Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-15 / 50. szám - Mantillák - Sebesi Ernő: Villám
Miként hajdan Kleopatra orra megváltoztatta a világtörténelmet, úgy a diadalmas hosszú szoknya mindenekelőtt meg fogja változtatni a táncot. Először ezt s ennyi nagy dolog, mert a tánc szent valami nálunk is, nemcsak a primitíveknél, ahol ritus. Ha akarjuk, a táncban éppúgy benne van a kor, mint bármely csekélységben, ami a korhoz tartozik és a francia négyes épp úgy empire, mint a keringő bidermayer és krinolin s a sportlady temperamentumának aligha felel meg jobban más, mint a charleston és a fox. Oh, charleston, hol van rég letűnt világod, oh, legszebb tánc, simi, merre múltatok, mint szörnyű anakronizmus juttok az ember eszébe, ha rátok gondol és ránéz a fekete, vagy lila sleppekre, amint majestuoso lejtik a valse-ot és söprik a port a dancingok transzpurenspadlóján. Nyilván a charlestont legyőzték. Legyőzte a kor. A hosszú szoknya. A minap láttam az ujonnal ruházott nőket a bár porondján. A változás a múlttal szemben elképesztő. Osztályrészemül adatott, hogy végigcsinálhattam a középeurópai bárok fejlődését. Kezdetben vala, a fény és az ordító mámor, a simi és a charleston, vonaglás, a zaj, az ezer villanykörte a pazarul kivilágított lokálban, a fiús fej, a sok comb és a sok láb. Az általános kivilágítást megkontreminezte a tangó. Ekkor kezdtünk felfigyelni. A tangó letompitotta a zenét, lecsavarta a villanylámpákat. Sötét lett a bárban, rózsaszínűén vagy narancssárgán sötét és a dolgok természetes rendje volt, amikor ebben a csendben és sötétben, ahol a láb körvonalait sem látni, megjelent a hosszú szoknya. A homályban alig vettük észre és itt volt. A tangó után befutott a valse — de még ez sem elég, fogadni mernék, hogy ez az uszály, melyben nem lehet ugra-bugrálni és a gyorsabb ütem groteszk csetlést-botlást eredményez, teljesen megvtáltoztatja a táncot. Az egyik a másikból jön. A lassúbb tánc hosszabb szoknyát hozott, a hosszú szoknya még lassúbb táncot, most más már nincsen hátra, csak a kor amerikai ütemét kell meglassítani. A hosszú szoknya elfödi a lábat. Nem baj. Nem kell láb. Elég volt. A nagy exhibició után — valljuk be, a lábexhibiciónizmus a szövethiány korában keletkezett — ásítunk, ha jól formált lábat látunk. Szép láb manapság csupán negyven évnél öregebb urakat érdekel, náluk ez az inger régi tradíció, de miért volna jelentősége a térdigérő szoknyának a sportfiu előtt, aki úgy és akkor látja a fürdőben, a tennisznél, a síelésnél teljes plasztikusságában a leányt, amikor akarja? Elvégre a sport el is rontotta a lábat, a boka aránytalanul megvastagodott és a mindenható Poiret jelentette ki tavaly, hogy a szép láb megszűnt létezni és megszűnt érdekelni. El lehet födni. Jöjjön valami más. A nőt sem a férfi lába érdekli, hanem hol a válla, hol a bicepsze, hol a feje, hol a keze. Akár hisszük, akár nem, a női lábak iránt megnyilvánuló érdeklődés uj keletű: a középkorban — bocsánatot kérek, de nézzék meg a régi német festők ké— a has dominált, később a rubensi »ebei, az empireban a kar és a nyak, erre is esküdtek a fiatalemberek, ez szédített, ez ingerelt. Emlékezzenek vissza: két-három év előtt a férfiérdeklődés centrumába bevonult a szép hát. Lábversenyek helyett hátversenyek jöttek divatba, ettől vakult meg a fiú, ez s a derékvonal ölte a sziveket. Egyik a másik után: a lassú mozgás, baisse a lábakban, hausse a hátakban, heliotrop sötét ség, szalonszentimentálizmus szalonbursikozitás helyett és bridge a tánc helyett. A lábat immár el szabad födni. Fiatalemberek