddel kezdi. Volt már hasonló eset, amikor harminc évvel ezelőtt meglepett bennünket egy ilyen felütéssel a Termelési regényben: „Nem találunk szavakat.” A teremtés előtti pillanat csöndje ez, a cím dekódolása, a kétségekkel gyötrődő, önmagával viaskodó alkotó (jelen A Királynő, Molnár Piroska, és az Ur, Znamenák István esetben író) riadalma. Mert Esterházy darabjában az Úr egy nagyon is földi, esendő, öregedő férfi, aki eltöpreng az élet nagy és kis dolgain, tesz-vesz, teremt ezt-azt, és lassan barátkozni kezd az elmúlás gondolatával. Önironikusan, filozofálva, bölcs humorral, mintegy kedélyesen társalogva vezeti be a nézőt a mélyáramba. Szerencsére most is, mint mindig, megtalálta hozzá a szavakat. Remek színészek előadásában élvezhetjük Esterházy virtuóz, játékos, sajátos logika szerint reflektáló szövegét, amely annyira magával ragad, hogy a cselekményre - ha volna - tulajdonképpen már nem is tudnánk figyelni. De cselekményre senki se számítson, mégsem tudjuk feledni, hogy színházban vagyunk. Gothár Péter látványos teret épített: jó egy méterrel a Stúdiószínpad talaja fölött, mint hatalmas hinta, „leng az ég”, itt csevegnek, mono- logizálnak, gyakran alakot cserélnek a szereplők, az Úr (Znamenák István), a Királynő (Molnár Piroska), Árnál (Schell Judit), a Karvezető (Rába Roland) és a négy angyal. A Fiú (Szabó Kimmel Tamás) a darab közepe felé a nézőtérről ugrik föl a magasban lebegő színpadra. Itt zajlik a játék, a csevegés. Miről? Például a hólapátolás nehézségeiről, az öregedésről, a Wesselényi-féle összeesküvésről, a feledékenységről, a növekvő hájról és a pusztuló agysejtekről. Négy alaptípust jelenítenek meg a szereplők. Az Úr hol maga a világteremtő, hol az a középkorú, a hétköznapok nehézségeivel küzdő úr, aki így-úgy a szerző maga, aztán ő a rendező is, akire a drámaírásban valójában botcsinálta Esterházy valami távolságtartó tisztelettel tekint. Znamenák remekül alakítja valamennyit. Pontosan érti a szöveget, pontosan ismeri a megformált figurákat és gondjaikat, ahogy a többiek is. Molnár Piroska Királynője maga az Anya, hol hétköznapi, hol maga Mária Terézia, de megöregedett, elhízott színésznő is. Nagy tirádája a petyhüdten lecsüngő bőrredőkről s az itt-ott még mindig méltányolható pozitívumokról - a színészi alázat csúcsa, remeklés. Schell Judit Amálja a társ és a komoma egy személyben. Okos, precíz, megbízható, szigorú, és ura az érzelmeinek. Mindent tud, jobban, mint az, akit szolgál, szerény, személytelen, mégis van belső tartása, öntudata. Schell hosszú idő óta hibádan alakítások sorát nyújtja a Nemzetiben. Szabó Kimmel a Fiú szerepében most halványabb a szokásosnál. Ő lenne az ifjabb nemzedék szélsőséges, zsi- dózó-cigányozó képviselője, aki fekete bakancsának csillogásából merít erőt és bátorságot, így tud úrrá leírni szűkölő félelmén. A végén egy angyal száll át a fejünk felett, elvarázsolódunk tőle, akárcsak Esterházy szövegétől, humorától, bölcsességétől, megértő, vigasztaló és egyben felkavaró, súlyosan figyelmeztető megtalált szavaitól. Ferencz Zsuzsa Mintha egy kopott házfal látványa ihlette volna a művésznőt e kép készítésekor Már van száz éve, hogy Max Ernst és Kurt Schwitters, majd mások is használni kezdték ezt a megejtően