Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-05-05 / 18. szám - Szép Ernő: Angol lecke

Emlékeznek, ugyebár, a commune alatt egész Pest elkezdett angolul tanulni. Már mint aki nem tudott angolul és aki itthon volt, akinek nem sikerült hazafiasán elvinni Bécsbe az irháját.

Egy tüzeis ügyvédembert mindennap láttam a szigeten, ült a pádon az angol nyelvtanával, szedegette a leckéiből az uj szavakat plajbásszal, karcsú zöild gimnáziumi szószedetbe.

Egy ékszerész ismerősömet a ligetben észleltem, ott járta körül a merengő Vajdahunyadot, fennhangon olvasva magának az angol könyvéből, nyurgán és dühösen, akár a színész, aki a Cyranora készül. Szegénynek be volt csukva a boltja. Ez is meg az ügyvéd is Amerikába készültek, uj életet kezdeni.

Nohát, ha ügyvéd, orvos, papirkereskedő, ékszerész mind tudni fog angolul, igazán nem szabad elmaradni tovább. Most már nekem is meg kell az angol nyelvet szereznem. Szóval elhatároztam, hogy angol leckét veszek.

Hogy el ne hallgassak semmit: elhatároztam már én azt egyszer életemben, valami húszon egy éves koromban; sőt tovább mentem, vettem is leckét egy egész héten keresztül egy idült angol misstől, akit az apróhirdetésekből hálásztam ki. Minden reggel kilenctől tízig leckéztem. Hanem abban az időben reggelig kártyázgattam a kávéházban. Az angol leckém kedvéért egypárszor már kora hajnalban otthagytam a társaságomat. Egyszer aztán csúf szemrehányást kaptam a fiuktól, mikor koszolódtam úgy öt óra felé: nem eljárás otthagyni a barátaimat, mikor a legszebben együtt vagyunk; jellembe vág, felállani a kártyaasztaltól; úgy látszik, nem is vagyok tehetséges, ha hét óra előtt le tudok feküdni.

Kivallottam, hogy már kilencre föl kell kelnem, angol miss jön hozzám.

Rám kacagtak. (Akkor mindenen kacagtunk.)

Rám fogták, hogy valami rendes ember akarok lenni evvel az angoltanulással.

Elszégyeltem magam.

De talán, ha valami helyes kis szöszke miss tanított volna, mégse hagytam volna abba az angolt.

Tudniillik abbahagytam már másnap. Elfoglaltságomra való hivatkozással.

Hát most már nem ellenőriznek azok a fiuk. Neim kell szégyelnem, hogy angol leckét veszek.

De kitől?

Hopp, rögtön eszembe jutott Távirati. Semmi dolga szegénynek, most nincs szerkesztőség. Ott ül ő is az Otthonban, ahová kora délután felszalad mindenki, megtudni, hogy hogy van. Láttam tegnap is kártyázni. Jól fog esni neki az a kis leckepénz, többet ihat legalább. Olyan nagy kuncsorgásra kap az ember egy kis itókát a gyáva vendéglősöktől, persze jól meg is fizettetik maguknak. Távirati a commune kitörése óta is mindennap leszijja magát, az isten tudja miből, az öreg csak azt a második kataszterbeli fizetést kapja. Nem baj különben, ha részegen is tanít, annál kedvesebb angolt tanulok majd. Az öreg Távirati tizenöt esztendeig bitangolt odakint Londonban valaha, úgy beszél angolul, mint Chamberlain, de mint egy olyan Chamberlain, aki a dockok kis kocsmáiban is úgy otthon van, mint Chamberlainnél. Olyan sovány figura is, akár Chamberlain, sőt még a monoklija is megvan. Azt a kancsal szemére szokta venni, mikor leül az Otthonban kártyázni. (A commune óta, mint hallottam, az uccán is fölteszi a monoklit, avval, hogy meg akarja menteni az arisztokraták becsületét. A többi arisztokrata tudvalevőleg zsebre dugta a monoklit.) Kedvenceim közt tartom Táviratit, mert olyan sovány, mint a heringesontváz, mert az az egyetlenegy szürke ruhája van, mert öreg pofa, mert kancsal, mert jó kedve van, mert iszik. Mikor egyszer angyalokat választottunk az Otthonban, az öreg Távirati is be lett választva.

Fölmentem délután az Otthonba. Ott ült annál a hosszú asztalnál a fal mellett, ahol a lapirók tacs-oltak. Nem tudom, mi köze volt a tacsnak Marxhoz, de a tacs körülbelül egyszerre jött be a marxizmussal. Ha úgy az ajtóból nézett oda az ember, az valami mélységes, áhitatos, halk konferencia volt a hoszszu asztal körül. Gondolkoznak ott. Mintha a világ sorsát bánnák meg. Mintha most várnák, francéban, hogy a lelkűkből felszáll az a törvény, amelyikkel ezt a szerencsétlen buta világot rá lehet bírni a boldogságra. Egy-egy „Ártatlanság dicsérete“. Basilides Barna komáromi festőművész müve.

RNGOL LECKE

Irta: SZÉP ERNŐ