Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-24 / 8. szám - Tamási Áron: Sóvidéki társasjáték
Zsebráczky Géza kanonok-plébános. Bártfa város polgármestere. (Győri é^ Boros felvétele, Kassa.) Bauer Szilárd, a nemrégiben elhunyt nagytehetségü kassai festőművész. (Győri és Boros felvétele. Kassa.) A déli ragyogó napon hallani lehetett a források, a szálló bogarak, a fák és földi virágok énekét. Valami csodálatos ritmusban lengedező szellő fényhullámokat riogatott az országút felett, amely ezüstben csillogott ez illatos világban és önmagával kanyarodókat játszott. Madarak repültek néha keresztül rajta, különben a csend húzott fedelet föléje, mint egy végtelen hidra. Sokáig nem jött senki. Végre a szejkei részen előbukkant mégis egy szekér. Rendes falusi szekér volt, döcögő természetű és lajtorjás. Két pereszlen pejlovacska húzta. Fent egy keresztülveiett deszkán tömött székely ült, derűsen, mókára született arccal. Inge messzire fehérlett. Harisnyáján zöldeskék színben játszott a sokat tekergő zsinór és büszkén hirdette, hegy: — Én sófalvi vagyok! Közönségesen Mókakirálynak hívták, Jól benne élt immár az időben, de a szeme huncutság kútja volt mégis és az arcája valami különös gyermeki pajkosság derengő mez.eje. Üdén és szapora menésben hajtotta apró lovait. Amint kiért volna a szenttamás! keresztfához a tetőre, látta, hogy egy urféle mendegél előtte az utón, majd megfordul, néz visszafelé és helyből megáll. — Ebből üsmeretség lesz — mondta a székely, de úgy tett, mintha meg sem látná az urat. Azonban a nadrágos bévárta egyálltában a szekeret s derékig emelte kalapját. — Jónapot kívánok, bácsi! — köszönt és nekibillent a feje is. . — Mára megvolt — mondta a székely. — Ültessen fel. bácsi! Meg lesz fizetve — szólott az ur kissé tehetősen. A sófalvi azonban nem állitá meg lovait, hanem elnézett a lovak felett, majd megsuhintotta ostorát- s akkor . igy felelt: — Hát üljön fel az ur! A nadrágos előrefutott.-— Hát álljon meg akkor! — mondta. — Én meg, ha mondják — tempózott az öreg s leállította lovait. Hirtelen megnézte félszemmel az urat s meg maga mellett a deszkát s mókára gyuló szemekkel felütésre biztatá. A nadrágos valahogy felhágott s nekihelyezke .lett az ülődeszkán. S a másik pillantásban a nyelve már ái’ott, hogy mondja: Én Lukács Mihály vagyok, hivatalbéli ember Kolozsváron s most jövök meglátogatni öregapámot Korondon, — azonban lenyelte utolsó pillanatban a szót, mert észrevette, hogy a székely semmibeveszi. Mentek már valami félkilométert s még egyik sem vakkantott bár egy szót. A lovak szaporán aprítottak a poros utón, maga a székely kacagta belől, hogy kínlódik az ur. Pajkosan nézte az utmelletti földeket s a hegyek felé is clhunyorgatott néha, mintha az övé volna ez az egész ország. De a beszéddel egészen várt, mert úgy tartotta, hogy az urnák kell szólani előbb. Sóuióéki társasjáték Irta: Tamási Áron