érdekes technikát, a kollázst, amellyel ma is lehet újat mondani. Az elmúlt száz évben számos értelmezését láttuk, sokféle kép részeként tűnt fel mint kifejezést gazdagító technikai megoldás. Mazalin Natália is számos esetben alkalmaz kollázst alkotásain, amelyeket most az Art 9 Galériában láthatunk. Valószínűleg ez a kiindulási pontja is képeinek, amelyekből sajnos itt nem látunk egy darabot sem. Viszont helyette vannak a vázlatok nyomán megfestett képek, természetesen igazi papírkollázsokkal, szöveg- és színapplikációkkal és valamiféle Jean Dubuffet-szerű rácso- dálkozással magára az anyagra. Mazalin Natália is felfigyelt az egymásra ragasztgatott, lemál- ló, tépett utcai plakátok artisz- tikumára. Vagy sétáin ihletet merített egy-egy kopott házfal látványából, a rozsdamarta felületek, az enyészet és az emberi jelenlét nyomaiból, a falfirkákból, karcokból, sérülésekből, repedésekből, az idő és a kopás nyomaiból, amelyek munkáiban később beépíthető információtöredékekké váltak. Ezek a festmények igen expresszív képek. A festészet - vallja a művész az absztrakt expresszionistákkal együtt - az alkotó lelki és hangulati állapotának és tudatalatti képzeteinek közvetlen és drámai kivetülése. (Persze már jó ideje ismerjük Freudot és Jungot is, könnyűszerrel hivatkozhatunk rájuk.) Ezeken a képeken nincsenek konkrét motívumok, hagyományos kom- pozíciós elvek, nincs történés. A vásznakat leginkább a sötét tónusok, a feketébe és barnákba burkolódzó derengések uralják, amelyeken csak néha tör át egy-egy világosabb rész. Csak a művész belső feszültsége és az érzések, amelyek kikívánkoznak belőle, érzékelhetőek. így a képet a kaotikus világból kiemelt információtöredékek és az öntudatlan érzelmi visszahatások egyszerre alakítják. A művész a hatást kalligráfiával fokozza, így a ritmus és a hatalmas lendülettel rajzolt vonal segítségével kiegészül és megvalósul az a kifejezésmód, amely zaklatottságokat, súlyos érzelmi konfliktusokat jelez, és egy rendkívül érzékeny, autonóm alkotó belső világába enged némi betekintést. Knox Költői színház Párlat - a Stúdió „K” előadása Danyi Zoltán műveiből készített színpadi játékot Nagypál Gábor és Zubek Adrienn a Stúdió „K”-ban. Különleges előadás, különleges élmény, ahogyan azt már megszoktuk a Ráday utcai színházban. Ahol most - Tamási Zoltán és Mezei Kinga után - újabb színész mutatkozott be rendezőként: Nagypál Gábor. Színház négy személyre, ez áll a színlapon, a műfajmegjelölés helyén. Mert a Párlat sem dráma a szó hagyományos értelmében (akár a többi előadás, amelyekről e lapszámban tudósítunk), illetve semmilyen értelemben nem az, és mégis ízig-vérig színház. Mert nem is költői est, ahol a színészek kiállnak, és elmondják a költő verseit. A Párlat kísérlet egy költői világ tünékeny esszenciájának megragadására, s ami így létrejön, az maga a színház. A színpadi tér négy sarkából egymás után bújnak elő a játszó személyek, akik a játék ötven perce alatt lényegében el sem mozdulnak kijelölt helyükről. Jobbra fönt, a minden irányban kifeszített húrok útvesztőjébe lép be az első, Spilák Lajos. Kis utazótáska a nyakában, tele üvegekkel, amelyek a húrok megszólaltatására, a szöveget kísérő virtuóz zenei produkciók előadásának