próbát tehetnek. Tudom, hogy egy társaságban, ahol hosszuruhás és rövidruhás nők vannak jelen, érdeklődésük a hosszuruhásokra fog összpontosulni. Hogy úgy mondjam, a hosszuszoknya benn van a kor levegőjében. Nem véletlen, nem jött egyedül, ezer és ezer párhuzamos kisérő jelenség előzte meg. Nem estem hányát, amikor a múltkor valaki megjegyezte a társaságban, hogy 1929 legnagyobb eseménye a hosszú női ruha bevezetése volt. Túlzás, de tény, hogy az a néhány centiméter bársony, selyem, tüll, csipke vagy crépe de chine, ami hátul és immár elől is cél és értelem nélkül lefityeg az estélyi toalettről, korjelenség és sok mindent el fog söpörni, ami eddig tabu volt. Női önállóság? A nő és a férfi egyenran gusága? A célszerűség, az őszinteség, a gyorsaság? Oh, a nő érzi, hogy vesztett, ha célszerű, őszinte és férfiasán gyors. Az egyenrangúság és az önállóság a csúnya nők fegyvere, a csúnya nők pedig gyengék. Egyforma jogok? A megtelt villamos előtt lejátszódott jelenet jut eszembe. Ha férfinak és nőnek egyforma joga van, a nő a tolakodásban bizonyára alulmarad, mert gyengébb és a paritás alapján álló férfi letaszítja. Ha nincs egyenlő jog, a férfi, ha gavalléros, előre engedi a hölgyet. Mert dámát lát benne, erre nevelték. No, a versenyben lemaradt és kétségbeesett egyenrangú nő felveszi a hoszszu szoknyát, tán igy dámát látnak majd benne és előreengedik, mert az egyenrangúságtól, az Írógép mellett és az elhagyott szeVillám Eléhed sose mentem én, mert te jöttél csak énfelém: ártatlan kazal voltam a mezőn és jöttél te, villám és felgyújtottál. Mindig kazal szeretnék lenni s ciháikat vihar minden percben, csak te jöjj felém, te vakító csoda s vágyad villáma arany lánggal szórja be sorsom minden hűvös, hamvas éccakáját. Sebesi Ernő. relemmel amugyis keserű már a szájaize. Elvégre Madame Pompadour hosszú szoknyában is hatalmas volt, Zubkoff asszony rövidben is gyenge. A francia nő az egyetlen, aki az elmúlt esztendőkben nem kívánta a női jogokat, például nincs is szavazati joga s mégis Franciaország az, ahol az asszony a leghatalmasabb. Nem a rövid szoknya teszi. Sőt, ha még valami teszi, hát inkább a hoszszu szoknya. Az, hogy dámának nézik és tisztelik. A férfi-nő paritást kipróbálták. Rossz volt. A nő visszatér eredeti természetéhez. Belebujik hosszú szoknyájába, mint valami ősi és biztos mentsvárba. * A szoknya meghosszabbodik, a kabát megrövidül. Nincs ennél természetesebb dolog. Az átmeneti idő rettenetes, amikor az estélyi ruha már hosszú és a nő meg ráölti tavalyi félhosszu és derékban bő, — micsoda undor! — hordóalaku prémjét. A hosszú ruha föleleveniti a mindenkori női divatok egyik legszebb kreációját, a velencei dogaresszák reneszánsz gyönyörűségét, a rokokó s az empire gazda dolmányát, a rövid köpenyt, a rövid prémet: a mantillát. Derékban kissé szoros, a vállon gazdag és széles, színekben éles és nyílt — alig gondolható el sikerültebb és célszerűbb esti köpeny, mint a férfiőrjitő mantilla. S a színek, a színek. Képzeljük el a hosszú, hófehér crépe de chine ruhát és rajta a koromfekete szilszkin mantillát. A fekete taft estélyi toalettet és rajta a rövid és testhezsimuló fehér hermelint.. Galambszürke széles uszályt, rajta szoros nutriaköpenyt. Vörös bársonyt perziánerrel, sárgás brüsszeli csipkét csincsillával. És a fejen kócsagtollas tokkot. A divat uj, merész perspektívák felé tart. Éles, telt színekhez, aranyhoz, ezüsthöz. A tompa elegáncia háttérbe szorul, az örök nyárhoz szokott internacionális nő leveti a trencskótot és a kockákat. A pálmák alatt színek kellenek.
