Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-05-19 / 20. szám - Krudy Gyula: Ha ma élne Jókai? - Vozári Dezső: Vigécek
arra keU, hogy megvegyék Joyce legutolsó regényét, vagy beiratkozzanak egy mozgásmüvészeti iskolába. Biztos, hogy kell nekik a 'pénz. Az Íróhoz csak azért fordulnak, mert ott kapják a legolcsóbban. Ma nagyon nehéz olcsó pénzt kapni Európában. Márai Sándor. HA MA ÉLNE JÓKAI? Előre bocsánatot kérek a mai olvasó érzékenységétől: ezzel a kérdéssel nem akarom lebecsülni korunkat, eszméinket, világnézeteinket, gazdasági viszonyainkat, csak éppen úgy véletlenül eszembe ötlött ez a groteszk gondolat. Százesztendős volna Jókai Mór napjainkban, amely százesztendős életkor állítólag nem volt olyan nagy ritkaság a „régi jó időkben“, állítólag még manapság is vannak százesztendős emberek. Ha élne Jókai: honnan venné például azokat a vadonatúj ötforintos bankókat, amelyeket a „koldusai“ között osztogatott, amikor a régi Ferenciek-terén az Athenaeum épületéből kilépett? Magyar iró, akinek éppen oly rendes, hivatásos, csaknem szerződtetett „koldusai“ voltak, mint akár Schlauch Lőrincnek, a nagyváradi bibornoknak, amikor az a pesti, Zerge-uccai palotájába megérkezett? Jókai ócska, tyukültető batárját, amelyen a Svábhegyről igy májusi időben lekocsizott a városba: nyomban észrevették a Barátok-téren. Pest még kisváros volt, de kérelmezők akkor is voltak a városban elegen, mint a „Mesemondások Jókai Mórról“ cimü könyvecskében olvasható. A svábhegyi hintó érkezése életre, uj reménységekre, derült kilátásokra ébresztette azokat a föltalálókat, el nem ismert drámaírókat, kivénült színésznőket, igazi vagy álhonvédeket, a professzionátus kéregetőket, megöregedett írókat, jótékonysági hiénákat, a koldusok örök szentszövetségét, akik napról-napra lesbeállottak a Ferenciektere körül levő mellékuccákban, sötét kiskocsmákban, kapualjakban, de még a barátok templomában is, hogy Jókai Mórt, ezt az ábrándost: meglessék, amikor a Svábhegyről a városba jön, mert véleményük szerint: csak pénzért jár a városba Jókai, a pénztárhoz, a Szabó nevezetű öreg pénztároshoz, Emich Gusztáv igazgatóhoz, a „Nemzet“ szerkesztőségébe, — tehát jogszerű, hogy Jókai a vadonatúj ötforintosokból adjon mutatóba a szükölködőknek is. Hiszen Jókai köztudomás szerint „eladta a hazát“, báróságot fogadott el Ferenc Józseftől, csak nem meri nyilvánosan viselni a rangot, a sógora, Hegedűs Sándor gyűjti a részére a pénzt, a regényeit sem ő maga írja, hanem kilószámra veszi a névtelen íróktól, tízforintost is ád azoknak a hölgyeknek, akik kellően rámosolygnak és a szegény gyermekeknek gyűjtenek, a minapában is Schlauch Lőrinc, a bibornok küldött ajánlólevéllel hozzá egy „kuncsaftot“, mert a nagyváradi püspök már nem bírta tovább a „kuncsaft“ kívánságait teljesíteni. Jókai: az aranyember. Még föltűnő, hogy bankóhamisitással nem gyanúsították. ■QAz igazság szerint pedig Jókai Mórnak csaknem éjjel-nappal dolgoznia {kellett egész életében, mint akár egy mai magyar írónak, aki nem szándékozik az összekötő vasúti hídról a Dunába ugrani, mint nemrégiben szegény Cholnokynk. A hasonlat kissé sántít: mert Ch. L. vérbeli iró volt, de hányán mehetnének manapság más pályára is, akik az ideálisnak, könnyednek, dicsőségteljesnek látszó irói pályát választják sorsuknak, holott ez az irói pálya akkor is babéros lehetne, ha már némelyek „rendes foglalkozást“ biztosítottak maguknak a polgári életben. (Tudom, hogy sokan megharagusznak rám ezért, amit itt leírtam, de ne bolonditsuk egymást tovább, jó urak. Magam is kérvényeket irok a minisztériumokhoz, ha olyan állást hirdetnek a hivatalos lapban, amelyet jóhiszemű tudomásom szerint betölthetnék.) Honnan venné Jókai a vadonatúj ötforintosokat, amelyeket szétoszthatna a „kuncsaftjai“ között a mai világban? Általában be merne-e járni a városba a Svábhegyről, ha még ott merenghetne regényei folytatásain e különös korban? Volna-e kiadója, hírlapja, másszóval „nyilvánossága“, ahol megírhatná önmagáról, hogy milyen derék, pompás