eszközéül is szolgálnak majd (zene, zörejek, hangkulissza szokás szerint szintén Spilák Lajos). Balra fönt Hannus Zoltán kúszik elő brutális méretű szobanövényei közül, amelyeknek aprólékos gonddal, mérnöki precizitással tisztogatja a leveleit. Balra lent Homonnai Katalin egy szőnyeg alól mászik ki, amelyet aztán végig húzkodni, rángatni fog, ráadásul még egy hatalmas követ is rakosgat ide-oda. Aztán jobbra lent a kezdés után jó néhány perccel végre megmozdul a szoborrá merevedett vagy inkább földbe gyökerezett Nyakó Júlia. Négy típus, négy életérzés, négy temperamentum, négyféle kérdésfeltevés és válaszlehetőség. Mint a vüág négy sarka, mint az égtájak, az évszakok. Spilák a töp- rengő-filozofáló, Hannus a precíz pepecselő, bölcselkedő, Homonnai az örök küzdő, a mindennel harcoló, Nyakó a bizonytalan, tépelő- dő, önmagát ismételő. A színpad négy sarka között cikáznak váltakozó ritmusban a versszövegek, egymásnak felelnek vagy monolo- gizálnak. Ugyanazt keresik, ugyanazzal próbálkoznak mindannyian, újra és újra: „Mindent visszacsinálni. Addig, ahonnan újra lehet. Másként. Alakítani a dolgokat, és végigpróbálni egy másik verziót. ” A Józanok csendje után megint egy erős atmoszférájú, újszerű, különleges és megkapóan szép költői színházat kínál a nézőknek a Stúdió „K” csapata, elsőrangú színészi teljesítményekkel. Ferencz Hannus Zoltán kúszik elő brutális méretű szobanövényei közül CO „Nagyszerű Idők, nagy élet volt akkor még. A kiállítások este tízkor vagy éjfélkor nyíltak a Fő utcán vagy a Sas palotában. A szépen, párizsiasan öltözött dámák az elegáns urak karján konflik és fiákerek sorával érkeztek. A társasági élet nagy pezsgőzés és zeneszó mellett zajlott - közben a kiállított képek nagy része már hajnalra elkelt, és a Bandi [Ady Endre] vagy más cikkét a kiállításról reggelre már olvastuk a frissen megjelent Nagyváradi Naplóban” - így meséltek az öregek az aranykorról gyerekkoromban. Várad, a Sebes-Körös két partjára épült régi és gazdag város püspöki székhely. Árpád-házi Szent László király (már majd kilenc- száz éve) ma is itt nyugszik. A fontos közlekedési és kereskedelmi útvonalra épült város mezővárosból a kiegyezés után az 1900-as évekre modem nagyvárossá fejlődött, a kereskedelem és az ipar országos hírű központja lett. A minden újat és érdekes kezdeményezést befogadó, többféle vallású és nemzetiségű közösség, köztük a nagyszámú és módos zsidó polgárság igazi lokálpatriótaként szerette, építette városát, értette és támogatta a művészeteket, vásárlók és megrendelői is voltak művészeiknek. Nem tettek különbséget polgáraik között, komoly összegű ösztöndíjakkal ösztönözte a város német vagy franciaországi tanulmányaik folytatását. A legjobbnak vélt mestereknél vagy műhelyekben képezték magukat, hogy hazatérve, iskolákat alapítva tovább adhassák megszerzett tudásukat. Itt alakult meg a Nyugat ellensúlyaként a Holnap művészcsoport, akik bár szövetségesek voltak, és igyekeztek is közeledni egymás felé, mégis radikálisabb, forradalmibb elveket képviseltek. A Holokauszt Emlékközpont kiállításán néhány olyan festő munkáiból válogattak, akik időlegesen vagy akár egész életükben Nagyváradon éltek. A kiállítás felvillantja legfontosabb törekvéseiket, amelyek