Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-11-24 / 47. szám - Sebesi Ernő: Évszakok (Tavasz. Nyár. Ősz. Tél)
val a vállán és dermedt tekintettel. Léptek kopogtak zordan és keményen, a márkinö és Mentospan Athenaise riadtan néztek alá a terem sűrű örvényébe. A hadnagy a zongora mellett állt és Gika a hadnagyra nézett. — Csak ne volna olyan laranyszöke a hajad, — ezt suttogta az imént, de most nem szólt semmit. Egyre a hadnagy lágyult arcát nézte és érezte, hogy az ö fehér arca is lázas és vérbeborult. Az ember könyörtelenül jött feléjük. Gika hirtelen elébe surrant, de Rög László egyenesen a hadnagy felé tartott, Szélfy hadnagy szája kinyílt, mintha mondani akart volna valamit s keze föllendült, nem lehetett tudni, kézfogásra-e vagy ütésre. Most egymásra meredtek. — Ázsiából? — kérdezte Rög László. — Ázsiából, — mondta a hadnagy. — Kár, — gondolta a pusztai ember. — Ahogy vesszük, — tiltakozott a másik. — És zene és csók, és zene és csók, — fordult Gika felé. Puskáját lekapta és mutatta az ajtót a feleségének. Gika támolyogni kezdett, de az ajtóban megállt. — Jaj! — hörögte elhalom A hadnagyot valami súlyos ütés érte. Ebben a pillanatban Chalupskira gondolt, ahol szeptember nyolcadikén átlőtték a tüdejét. Úgy érezte, hogy a tüdeje újra vérzik. A száján is kibuggyant a vér s ráhullott a zongorára. Hirtelen át akarta ölelni a zászlóst, aki akkor már elesett, de lezuhant a zongorára s ujjai végigszaladtak a billentyűkön. Kicsit felhördült, rut, foszlott hangok szálltak ki belőle s most a francia dal hangjai is sötétek, öszszetörtek és holtak voltak, amint véres ujjai görcsösen keresgéltek valamit a semmiben, amely lassan a szeme elé tolult. — Holt hangok — s a levélre gondolt. Miért küldte neki Gika ezeket a régi, elmúlt, holt hangokat? Rigóik fütyörésztek és vadgalambok megölték és kivették szivét. — Még egyszer meg akarta nézni, hogy igazán minden holt-e itt körülötte, hogy Ázsia után csak holt kastélyokra bukkan s nincs már itt élet a rézsútos földeken és a sziklák ölén? De nem látott semmit, csak a fák susogását hallotta az erdő mélyéből, amint szálltak, röpültek ide a komor hangok, mint szép és áhitiatos gyászdal a chalupski-i sirhantok fölött szeptember nyolcadikján. És újra lezuhant. Most Péter beosont a terembe, jelenteni akarta aszszonyának, hogy a levelet átadta. Ijedten fordult meg, á lépcsőn szembe került a gazdájával, annak mondta rekedt hangján, hogy egy halott ember fekszik a kastély nagytermében. ÉVSZAKOK TAVASZ Én azt mondom: a Tél csak hosszú gyász volt Fatális kárt, amikor végig gázolt. És nem tudom, hány könnyet temetett És botor életünkbe nem-e tett Már most magunkhoz kezdünk térni lassan: A Mindenség is első elemis, Egy édes inger játszik velem is: Valami küld, hogy vágyam elmondhassam. A fának lombja szemünk előtt felnő S virágot tűz hajába, mint a delnő: Misztérium ez, mint a Szerelem. Most olyan leszek, mint a boldog pásztor, Az arcom ég a Naptól és a láztól S remények nyáját egybe terelem NYÁR Ki szívhatod az Ég tejét — ó, felhő, Bús homlokom ó hadd dobjam feléd, Egy nézek rád, mint úrra kiscseléd, Most te vagy az, ki álmainkba eljő. Be jó néked, mert téged meg nem kínoz A kánikula az én banditám, Olykor kihívón ide sandít ám És könyörtelen bilincsel a kínhoz. Keresztben fekszik már az ájult búza, A búza magvát veréb szerte zúzza S agonizálva sztrájkol a folyó. Az útszéli kereszten ég a bádog És Isten szájába oly tisztán látok, Mikor nyugodtan ennyit mond? No jó! ŐSZ Szélmalom ködöt kora reggel őröl ügy látom: titkon itt valami forr, Tán főpróbát tart a halotti tor, A nyáj is furcsán jő a legelőről. Az életet a gazda csűrbe hordta, De bús mementót sir a méla sip És lelkűnkbe a dér fulánkja csip, Hogy keserű a legédesebb torta. A vincellér a pince mélyén hortyog És kiszáradtak számban a jó kortyok, Magamba vagyok, mint a büszke kő. De gondold meg: az ősz krőzusi raktár És benne bármi csodát is elraktál: Mögötte csak a Halál üszke fő. TÉL A kegyetlenül fázó ablakokra Valamit rádobott a fergeteg S ki tudja: milyen magot pergetett, Hogy rögtön kinyílt jégvirágok csokra. A hó most olyan finom, mint a vatta, Mit földre küldtek égi doktorok: ők jól tudják, dalol itt sok torok, Mely minden kincsét némán ideadta. Borús szemekben derül szent karácsony S a jégpályára úgy néznek a rácson, Mint meseországba, a gyerekek. Lelkemben finom prémbe bújt lány köröz S tán fiunk lesz, ki sírva fut az őrhöz És piros száján sóhajt ereget. Sebesi Ernő.
