Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-09-08 / 36. szám - Egri Viktor: Egy modern magyar szobrászművész (Bokros Birmann Dezső) - Kodolányi János: Vidéki csend
sán most vergődik a tudomány. S micsoda emberség feletti törvényt érlelt magában a gólyanemzet: azt, hogy a.7 őszi emigráció előtt a gyöngéknek ítélt testvéreket a kemény csőreikkel holtra verik az egészségesek, erősek. Az ember messzi akar pillantani, túl a jóság egyenlítőjén ... köd keveredik a szem elé. Érdekes, amit újat egy régi gulyástól hallok itt Hortobágyon a gólyavándorlás felöl. Azt mondta nekem az a gulyás, hogy a gólya (meg a többi vándormadár is) nemcsak a hideg elöl megyen, vagyis nemcsak a meleg felé igyekszik, hanem a világosság felé is. A világosságot legalább is úgy óhajtja a vándormadár, mint a melegséget, a melegség adta eledelét. Mert, azt mondja, ennek a vándornépnek erősebb is, kényesebb is a szeme a más állat még az ember szeménél. A mi őszi napvilágunk, az már homályosság a vándormadárnak; nem kedveli. Nem kedveli a sötétséget, szomorúságot. Csak a gyönyörű fényes világosságot kedveli... Emlegeti a nép, hogy a gólya zsarátnokot hord éjszaka arra a házra, amelyiknek a kéményéről elűzték. Ez a rosszaság ugyan nem valami vakító drágakő a gólya genie-jének a boglárján (ha ugyan igaz). Egy modern magyar szobrászművész Bokros Birman Dezső. Az elmúlt esztendőben megjelent monográfiában a szobrász önéletrajzában elmondja, hogy 1899-ben született Újpesten. Szülei pallérnak szánták, de könyörgésére mégis lemondtak tervükről és beadták egy dekoratív szobrászmühelybe inasnak. Egy nap pedig szülei tudta nélkül beiratkozik az iparművészeti iskolába, ahol nyomban felveszik a harmadik évfolyamba és mintázásban kitűnő minősítést kap. A fiatal művész életének állomásai szinte villámgyorsan váltakoznak: önálló dekoratív szobrászműhelyt nyit, vállalkozásába belebukik, Párisba menekül, nyomorog, éhezik, kóborol és újra Párisban van, lankadatlan hittel küzd és tanul. Vonzzák a Mussée Guimet arasznyi bronzszobrocskái éppúgy, mint Michelangelo Rabszolgái. Hetekig a Rue de Charonne-i népszállóban lakik, rabmadárként megbújó szegény emberek közt, reggelenként Dalodier mester műtermébe jár, a Pére Lachaise mellé, ahol viaszbábok készülnek, hamvas, rózsás arcú, hosszú szempilláju bábuk Gioconda mosolyokkal. Itt mintázza meg Munkácsiját, a kritika legnagyobb megrökönyödésére, meztelenül. Pestre visszatérve, a főváros megveszi Bokros hat rajzát és ezzel megindul a művész voltaképpeni alkotó élete. Jön a háború. „Mint ahogy a halkan felröppenő vörös rakéta széttépi a csillagtalan éjszaka sötétségét, úgy szaggatták le rólam a véres borzalmak a tegnapok üres légruháit. Egész elmúlt életem a semmibe hullt. Nevelés, oktatás, minden amit tanultam Pesten és Párisban. Michelangelo is eltűnt a háború nagy sülyesztőjében“, írja a művész. Csak azért hoztam fel, mert hallottam. Igaz: láttam tegnap csudát. Olyan csudát, hogy gyereket hoz a gólya mama. Zöld testecskéje volt a gyereknek, akit hozott. Kis béka volt. Hát a fészek, mit csinál ebben a percben? Mamának, nézd, most is eszébe jutott a szárnyait lebbenteni. Jaj, a jobb szárnyával kupán találta verni az egyik gyereket; az aztán ijedten sunyit. Oly komikus. Aha, mama gondolt egyet. Felhuzóckodik. Mint mikor lábujjhegyre állunk. Az orrát előre nyújtja. Úgy nézem most az orrát, mint a réz messzilátót, amilyen felöl kis koromban ábrándoztam halványan ... óhajtani nem is mertem. No most megint széjjel lebbenti a szárnyait. ügy hagyja. S emelkedik. Elszáll. A két lábát az első lassudad szárnycsapás alatt szépen összetette. száll a gólya mama, arra a Kosföld elé; el van két szárnya terjesztve jobbrabalra. Mintha csak fekete-fehér ábra volna, kék alapon. (N agyhor tobágy.) Szép Ernő. A lövészárokban látja meg Bokoros a Négylábú embert, aki fut, állatmódra oson, ugrik és őrjöngve gyilkol. 