így töredékeikben is különlegesek, művészetileg izgalmasak ma is. A legnagyobb (bár a leghagyományosabb is) festői életút Tibor Ernő munkássága. A budapesti Mintarajziskola, majd a párizsi Julian Akadémia után 1910-ben nyűt budapesti gyűjteményes kiállítása. Ezután még számos európai nagyvárosban mutatta be sikerrel műveit. A művész Nagybánya, Franciaország és Olaszország után Nagyváradon letelepedve alkotott tovább, festőiskolájából művészek generációi kerültek ki. Várad festője volt, számos megörökített jellegzetes utcarészlete és portréja idézi számunkra a kort, amelyben élt. Nem menekült a láger elől. 1945- ben, kilenc nappal a felszabadulás előtt hal meg Dachauban. Leon Alex fériiszabóként kapott mesterlevelet 1926-ban, de már a következő évben litográfiákat készít, majd jön a teljes pálya- módosítás: újabb egy évre rá már a nagybányai szabadiskola tagja. Litográfiáit rendszeresen kiállítja Prágában, majd Erdély több városában. Párizsban Tihanyi Lajos és Marc Chagall tanítványa lesz. Visszatérve Romániába, Brassó és Temesvár után Nagyváradon készül letelepedni. Innen viszik munkaszolgálatra, ahol megbetegszik, majd a Szovjetunióba menekül. Feltételezhetően itt hal meg 1944 elején. Barát Móric is a budapesti Min- tarajziskolában kezdi művészeti tanulmányait. Innen Münchenbe és Berlinbe kerül, itt él és dolgozik grafikusként. Erdélybe hazatérve Marosvásárhelyen majd Nagyváradon él, ahol festőiskolát is nyit. Olajfestményeket, pasztellképeket és kőnyomatokat készít, állandó témái a tájképek, különböző figurális kompozíciók. Érzékeny aktjai igen keresettek. Ő 64 évesen került 1944 nyarán Auschwitzba, a gázkamrába. A Mund Hugó-Dömötör Gizel- la-házaspár a budapesti Képző- művészeti Főiskola diákjaiként találkozott a nagybányai festészettel (pontosabban Ferenczy Károly és Iványi Grünwald Béla hatásával). Ezután négy éven át a váradi püspök vendégszeretetét élvezték, majd Nagybányára költöztek, de itt nem kötődtek egyeden művészed irányhoz sem. Később a politikai helyzet romlása miatt Argentínába emigráltak. A kiállítás egyeben szobrásza, Kara (Krón) Mihály Budapesten és Firenzében tanult. 1920-ban költözött Nagyváradra, ahol köztéri megrendeléseket kapott. A szobrászat minden műfajában alkotott, így készített monumentális szobrot, domborműveket és érmeket is. Grafikai munkássága is jelentős. Rajzaiból, litográfiáiból több kiállítást is rendeztek. A harmincas években Jugoszláviában Mestrovic műhelyében dolgozott, majd innen vándorolt ki Palesztinába. A régi fénykort felidéző kiállítás egy újabb emlékeztető. Csak reménykedhetünk, hogy a rémségek kora elmúlt, bár a közeli és a most is dúló háborúk nem igazán biztatnak sok jóval. Talán valami változás mégis érezhető. Nagyváradon egy fiatalokból álló művészcsoport felvette Tibor Ernő nevét, galériájukban, amelynek a nagyváradi püspök adott helyet a Kanonoksoron, már néhány éve az elődök szabad szellemét idéző kiállításokat tartanak, és - bár a hasonlítás Párizshoz már rég nem aktuális - a Pece patak ugyanúgy csordogál csendesen, mint évszázadok óta, bele a „Körözsbe”. Knox Két világháború közti nagyváradi művészek alkotásaiból láthatnak válogatást Kollázs és gesztusok Mazalin Natália kiállítása az Art 9-ben