regényíró? Tudna-e egyedül élni azzal a számitó, önző lemondással, hogy olyan nyomort élünk, amelyből egykor szégyenletében mindenki, aki benne résztvett: szeretné kitörölni a maga nevét, — már csak az utódaira való tekintetből is? Tudna-e elnök, főfelügyelő, igazgató, befolyásos férfiú, közéleti kapacitás, társadalmi oszlop, irói példa, egyszóval Ideál lenni ebben a korszakban, amelyet már eleven állapotában is megrökönyödve emlegetnek a kortársak; vájjon, mely tanulságokat, szépítő valőröket fedeznek föl az utolsó húsz esztendőn azok, akik arra vetemednek, hogy igaz történetet írjanak? Csak csöndesedj, te rosszkedvű fantázia: Jókai ma nem élhetne, nem osztogathatna se ötforintosokat, se regényeket, hiszen olyan idők következtek el, amelyeket az ő optimista, kedveskedő, reménykedő képzelete nem jósolhatott. Megbukott Jókai minden jóságával, derültségével, de legmagyarabb érzeteivel is. Félő, hogy ő várná az ötforintosokat a Ferenciek-terén. Krúdy Gyi-ia. Visécek Van a névben valami megalázó. Külön adoma-kategória keletkezett körülöttük, szegény outsiderjei a fejlett merkantilizmusnak. Én tisztelem őket. Rajongva nézem el izgatott arcrángásaikat, lankadatlan talpalásukat e siket világban, melyben több a rossz, mint a jó. Óriási táskákkal ülnek vonatra, keserűek és kedvtelenek, eleget nevetnek és hajbókolnak életük zsarnoka, a Vevő előtt. Mint a cirkuszi clownnak, az utazónak is pihenés a szomorúság. Én tisztelem őket, az utolsó nomádokat, akik mint hajdan eleink a lovaikra, úgy pattannak fel a gőzmozdony vonta kupékba, hogy messzi tájak kincseit hódítsák meg. Sokan vannak a tisztes vadászok, többen, mint a nemes vad, a kisvárosi kefe-, ecset-, varrógép- és gyertyakereskedő. Az utolsó nomádok. Legyőzték a távolságot és mégis rabjai a távolságnak mindörökké. Mindennap máshol alusznak, dohos vidéki hotelszobákban; mindennap máshol esznek, barátságtalan vasúti restaurációkban. A bizonytalan lovagjai ők. Kisemberek szeszélyének játékszerei. Sokat ismerek közülök. Szőkék és barnák, fiatalok és öregek, józanok és paráználkodók, de mind melankólikusak, mint reménytelen szerelmektől ittasult diákok. A kivetettség szörnyű stigmáival homlokukon száguldanak be országokat. Rossz a gyomruk, de udvariasak. Tyúkszem kínozza lábaikat, de sohasem felejtik el megdicsérni a főnök ur feleségének kitűnő arcszinét. Este fáradtan ülnek le szomorkodni, ha egyedül maradnak végre. Ambícióik nem túlságosan nagyok. Egy helyben élni, egyazon kávéházba járni, elfelejteni az utazás idegőrlő füstszagát. S hányán érik el közülök vágyaik netovábbját? Van, akit a halál is egy idegen szálloda párnái közt ér utói. Van, akinek sohasem is volt otthona. Az utolsó nomádok. Esténként békés kaláberre gyűlnek egybe a tasnádi „Ezüst csillagában, a fejük forró a gondoktól, lehelletük áporodott a sok beszédtől. A kor gyermekei: fáradhatatlanok s nincs okuk az örömre. Se okuk, se joguk. Mennyi kincs megy át a kezeiken, emberi fantázia és szorgalmas kezek munkája. A vigéc sóhaja és verejtéke tapad a lenge crépe de chine-ruhához, melyet a szöszke szininövendék kiszerelmeskedik nem túlságosan bőkezű barátjától. A hintalóhoz, mely úri gyermekszobákba kerül, hogy boldogságot fakasszon. A husörlőgéphez, melyen apró démonok kínozzák péppé a rugalmas állati izmokat. Istent kisértik. A lehetetlen lehetségessé válik kezeik között. Sóhajtásuk oly vehemens, hogy szinte fölemeli a rozoga hotelek palatetöit. Nem optimisták és nem pesszimisták. Úgy veszik az életet, ahogy éppen jön. Nincsenek elkeseredve és képtelenek a boldogság pózában elképzelni önmagukat. Jó volna egyszer megkérdezni tőlük, mit éreznek olyankor a torkukban és a szivük táján, amikor mord és marcona boltosok kidobják őket a hűvös üzletekből s ők uj hittel és uj reménnyel indulnak a lehetőségek következő stációja felé. Mert jó, ha megismerjük a lelkeket, melyek fáradtan szállingóznak körülöttünk s ólomszárnyaikkal sohasem tudnak magasbaemelkedni. íme, átadom a vigéceket az irodalomnak. Vozári Dezső.