1918-ban a Kéve megrendezi első kiállítását, majd Berlinbe megy és újra jönnek a lázas keresés napjai, a Dolgok értelmének kutatása. A művész birkózik, a lázas város zsibongásában keresi önmagát, kétségei óriásra nőnek és vigasztalan elhagyatottságában feljajdul az Istent átkozó Jobbal. Megrajzolja Jób esztelen fájdalomkitörését, perbeszállását, mig az orkánban, az élet viharában megjelenik előtte Isten képe. Újból hazatérve, érett művészként megéli ismét a háború szörnyű vízióit, látja a frontok népét primitív megnyilvánulásaival, a szociális életérzés mindjobban előnyomul; az uj mondanivaló uj formát keres. Az emberi testről való képzelete intenzív, mély lesz és átfogó erejű és a művész személytelenségre törekszik. Személytelen mint az egyiptomi és buddha kultuszban elmerülő keleti művész. Mentor-beli kiállításán bemutatja a húszéves Ady fejét. „Kívülről kemény, néma ábrázat, belülről zsongón beszédes ... E fej mintázásánál a művész kiélte úgy férfias határozottságát, mint felérző jellemelemző ösztönös finomságát“ mondja e szoborról Bokros művészetének legmélyebb ismerője, Rabinovszky Máriusz. Ady-siremléktervezete a legújszerűbb magyar szobrászati megoldás. Egy háromszor tagolt gulaszerü piedesztálból nő ki Ady feje, a legtalálóbb portré, amelyet eddig Adyról megalkottak. Ösztönös művész, aki éppúgy tanult keleti és népi primitív szobrászattól, mint az expresszionistáktól. Alkotásai mögött az élet véres valóságait, a háború feneketlenségét és a felszabadulást kereső embernek áhítatát érezzük. Legújabb munkája egy Ady emléktábla, amit ebben a számban mutatunk be olvasóinknak. A művész viziós tehetséggel felel a versre: Ös napkelet olyannak álmodta, Amilyen én vagyok: Hősnek, borúsnak, büszke szertelennek, Kegyetelnnek, de ki elvérzik Egy gondolaton. Egri Viktor Vidéki csend Milyen jó a főváros robogásából, dübörgéséből, fullasztó levegőjéből s bűzéből kimenekedni egy kicsit a környék hegyei közé. Áhitozza a lélek a csendet, melynek olyan a hullása, mint a harmaté. Vagy mint a gubó selyme talán: úgy veszi körül a fáradt embert, derengő homályával és puhaságával. Hát azért megvan a vidéknek is a maga kellemetlen lármája. De az hozzá tartozik s nem lenne stílusos nélküle a vidéki csend. Kora hajnalban elkezdi kacskaringós trombitálását a csordás. Milyen különös, álmatag s mégis szilaj melódiát fujogat ki a kürtből, mint bíborvörös szalagok, úgy kanyarognak a kora hajnali csendességben ezek a melódiák. No és a legelőre vonuló csorda bőgése. Ettől még jobban lehet aludni. Az ember elképzeli, hogy valami primitív kibitka ringatja távoli mezőségeken, a kibitkába ökör van fogva s még hosszú sorban más kibitkák is ballagnak a síkságon. S az ember fekszik a ponyva alatt, vagy a bőr alatt inkább s szelíd álomba ringatja az egyhangúan zötyögő jármű. Lám, már el is aludt, már fel is ébred, süt a nap és frissen fütyörésznek a kertben a rigók! Hogy ne is beszéljek a cséplőgép zummogásáról. Erről a hol fel-, hol meg leszálló, áradó, csendes dünnyögésröl, mintha óriási kaptár szorgalmas méhei gyűjtögetnék a mézet körülötte. Ez még csak az áldott, békességes hang a vidéki csendben. De azután ... Azután megjelennek az első autók és motociklik. Rettenetes ropogással, éktelen gyorsan, port verve rohannak végig az uccán s vége a vidéki csendnek és hangjainak. S jönnek egyre többen s egyre szaporábban. Vége a paraszti nyugalomnak, vége a békés harmóniának, vége a falu arcának. Egész nap, késő estig egyre jönnek, másodpercenként jönnek s rohannak tovább a gépkocsik. S a rendőr áll az ucca közepén s elmereng a napban. Vidéki rendőr, tájszólással beszél, ha beszél, megkérdi a járókelőktől, hogy mi újság. De arról, hogy mi az a „nyitott kipuffogó“, fogalma sincsen. Valahányszor motorkerékpár átrobog a vidéken, az mind nyitott kipuffogót használ. El tudják képzelni, hogy micsoda rettenetes, pokoli lárma ez? Hát még amikor motorbicikli-verseny van! Mert van, hála istennek. Akkor nem tanácsos kimenni az uccára. S a
